A potyautas

A potyautas.

 A potyautas

 Az erdőre lassan leszállt a hideg téli est és a decemberi fagyos szél hangosan fütyülni kezdett a kopasz fák ágai között, mely bejárta az egész vidéket. Egy közeli fa hóval takart ágáról épp egy varjú károgva röppent fel. A talajt borító jeges hótakarón egy mosómedve futva szedte lábait hazafelé. Egyszer csak az igyekvő szürkebundás megtorpant egy kiszáradt fánál. A Telihold fénye megvilágította a fehéren vakító hóban az apró mókuslábnyomokat.

-          Ez lesz az! – suttogta Marci, a mosómedve az éjszakában, majd felnézett a fára és megpillantott egy kicsinyke faodút, feltehetően egy mókus rejtekhelyét. Marci megkapaszkodott ügyesen a fa kérgében és szép lassan felfelé mászott, amíg el nem érte az odút. Egyik mancsával belenyúlt a titkos kamrába és kotorászni kezdett.  

-          Hmm! – nyalta meg száját a csillogó szemű mosómedve, mikor ráakadt a kincsre, majd egy jó nagyot belemarkolt a zsákmányba.  A rejtekhely dugig volt finom őszi termésekkel, melyből Marci rögvest enni kezdett.

-          Ideje mennem. Még gyanút fognak, ha nem érek haza vacsorára. - mondta Marci és igyekezett lemászni a fáról.

A mosómedve alig, hogy elérte az első ágat, mikor egy különös zajra lett figyelmes. Az elsötétülő erdőben, nem messze tőle a holdfény sugara egy pillanatra megvillantottak egy közeledő szánkót, rajta egy hatalmas zsákkal.

-          Vajon mi lehet benne? – a száraz faágon nyújtózkodva kíváncsiskodott a szürke bundás. Azonban a száraz fa ága nem bírta el a leselkedő mosómedve súlyát és hirtelen eltört. Ebben a pillanatban Marci a fa alatt elhaladó, hatalmas zsákra pottyant.

A szán halkan suhant a friss hóval fedett erdei ösvényen. Az ügetésben haladó szánhúzó lovak amint elérték a közeli tisztást, a hóval borította mezőn a gyeplők rántására lassú vágtába kezdtek.

Marcit annyira lekötötte a sok finomság, amit a nagy zsákban talált, hogy nem érzékelte mi történik odakint. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a szán gyakran megállt és egy fehér kesztyűs kéz kotorászott mellette, majd megragadott néhány csomagot. Néha hallani lehetett lánccsörgéseket és botok csapkodását, de Marci nem törődött vele. Eközben odabent a zsákban a potyautas bendője is lassan tele lett. Hátára feküdt, rá a csomagokra és így szólt:  

-          Teljesen tele vagyok, nem bírok többet enni.- jelentette ki Marci és kidomborodó hasára tette mancsát.

Egyszer csak a sok finomság, amit a mosómedve belakmározott, a helyüket kezdték keresni pocakjában. Marci egyre sápadtabb lett és érezte, hogy baj lesz.

-          Levegőt! Levegőt! -alig érthetően sóhajtozva ismételte Marci, majd néhány perc múlva fejét óvatosan kibújtatta a zsákból, hogy egy kis friss levegőt szívjon.

Ekkor meglepetésére egy piros kabátos ember hátát látta meg. El akart menekülni, de mikor körbenézett csak házakat látott, melyek ablakaiban sok kis csizma csillogott. Még ideje sem volt feleszmélnie, mi történik vele, váratlanul a fehér kesztyűs kéz megragadta és maga mellé ültette a bakra.   

-          Nocsak! Hát te meg ki vagy, kis barátom? – kérdezte nevetve a piros ruhás apóka.

A mosómedve annyira megijedt, hogy pár pillanatig csak rémült tekintettel bámult az idegen felé, majd halkan így válaszolt:

-          Marci vagyok. – válaszolta megszeppenve a rémült potyautas, akinek a sebesen haladó szán menetszele a szőrét borzolta.

-          És, hogy kerültél ide? - kíváncsiskodott a fehér, nagyszakállú bácsi, majd alig, hogy megkérdezte így folytatta: - Várj csak. Tudom már! – válaszolta az apóka, akinek a fején egy piros színű díszes sapka volt. Marci eddig a zsákban potyázott, ahol jó meleg volt, de most fogai hangosan csattogtak és az egész teste didergett a fagyos széltől. Az apóka hátra nyúlt a zsákjába, amiből némi kotorászás után elővett egy sapkát és a hidegtől vacogó mosómedve elé tartotta, majd így szólt.

-          Vedd fel! Hideg van! – javasolta az apó és mivel a mosómedve rettentően fázott, nem ellenkezett és a fejére húzta a téli fejfedőt.

