A segítőkutya

A segítőkutya.

– Tennünk kell valamit! – súgta apa, miközben a gurulós székben ülő, az ablakon búsan kinéző kilencéves fiára nézett.
– Igen, de mit? – kérdezte halkan anya. – Már annyi mindent kipróbáltunk a szerencsétlenség óta. Sikertelenül!
– Egy hónapja jött ki a kórházból. Azóta se mosoly, se szó.

Hamar abba is hagyták a suttogást, mert fiuk elgördült az ablaktól. Eddig minden segítségnyújtási lehetőséget visszautasított. Nem akart sehova menni, senkivel találkozni. Ebben könnyű dolga is volt, így a nyári szünet elején. Még a házuk udvarára sem akart kimenni.

– Miért én? Most mi lesz velem? – zakatolt a lelke, amely kérdésektől még inkább kétségbe esett.

Este apa kíváncsiságból két szót írt számítógépén a keresőbe: kerekesszék, kutya. Kisebb keresgélés után egy kép mosolyt csalt az arcára. Egy kutya gurulós széket tolt maga előtt, amiben egy másik kutya ült. Utánaolvasott a kutya fajtájának. Családszerető, hihetetlen jóindulatú, jól viselkedő, megfelelni akaró, sok mozgást kedvelő, megfelelő tanítással mozgáskorlátozottakkal is remekül bánó kutya. Nyomban el is újságolta a hírt feleségének.

Másnap apa és anya elutazott a városba, hogy a kutyaiskolába menjenek. Addig a nagymama vigyázott fiukra. Beszéltek egy ottani oktatóval, aki egy közeli kutyagazdához irányította őket.

Pár nap múlva apa egy különös hordozóval érkezett haza. Amint kinyitotta, egy arany-fehéres szőrmók indult kifelé belőle. Amint a kijárathoz ért, beakadt egyik hátsó lába a hordozó esővédő madzagjának hurokjába. Ráncigálta, de szabadulni nem tudott. Amikor erőteljesebben próbálkozott, kiszabadult, viszont a nagy lendülettől előrebukfencezett. Anya és apa mosolygott, a kisfiú fapofával nézte az új jövevényt. Nem értette, mit keres náluk a kutya. Az talpra állt, körbenézett fényes barna szemeivel, és amint a kerekesszékes fiúra esett pillantása, eszébe jutott anyjával történt beszélgetése.

– Fiacskám! Amióta az utcán megmosolyogtattál egy szomorú és beteg gyereket, azóta sokszor mondtad, hogy segíteni akarsz a bajbajutottakon.
– Igen, anya! Ez most is így van.
– Nemrég járt gazdánknál egy apa, akinek a fiát szerencsétlenség érte, megbénult, és azt reméli, hogy egy fajtánkbéli kutya segíteni tud neki bajában. Vele akarsz tartani?
– Igen, anya! Bár kicsit félek tőled távol lenni, de azt gondolom, hogy tudok segíteni.
– Nagyon nehéz feladat, amire vállalkozol. De ha menni akarsz, menj. Igazán büszke vagyok rád, fiam! A közeli kutyaiskolába is visznek, ahol minden hasznosat megtanulhatsz. Oda időnként benéz a mi gazdánk is, és magával visz. Így lesz lehetőségünk találkozni a jövőben. Nehezen engedlek el. Vigyázz magadra! – közben egy hozzásimulással útnak engedte gyermekét.

A kutyus odasettenkedett a kisfiúhoz, és próbálta magára vonni a figyelmét. Ugatott jobbra, ugatott balra, de semmi. Elmaradt a remélt simogatás, cirógatás. Apa egy kis labdát is nyújtott gyermekének, hogy dobja el, de semmi.

A kis gazdi apja unszolására elment ugyan kutyájával a segítőkutya-iskolába, de a feladatokba nem vonódott be. Még csak nem is nézett a kutyája felé. Apa igyekezett a fia szerepét betölteni. Mindenre alaposan odafigyelt, amit mutattak.

