A sarki róka és a Holdvilág

A sarki róka és a Holdvilág.

A messzi északon, ahol az éjszakák hosszabbak, mint a nappalok és a mindenséget beborítja a hótakaró, ezen a varázslatos helyen élt két kis fehér sarki róka. Ők ketten mindig együtt játszottak, nevetgéltek és fogócskáztak, mindeközben a csodás északi fények varázslatos látványában gyönyörködtek.

Az éjszakai égen szánján repült a fagyok hercegnője. A világszép lány meglátta a két kis rókát és a szívét elöntötte az irigység. Bosszúsan visszafordult szánjával és karjával felkapta az egyik rókát. Úgy döntött magával viszi a Holdvilágba.

A kis róka üldözőbe vette a szánt, míg nem az eltűnt a messzeségben.
Teljesen kétségbeesett. Leült egy tónál és elkeseredésében elkezdett zokogni. Egyszer csak a tó tükréből egy meseszép tündér jelent meg.

– Mi bánt, kicsi róka? Miért sírsz? – kérdezte tőle a tavitündér.

A sarki róka elmesélte a tavitündérnek bánatát. A tavitündér megszánta a kis sarki rókát és úgy döntött segít neki.

– A jéghercegnő mindent elsöprő erejű varázserővel rendelkezik. Ellene egyedül nem lenne esélyed! – mondta, majd három tárgyat hozott fel az éjszínű tó mélyéről.

– Ebben a zsákban egy fürge, rakoncátlan tavaszi szellő nyugszik, amely képes végezni a sötét varázslatok gonosz erőivel. Itt ez a kard, amely a legnagyobb és legerősebb ellenfeleket is legyőzi. Végezetül egy varázstükör, amely megvéd téged, ha bajba kerülnél. Neked adom ezeket!

A kisróka megköszönte a tündér kedvességét és útnak eredt, hogy megkeresse a Holdvilágot.

Óriási, végeláthatatlan hófödte hegyeken kelt át, jeges mezőkön és a hóviharokkal teli sűrű fenyveseken haladt végig. A fenyőerdőn túl egyszercsak egy elvarázsolt erdőbe ért. A fák ágain megfagyott jéglevelek csüngtek. A szelíd fények a faleveleken úgy tündököltek, akárcsak a gyémántok. A kisróka életében nem látott még ilyen szép erdőt. Sejteni vélte, hogy ez már a Holdvilág pereme, amely összeköti a két világot egymással.

A messzi távolból sötét árnymadarak repültek felé és megtámadták. A bejárat őrzővédői voltak ezek, akiket gonosz varázserővel hoztak létre e földöntúli világra. A kisróka amikor feleszmélt elővette a zsákot, amelyet a tavitündértől kapott. A kopott zsákból kiengedett meleg, tavaszi szél a sötét mágia lényeit azon nyomban elpusztította.

A kisróka továbbmenve egy hágóhoz érkezett. Útját egy kolosszális jegesmedve keresztezte. Előrántotta a tündér varázskardját és harcba szállt az óriási vadállattal. A kard erejével szemben még ez a szívós fenevad se volt képes győzni, ezért, hogy mentse életét, a medve inkább elengedte őt. A hágón végiggyalogolt a mélyedések mentén.

A szakadék túloldalán volt a jéghercegnő kastélyvára. Megérkezett a Holdvilágba. A látvány lélegzetelállító volt. A kastély egy magas, hófödte hegylánc tetején állt. Sarkában a hold kecses porcelántányérja és csillagfényből font ruhája vészjóslón világított. Az éjszakai ezüstkék égbolton a csillagok apró fényeikkel homályosan tündököltek. Karcsú, magas tornyok alkották a kastély falait. A tetőket és ablakainak üvegeit jégvirágok és zúzmarák borították be.

Az üvöltő szél, dermesztő hideget hozott magával. A kisróka vacogott a hidegtől és a félelemtől. Ám minden bátorságát összeszedve a várkastély kapuja felé vette irányát.