Most már Marci is hasonlított a piros ruhás apókára, aki a következő pillanatban az egyik oldalon meghúzta a gyeplőt és a szánnal nagy ívben irányt váltottak.

-          Mit csinálsz? – kérdezte halkan az utastárs.

-          Hazaviszlek! – válaszolta az apó, aki magabiztosan irányította a szánhúzó lovakat. Karjai nem feszültek, kesztyűs kezei határozottan tartották a gyeplőt. Marci tekintete az apókáról lassan a körülötte lévő világra vándorolt. A szürkebundás utasnak valami hihetetlen látványban volt része.

Házak mellett haladtak el, melyeknek ablakaiban és ajtajaikban ajándékkal megtömött csizmácskák voltak. A tiszta égen felragyogó csillagok és a holdfény az összefüggő hótakaró felületéről tükröződött vissza, mely láthatóvá tette a díszes lovakat és a szánt. Egy befagyott tavon is áthaladtak, miközben Marci látta, ahogyan az égbolt fényei megcsillantak a tükörsima jégen.

-          Váú! – elképedve kiáltotta Marci, mert még sohasem látta télen ilyen mesésnek a tájat.

-          Káprázatos. – jelentette ki az apóka. Lassan elérték az erdei ösvényt, melyet Marci már jól ismert. A lovak ismét ügetésben haladtak. Nemsokára a piros ruhás apó megállította a szánt, majd odafordult útitársához és így szólt:

-          Ott! Látod azt a fát? – kérdezte a nagyszakállú apó a mosómedvétől, miközben rámutatott egy fára.

-          Igen. Az az én tölgyfám, az otthonom! – kiáltotta örömében Marci.

-          Nos, kedves kis barátom, akkor megérkeztél. Nem szeretnél valamit mondani? – kérdezte az apó.

-          Hm, miről is? – értetlenkedett Marci és úgy tett mintha semmi sem történt volna.

-          Nos akkor elmesélnéd nekem, hogyan kerültél a zsákomba és miért bontottál fel olyan sok csomagot? – vonta kérdőre az apó a mosómedvét.

-          Szóval, az úgy történt, hogy… – suttogta Marci és lehajtotta fejét, mert nagyon restellte, amit tett.

-          Igen, figyelek. – bátorította a szakállas bácsika.

-          Bocsánat! - jól érthetően szólt Marci és a piros sapkás emberre tekintett.

-          Értem.  – válaszolt az apóka, majd szemügyre vette puttonyát és így szólt: - Sok ajándékot felbontottál. Kietted, a mogyorót, diót, almát. Van ötleted, hogy mit csináljunk?  

-          Ezek ajándékok? – kérdezte csodálkozva Marci, aki nem sejtette, hogy amit megevett, az valaki másé volt.

-          Igen, ezeket a csomagokat azoknak viszem, akik jól viselkedtek az évben. – válaszolta az apó, majd így folytatta:

-          Kedves Marci, sajnos nem szép dolgot tettél. Még egy mókus tartalékát is megdézsmáltad. – magyarázta az apóka a történteket.

-          Honnan tudsz Te erről? – csodálkozva kérdezte Marci.

-          Én mindenről tudok és mindent látok, mert én a Mikulás vagyok.  – válaszolta nevetve a fehér szakállú apó.

-          Nem teszek többé ilyet! – könnyes megbánó szemekkel elnézést kért Marci a rossz tettéért. A Mikulás néhány percig mozdulatlanul és csendben várt, majd így szólt:

-          Bocsánatkérés elfogadva, de csak ha ezt az eleséget visszateszed az odúba. – mosolyodott el a Mikulás és néhány mogyorót, diót adott Marcinak.

A mosómedve, lassan lépdelt a frissen esett hóban és haladt előre a mókus odúja felé. Egyszer csak megtorpant és a háta mögé pillantott, majd így szólt:

-          És a sapka? – kérdezte Marci, de meglepetésére a puttonyos szán a díszes lovakkal és az apókával már eltűnt. A mosómedve a csengettyűk hangjára és lánccsörgések zajára lett figyelmes. Marci a hang irányába tekintett és szemmel kísérte, ahogyan a hóval borította fák között az éjszakai utazó lassan eltűnik.

Ezután a mosómedve visszatette a mogyorót és a diót a mókus rejtekhelyére, majd sietve kapkodta lábait a tölgyfalak otthona felé, mert mancsai fázni kezdtek a hideg hóban.

Marci, miközben kinyitotta a bejárati ajtót az erdei örvény felé tekintett és csodálkozva nézte, ahogyan a díszes lovas szán elsuhan a friss hóval lepte úton, rajta a piros kabátos Mikulással, aki így búcsúzott tőle: - Jó éjszakát kedves barátom, jó éjszakát Marci...!!

Vége