– Jó segítő akarok lenni! – gyakran emlékeztette magát erre a kiskutya.

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. Otthon foglalkozott ugyan a kutyussal apa és anya, de a kis kölyök arra vágyott, hogy a fiú játsszon vele. Ám ő csak búsult, maga elé merengett, és nem tudott mit kezdeni boldogtalan életével. Továbbra sem akart senkivel találkozni, mindenkit eltaszított magától.

– Itt vagyok! Miért nem figyelsz rám? Mindent megpróbáltam, amire tanítottak, mégsem érek el semmit! Nem vagyok jó! – szomorkodott a kutyus.

Lassacskán őt is ellepte az a fekete fátyol, ami gazdiját teljesen beborította, maga alá temette. Nem ugatott, nem futott, nem játszott senkivel, hanem folyton lefeküdt egy sarokba, és orrát lógatta.

Végre akadt egy alkalom, amikor kutyamama és fia újra találkoztak. Az örömteli üdvözlés után szomorúságot vett észre kutyamama a gyermekén.

– Mi bánt téged, drágaságom?

– Úgy érzem, nem sikerült, amit szerettem volna. Elbuktam! Nem tudok segíteni a fiún. Nem érzem magam elég jónak ehhez a feladathoz. Még nevet sem adott nekem. Félek, hogy haragszik rám.

– Nem bukás ez, kicsim! A jó dolgokra néha várni kell, de a rosszak mindig közel vannak. Sokszor meg kell dolgozni a jóért, akár tettekkel, akár figyelemmel. Az öröm és a jó dolgok nem jönnek könnyen. Ha kitartó vagy, nemcsak az öröm, hanem a boldogság is eljön hozzád.

A kölyök hallgatott anyjára, és kitartóan végezte tovább a feladatát. Egy séta során aztán a kutyus látta, hogy egy apuka kerékpáron két kisgyermekét húzta gyerekutánfutóval. Ugatni kezdett, hogy felhívja az őt sétáltató anya figyelmét erre. Saját hevederére, majd az utánfutóra nézett. Jó ötletnek tartotta ezt a fiú édesanyja. Vett is egy nagyobb kerékpár-utánfutót.

– Már annyira megnőttem és megerősödtem, hogy simán képes leszek elhúzni vele a kis gazdit – gondolta magában a kutyus.

El is mentek a közeli játszótérre, amelynek betonpályáján ki is próbálták ezt. A kisfiú tiltakozott, de apja nem engedett.

– Fiam! Mi mindent megtettünk, amit tehettünk, hogy érezd, veled vagyunk. Nem csak neked nehéz, hanem nekünk is! Már teljesen kétségbe estünk, mint ahogy a kutyád is. Engedd meg, hogy húzzon!
– Jól van, apa! Na! – mondta a fiú.

A kutyus szépen lassan indult, majd óvatosan futásnak eredt. A fiú eleinte félt, de minél tovább engedte húzni magát, annál jobban feloldódott. Majd megjelent az első mosoly, amit később hangos kacagás váltott fel. Eltűnt a kutya félelme, és visszatért régi lelkesedése. Megvalósulni érezte vágyát, hogy segítőkutyus legyen. Újra ugatott, és nagy lelkesedéssel futott tovább körbe a pályán. A fiú meg örült, amitől szülei szíve töltekezett.

– Igazi retriever, vagyis visszahozó vagy! Visszahoztad a fiamnak az életkedvét! Köszönöm! – mondta az apa, s átölelte a kutyust, miközben lecsatolta az utánfutóról. – Fiam, kitaláltad, mi legyen a kutya neve? Ha igen, úgy gondolom, nagyon jó alkalom, hogy elmondd.
– Igen, már gondolkodtam rajta korábban. Kerestem, és találtam egy nagyon szépet. Legyen a neved Teodor! – közben kacagva intett kutyájának, jöjjön hozzá.

Teodor a boldogság mámorában hatalmasat ugrott, majd szerető gazdija ölében, simogatásai kíséretében megpihent, és élvezte a szeretett kutyalétet.