A nyaklánc és a sárkány

A nyaklánc és a sárkány.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság, ami a tündöklő ékszereiről volt híres. Itt készültek a világ legszebb gyűrűi és legfényesebb fülbevalói. De akadt a sok mestermű között egy kiemelkedő darab, mégpedig a mágikus Négy kő nyaklánc, ami mindig az uralkodó nyakában lógott.

A királynak csupán egy szem gyermeke született, a meseszép Leona, és mivel mindennél jobban szerette gyermekét, neki ajándékozta a nyakéket. Ez volt a legragyogóbb nyaklánc a Föld kerekén. Négy hatalmas drágakő volt belefoglalva. A vörös rubin a szívet, a kék zafír az eget, a zöld smaragd a fákat és a színtelen gyémánt a levegőt szimbolizálta. Úgy tartották, amíg a nyaklánc a királyi családban van, addig béke honol a birodalomban.

Történt egyszer, hogy Leona hercegnő egy pillangót kergetett a réten, és nem vette észre, hogy milyen messze eltávolodott játék közbe a palotától. Megbotlott egy kavicsban, hasra esett, és a Négy kő nyaklánc lerepült a nyakából egyenest bele egy koromfekete lyukba.

– Jaj, ne! – kiáltott fel Leona. – Nem veszíthetem el a birodalom legbecsesebb kincsét!

A nyíláson nem fért át, belesett rajta, de az orráig sem látott. Eszébe ötlött, hogy a dajkája folyton egy ősi, elhagyatott bányáról mesélt, ami a dombok alatt rejtőzik. Hát mégsem csak mese, gondolta a hercegnő. Leereszkedett a völgybe, és rátalált a bejáratra. Sötét volt, de összeszedte a bátorságát, és bizonytalanul elindult a hegy belseje felé. Hirtelen megtorpant, morgás hallatszott odabentről. Egyszeriben lángcsóva világította be a barlang belsejét. Leona nem hitt a szemének, egy sárkány volt az.

Több se kellett a hercegnőnek, azon nyomban sarkon fordult, és úgy futott ki a bányából, meg sem állt a palotáig. Ott aztán lihegve, könnyeivel küszködve elmondta bánatát a királynak:

– Édesapám, szörnyűséges dolog történt. Elhagytam a Négy kő nyakláncot. Mi lesz most a birodalommal? – sopánkodott Leona.

A király nem szidta meg a lányát, látta mennyire bántja a dolog, de a birodalom sorsa forgott kockán. Ha elveszik a nyaklánc, úgy megtörik a béke a királyságban. Az ősz uralkodó hosszú percekig csak a szakállát simogatta, majd végül így szólt:

– Egyet se búsulj, édes lányom! Hiába tagadtam, de kész nővé értél az évek során, és időszerűvé vált a lánykérés. Az a bátor dalia nyeri el majd kezed, aki visszaszerzi a Négy kő nyakláncot.

Leona megörült apja ötletének, és alig várta, hogy láthassa a kérőket.

A király futárokat küldetett a világ négy égtája felé. A legsebesebb paripákon vitték a hírt, hogy a hercegnő eladósorba került, és az nyeri el kezét, aki visszaszerzi a legendás Négy kő nyakéket a sárkánytól.

De a sárkány rettegett szörnyeteg hírében állt, és nem tódultak a kérők a hercegnő színe elé, csupán hárman jelentkeztek: a rettenthetetlen lovag, Rihárd, az éles eszű, Erik és a melegszívű juhász, Bulcsú.  

A lovag előlépett:

– Csodaszép, Leona! Elmegyek a sárkányfészekbe, kardélre hányom a szörnyet, és visszaszerzem drága kincsed – ígérte meg Rihárd.

– Járj sikerrel, bátor lovag! – biztatta Leona.

Rihárd felöltötte díszes páncélját, pajzsot ragadott és útnak indult. Nemsokára ott állt az elhagyatott bánya bejáratánál. Fáklyát gyújtott és belépett a sárkány odújába. Alig tett meg néhány lépést, mikor morgásra lett figyelmes, a sárkány volt az, hatalmas volt, pikkelyes és zöld.

– Megöllek, szörnyeteg! – kiáltotta Rihárd, és előrántotta kardját.

Abban a pillanatban a sárkány fújt egyet, és a lángcsóva hamuvá égette Rihárdot. A páncélja csörömpölve, üresen zuhant a földre.

A lovag nem tért vissza a palotába, így Eriken volt a sor. Akarom mondani, rajta lett volna a sor, ha nem jelentett volna beteget. Nem véletlenül hívták éles eszűnek, ugyanis követte a lovagot, és látta mit művelt vele a sárkány. Jobbnak gondolta, ha betegségre hivatkozva inkább kihagyja a próbát. Mivel Erik visszalépett, már csak egyetlen jelentkező maradt, a jószívű juhász, Bulcsú.

A hercegnő nagyon elkeseredett, és kétségei támadtak, mi lesz, ha senki sem szerzi vissza a nyakláncot. Bulcsú látta, hogy a hercegnő szomorú, ezért így szólt:

– Cseppet se búsulj, hercegnő. Már csak azért is visszahozom a nyakláncot, hogy mosolyogni lássalak – vigasztalta Leonát.

– Tiszta szívű juhász, még csak kardod sincs. Hogy akarod legyőzni a sárkányt? – kérdezte Leona aggódva.

– Ez maradjon az én titkom – válaszolta Bulcsú, majd rákacsintott a szépséges hercegnőre.

Útnak indult hát a juhász is, és valóban nem öltött páncélt, kardot sem kötött az oldalára, csupán a nyájából vitt magával egy báránykát. Mikor a bányához ért kikötötte az állatot egy fához, majd bekiáltott:

– Jó napot sárkány uraság! Bemehetek?

A sárkány nagyon meglepődött, még soha senki nem kért tőle engedélyt, hogy beléphessen a barlangjába.

– Gyere csak be, emberke.

A sárkány arra számított, hogy kardot ránt az ifjú, de nem tette.

– Képzeld, sárkány uraság – kezdte Bulcsú –, a hercegnő beleejtette a bányába a legkedvesebb nyakékét, és annak a férfinak lesz a hitvese, aki visszaszerzi azt.

– Hát ezért zargatott az a lovag? – kérdezte szomorúan a sárkány.

– Bizony ezért, de én nem harcolni jöttem, hanem megegyezni veled – mondta Bulcsú. – Hosszú ideje szunyókálsz itt?

– Az idejét sem tudom, olyan régóta – válaszolta a sárkány.

– Akkor tudom, miért vagy ilyen morcos. Ha éhes vagyok, én magam is türelmetlenebbé válok. Alkut ajánlok, sárkány uraság! Nekem adod a barlangodba hullt nyakláncot, és én beküldök hozzád egy báránykát, hogy csillapíthasd éhséged.

A sárkány végül ráállt az alkura. Bulcsú visszaszerezte a Négy kő nyakláncot, és Leona hercegnő örömmel hozzá ment feleségül. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. A világ minden szegletéből érkeztek vendégek, és faggatták Bulcsút, hogy mesélje el, hogyan győzte le a szörnyet. Bulcsú nem csinált belőle titkot, elmondta, hogy egyszerűen megkérte rá a sárkányt, és az elcserélte vele a nyakláncot egy báránykára. Akkor aztán elgondolkodott az összes vendég, hogy nem lenne-e bölcsebb dolog, ha ezentúl a problémákat szép szóval oldanák meg kard helyett.