A legszebb ajándék

A legszebb ajándék.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, vagy még azon is túl, volt egy nagy tanya, ahol sok-sok állat éldegélt boldogan.

A tél elmúltával elolvadt a hó, felmelegedett az idő és virágozni kezdtek a fák is. Nagyon örült ennek a kisbirka, míg meg nem tudta, hogy ezzel a szép idővel együtt jár a birkanyírás is.

Onnantól fogva pedig rettegett. Rémálmok gyötörték, egy idő után már a szemét sem merte lecsukni. Nem tett mást, csak várta azt a szörnyű napot, mikor megfosztják gyapjújától, bár remélhetőleg életétől nem. Hallott történeteket ugyanis erről a szörnyűségről és minden porcikája tiltakozott ellene.

Mikor a nap már elég melegen sütött és apró bogarak zümmögése töltötte be a reggeleket, eljött a pillanat. Megfosztották őt finom, puha takarójától, amely mindeddig oly óvón ölelte. Mely anyja helyett, anyja volt, megvédte nemcsak a hidegtől, de minden mástól is, mely kárt tehetett volna apró, törékeny testében.

Sosem gondolta, hogy valójában ennyire hideg a tavasz. Hogy valaha is fázhat olyannyira, hogy vacogni kezd. De ő vacogott, fogai megállás nélkül csattantak egymásnak és remegése nem akart alábbhagyni.

• Nagyon fázom! - sírdogált első estéjén keservesen a pajtában.
• Ne sírj kisbirka! - vigasztalta a malac. - A gyapjad majd visszanő, nincs okod búslakodásra - mondta, de ez nem nyugtatta meg a birkát.

Egyre halkabban zokogott, mígnem szépen-lassan álomba sírta magát.

Másnap reggel nem a kakas kukorékolása keltette, ahogyan az általában lenni szokott, de nem is a ló nyihogása, vagy a malac röfögése. Magától ébredt és a pajtában körbenézve senkit sem látott, a többieknek nyomuk veszett, mind eltűntek. Kisietett a kertbe, de azt is üresen találta, még a lusta kakas sem kaparászott szemétdomján. Már majdnem elsírta magát, mikor a ház mögül előlépve megjelentek társai. A kisbirka megkönnyebbülten ügetett oda hozzájuk.

• De jó, hogy megtaláltalak benneteket! Már megijedtem, hogy eltűntetek! Hol voltatok? Mit csináltatok eddig? - kérdezősködött.
• Semmit - mondták egyszerre a többiek.
• Akkor miért hiányzik a sörényedből egy csomó? - nézett a lóra kétkedőn, amint észrevette, hogy annak szépen font sörényéből kiszakadt egy tincs.
• Beleakadt a kerítésbe - válaszolta a kanca, mire a birka lebiggyesztette száját.
• Nagyon sajnálom, biztosan fájt - mondta, az állatok pedig sokat sejtetően egymásra néztek.

Ám a kisbirka ezt nem vette észre, ugyanis egy csodálatos pillangó nyomába eredt, kit az előbb pillantott meg a szeme sarkából. Egészen addig követte, míg az fel nem repült teljesen a magasba.

Az este ismét leszállt, a birka pedig megint fázni kezdett. Ez az éjjel még az előzőnél is hidegebbnek bizonyult. Fáradtan, szomorúan lépkedett vissza alvóhelyére, ahol egy ajándék várta. Kíváncsian közelebb sietett, hogy szemügyre vehesse, majd boldogan felkiáltott.

• Jé, egy takaró! - örömködött és egyből magára terítette. - Kaptam egy takarót! - mesélte szomszédjának, mire az mosolyogva bólintott.
• Bizony kisbirka, kaptál. Ráadásul milyen különlegeset… Nézd csak meg közelebbről!

A birka így is tett. Amint pedig megértette, miért is mondta ezt a malac, száját eltátva a többiek felé fordult. A takaró ugyanis valóban különleges volt. Nagy része fűből és szénából állt, melyeket a ló kitépett sörényszőrei tartottak össze, díszítésként pedig kakastollakat és apró virágokat tűztek a szálak közé.

• Ó, ez csodálatos! - gyönyörködött ajándékában a kisbirka. - Ti készítettétek? - nézett kérdőn a többiekre.
• Igen, mi - bólogattak társai, mire a birka arcán egyre szélesebb lett a mosoly.
• Köszönöm szépen! - szólt hálásan és betakarózva hamar mély álomba szenderült.

A takaró még saját gyapjánál is jobban melegítette a kisbirkát, aki így nem fázott többé.