A nagy Palika

A nagy Palika.

Egyszer volt, hol nem volt, kidőlt kemencének bédőlt oldalán is túl, élt egyszer egy gazda, s annak egy rőtszőrű kismalaca. Palika volt a neve.

Egyszer gondolt egyet Palika, s kiszökött az ólból. Gondolta, elmegy világot látni, hátha ki tud túrni magának egy kis szerencsét. Hát, ha meg azt nem is, de az erdőben egy kövér szarvasgombát mindenképpen.

Ezen felbátorodva nekivágott a mezőnek, mely fölött nagy erdőség terült el.

Hát amint így bandukolt a réten, látja, hogy az erdő felől két kis purdé szalad feléje.

            - Né! De szép, kövér malacka! – kiáltja az egyik.

            - Biz’ a szép! Ilyen szépet még nem is láttam! – így a másik.

            - Kerítsük bé!

            - Hát, de édes testvérem! Há’ hogy kerítsük bé? Csak ketten vagyunk!

            - De azé’ próbáljuk meg!

Palika hallott minden szót, és jót kacagott az oktondi gyerekeken.

            - Palikát úgy sem tudja senki elkapni! – kiáltotta, s azzal uccu neki! Úgy elvágtatott, mintha soha ott sem lett volna. A két kis purdé pedig nagy búsan hazakullogott.

Palika pedig addig futott, amíg be nem ért egy sűrű, sötét erdőbe. Szeretett volna valami élelmet találni magának, hát elkezdte túrni a földet. Amint így szorgoskodna, egyszer csak megpillant egy öregasszonyt fekete macskával. A vénség éppen nyúlcsapdákat helyezett el a bokrokban.

            - Jó napot öreganyám! – röffentett rá Palika.

            - Viszont kívánom édes malacúrfi. – mondta az öregasszony – Hát te hogy kerülsz ebbe az erdőbe?

            - Csak vadászgatom. Gombára.

            - Tudod, hogy ebben a bokorban itt mellettem milyen kövér gomba lapul?

Egyéb sem kellett Palikának! Úgy ugrott bele a bokorba, mint a béka a vízbe nagy szárazság idején. Ám nem volt ott semmiféle gomba! Csak a nyúlcsapda lapult ott, amibe a malacka bele is akadt.

Hej, de lett erre szörnyű visítás! Csak úgy zengett Palikától az egész erdő!

            - Ují! Engedj el engem, te öregasszony! – visíkolta a malacka.

            - Dehogy is eresztelek! Jó malacpörköltöt készítek majd belőled. – dörzsölgette a kezét a vénasszony.

A fekete macska is nyalta már előre a száját, s nem bírta megállni, hogy Palika húsos farkára rá ne harapjon.

Na de erre a malacka úgy megharagudott, hogy eltépte a hurkot, s már csak messziről kiabált vissza:

            - Na, várj csak, te boszorkány! Hallasz te még a nagy Palikáról!

Azzal úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Szaladt szemét vesztve a herceg kastélyához. Ott megállt a herceg ablaka alatt, s bekiáltott:

            - Gyere ki herceg a kastélyod elé, ha mersz! Megérkezett a nagy Palika!

A herceg egy ideig nem is figyelt a kiabálásra, majd kíváncsi lett, ki lehet ez a nagyszájú, aki így hangoskodik. Hát kiment a kastély elé. Nézett jobbra, nézett balra, de bizony senkit sem látott.

            - Itt vagyok herceg! – szólalt meg egy hang a földről.

A herceg lenézett, s hát uram fia! Egy malacka. De olyan, hogy a hasa a földet veri.

            - Te kiabáltál be az előbb a kastélyomba? – kérdezte a herceg rosszallóan.

Palika kicsit megijedt, hogy ennyire dühösek rá.

            - Én… én voltam. – mondta megszeppenve.

            - Hát, ha így van, akkor most én lelőlek, mert megsértettél. – így a herceg.

Palikának hirtelen mentő ötlete támadt.

            - Ne olyan hevesen, herceg! – kiáltott a malacka – Inkább gyere utánam, mert idefelé találkoztam az erdő boszorkányával, akit, úgy hallottam fél füllel, már régóta keresel.

Egyéb sem kellett a hercegnek! Fogta a puskáját meg az aranygombokat – mert boszorkányt csak azzal lehet lőni -, s ment Palika után.

Egyre mélyebbre hatoltak a rengetegben, amikor a malacka megpillantotta a még mindig a csapdákhoz hajlongó öregasszonyt a macskájával.

            - Nézz oda herceg! Ott a vén banya! Most gyűjti a bájitalokhoz a füveket. Ott van mellette a fekete macska is. – súgta a hercegnek.

Az rögtön célzásba is vette az öregasszonyt, s elsütötte a puskát. Abban a percben a vénasszony a farához kapott.

            - Jaj, jaj teremtőm! Mi történt? Meggyilkoltak! Merénylet! – ugrált, mint a nyúl.

Palika hanyatt vetette magát, úgy nevetett, a herceg pedig a fejéhez kapott.

            - De hiszen ez az udvari vadászom nagyanyja! Megbetegedett a vadászom, és most ő helyettesíti. – hüledezett.

            - Jaj, jaj herceg, mit míveltél velem! – sopánkodott az öregasszony, mikor észrevette a közeledőt.

            - Ne haragudjon nénémasszony, - szabadkozott a herceg – de nekem azt mondták, hogy kigyelmed boszorkány.

            - Hát ki mondotta eztet?

            - A Palika. – és a még mindig hahotázó malackára mutatott.

            - Ugyan már herceg! – nézett fel Palika a hercegre ártatlan barna szemeivel – Csak egy kicsit meg akartalak tréfálni.

            - Mars innen, különben mindjárt megeszlek! – mordult rá a herceg.

Palikának sem kellett kétszer mondani. Úgy szaladt hazafelé, mint az őzgida. Hazaérve ment egyenest az ólba.

            - Elegem volt. – morogta magának – Inkább a gazda egyen meg, mint a purdék, vagy az öregasszony.

            Ahogy telt-múlt az idő, egyszer kidoboltatták, hogy aki a herceg születésnapjára olyan ajándékot visz, amiben a hercegnek kedve telik, azt nagy jutalomban részesítik.

Hallotta ezt Palika gazdája is. Gondolta, szerencsét próbál, és elviszi a hercegnek az ő malackáját. Mondanom sem kell, Palika nem nagyon örült az ötletnek, de mennie kellett.

Hát amint a gazda a herceg elé járult, s mutatta az ajándékot, hirtelen felcsillant a herceg szeme. Az ám! De a háta mögött a vadász öreganyjáé is.

Egyszeriben elfogadták az ajándékot, s a gazdának annyi aranyat és drágakövet mértek ki, amennyit Palika nyomott.

Palika pedig a vigadalom fő résztvevője lett: vörösborban pácolt malac szarvasgombával töltve.

Én is ott voltam, de Palikából már nem kaptam. Ezen méregbe gurultam, s hazaszaladtam.

Holnap legyen Palika a ti asztalotokon!