A kastély ódon ablakain az üvegek megremegtek és nyikorogtok, ahogy az ajtón keresztül beáramló erős fuvallat végigjárta az üres, sötét folyosókat. Az átjáró végére érve megérkezett egy nagy kétszárnyas ajtóhoz. Belépve rajta a bálterembe került. Annak közepén megpillantotta a jéghercegnőt, ölében a másik kisrókát összekuporodva. Lassan vette a levegőt, nagyon fázott. 

Ránézésre úgy tűnt, mint aki alig van életben.

– Hercegnő, eljöttem a társamért! Kérlek, add vissza nekem!

A jéghercegnő ránézett, majd azt mondta:

– Csodálom, hogy eddig eljutottál. De sajnos, mindhiába! Ezt a sarki rókát én választottam ki az összes északi lény közül. Nem kapod vissza, ő az enyém!

– Hozzám tartozik, te is tudod mennyire szeretem őt! Ebben a zord hidegben a szíve megdermed, és többé nem ébred fel. Könyörgök neked, amíg még nem késő, hadd vigyem vissza a saját világunkba!

A hercegnő konok, önző és akaratos volt. Egyre bosszúsabb tekintettel nézett a kisrókára, aki továbbra se hátrált előle. Rezzenéstelen arccal nézett rá. Bátorsága mindent felülmúlt, hiszen a birodalom legerősebb varázslójával állt szemben.

Gúnyosan elmosolyodott, majd felkacagott a hercegnő:

– Nézzenek oda, milyen egy bátor kis róka vagy! Addig menj innen, amíg én kérlek szépen!

– Nélküle nem megyek sehová! – mondta a kisróka.

A hercegnő egyre haragosabbá vált.

– Nekem soha nem volt senkim! Senki nem képes ebben a sötét és hideg élettelen világban élni. A magaménak akarom azt a szeretetet, ami neked jár. Az enyém lesz és nem mondok le róla, csak azért, mert te azt akarod!

– Hatalmas hibát követsz el, hercegnő! A szeretetet nem lehet erőszakkal megszerezni! Sose fogod így megkapni azt, amire igazán vágysz! Hallgass rám, kérlek szépen!

Mindhiába, a hercegnő szíve már rég nem érzett semmit. A kisróka minden igyekezete ellenére nem lehetett megértettni vele, az amit tesz, az rossz.

Feltámadt a szél, ahogy a hercegnő haragja is. A hercegnő dühöngő, vad szelet kezdett el varázsolni. Az átkot a rókára küldte.

A kis fehér róka elővette a tavitündér varázstükrét és pajzsként maga elé tartotta. A tükör az átkot elnyelte, majd sziporkázó fényesség jelent meg körülötte. A rontást a varázstükör visszafordította és az átkot gazdájára bocsájtotta. A hercegnőt a varázslat csillagporrá változtatta. Ő is a Holdvilág egyik káprázata volt csupán.

A kisróka párjához szaladt. A kastély egyszercsak megmozdult, a föld alattuk megrepedt. A hercegnővel együtt a kastély is illúzióként szertefoszlott.

A róka felkapta hátára a másik rókát és amilyen gyorsan csak tudott szaladt kifelé.

Amikor már messze jártak, a kisróka mégegyszer utoljára hátranézett. Látta, ahogy egy apró pici fény felemelkedik a kastély romjai közül és az égbolton cikázó hullócsillagok után ered az égen.

A kisróka remélni merte, hogy ez a jéghercegnő lehetett. Azt kívánta, hogy a Hold, a csillagok és az északi fény közt soha többé ne érezze magányosnak magát.

Azzal elindultak vissza a saját világukba, maguk mögött hagyva a Holdvilágot.

A két kicsi sarki róka együtt tért vissza északra, és boldogan éltek, amíg csak éltek. Egymás iránt érzett szeretetük kitartott a végsőkig.

Azok, akik ennyire szeretik egymást, kétségtelenül összetartoznak. A saját boldogságunkat nekünk magunknak kell megtalálnunk és nem mások örömére vágyni vagy tönkretenni mindazt, ami nem a miénk.