A százesztendős malac

A százesztendős malac.

A százesztendős malac

Volt nekem egy százesztendős kis malacom, még nagyapámtól örököltem. Azt mondja a szomszéd, el kellene adni, mert semmi haszon benne. Mióta én etettem, se nem nőtt, se nem hízott, hát mondom a szomszédnak, vigyük el a vásárba, hátha valaki megvenné. Hajnalban feltettük a malacot a szekérbe és elindultunk a vására. Mentünk egy darabig, igen ám, de a második faluból ahogyan kiértünk, a malac leszökött a szekérről és elszaladt. Én a malacomat nem hagyom, mondtam a szekeresnek, és elindultam utána. Egészen estig kergettem, de nem tudtam megfogni. Másnap is a nyomában voltam étlen-szomjan. Harmadik nap már idegen országba kerültünk. A malac bement egy faluba, és ott be egy udvarra a nyitott kapun. Mondom a gazdának, né hogy jártam, segítsen megfogni azt a malacot, mehessek immár haza, a vásár két napja lejárt. Amint a malac közelébe kerültünk, az a kerítés résén át úgy eltűnt, hogy nézhettük nagy szomorúan a nyomát. Azt mondja az ember, az ő szép kerítését ha már kilyukasztotta ez a malac, ugorjuk meg magunkat, ketten csak fülön csípjük. El is indultunk utána. A malac bement egy búzatáblába, ott nem tudtuk megfogni. Estefelé odajön egy nagy hatalmas ember, és azt mondja, kárré tettük a szép búzáját, letapostuk, fizessük meg neki. A másik ember, akinek a kerítésén át elszökött a malac, elmondta neki, miként jártunk. Inkább jöjjön, segítsen, kapjuk el annak a malacnak a farkát. Az ember rá is állt, úgyhogy hárman kergettük a malacot, de közelébe sem értünk. Másnap délben lépni is alig tudtunk, már úgy elfáradtunk. Hát az a malac beszaladt egy nagy-nagy kapun. Uram-teremtőm, éppen a király udvarába! Jön a király, azt kérdi, mit keresünk nála? Mondjuk, hogyan jártunk a malaccal, inkább segítsen megfogni. Aztán, ha megfogtuk, beleteszem egy zsákba és már itt se voltunk, valahogy csak hazatalálok ebből az idegen országból. Gondolkodott a király és igazat adott nekem. Felakasztotta a koronáját a kerítésre, és kergetni kezdtük a malacot a hátsó udvaron. Aztán a király is úgy elfáradt, hogy tapodtat se tudott lépni, nem volt ő szokva a malacfogáshoz. Azt mondja, hagyjuk a malacot ott, ahol van, inkább megveszi tőlem. Mondtam én, felséges királyom, ezt nem tehetjük, azon a malacon semmi haszon, amióta én etetem, se nem nőtt, se nem hízott, jobb, ha mégis megfogjuk és már itt se voltam vele. A király erre odahívatta a minisztereit, hogy segítsenek malacot fogni, de amikor az udvar sarkában megszorították volna, a malac egyet visított és kiugrott a kezükből, a sok miniszter pedig egyik a másikon átesett, rossz volt nézni.

Ejnye, ezzel a koszos malaccal ne bírjunk, kapjuk már el, vezényelt a király tábornoka. Egy csapat huszárt rendelt oda malacot fogni. Na csak ennyi kellett a malacnak! Amint meglátta a sok fényes huszárt, úgy elbújt valahová, hogy késő estig sem látta senki. Reggel korán felkeltünk, hát ott a malac a palota lépcsőjénél, éppen lerágott egy bokor mentát. A király amint meglátta, olyan keservesen kezdett sírni, hogy alig tudtuk megvigasztalni. Hogy neki egész télen nem lesz egy teára való mentája, mert ez a hitvány malac azt is lerágja. Mondtam a királynak, most már tényleg fogjuk meg ezt a malacot, mert mindenkinek csak kárt okozott. Én ki kell fizessem a szekerest, pedig el sem vitt a vásárba, a másiknak a kerítését lyukasztotta meg, a harmadiknak a búzáját tapostuk le, ahhoz képest nem is nagy kár az a kicsi menta. A király behozatta az udvarról a kerítésre felakasztott koronáját, fejére tette, és azt mondta, ő bizony többet nem kergeti azt a huncut malacot, inkább mellénk adja a csapat huszárt tábornokostól.

Mondom a királynak, igyekezzünk, nehogy a malac eltűnjön, tarisznyáljon nekünk, és megyünk is tovább. Úgy is történt. Elöl szaladt a malac, utána én, a kerítéses és a búzás ember, leghátul a huszárok tábornokostól együtt. Azt hitte a szomszéd faluban a harangozó, hogy el akarjuk foglalni a falujukat, hát meghúzta a harangot, arra mindenki, aki élt és mozgott, összegyűlt a templom előtt, hogy velünk hadba szálljon. Mondtuk nekik, mi járatban vagyunk, inkább segítsenek, kapjuk el a malac farkát. Ők azt nem tehetik, mert a harangozó amint kongatta a harangot, a kötele elszakadt, addig egy tapodtat sem mozdulnak, amíg annak el nem rendezik a sorsát. Mi szaladtunk a malac után, aztán délutánra ők is utolértek minket, az egész falu népe. De bizony a malac fürgébb volt, mint akárki. Amint kergettük, odaértünk egy patakhoz. Gondoltam, na most már megvagy, te malac! De a malac beleugrott a vízbe. Kitaláltuk, hogy álljunk oda a patak mellé, és kezdjük inni a vizét, nehogy szegény malac belefulladjon a vízbe. Úgy is lett minden, ahogyan elterveztük. Ittuk, ittuk a patak vizét, addig, amíg jól leapadt. De utána is innunk kellett, mert fentről folyt a víz egyfolytában. Én pedig elindultam, hogy megnézzem, hol rekedt meg a vízben a malacom.

Addig mentem, amíg már a patak medre teljesen kiszáradt, de a malacot sehol nem láttam. Úgy el voltam keseredve, hogy mérgemben sírni sem tudtam. Arra odajön egy vízimolnár, mondjam meg, mitől lett akkora szárazság, hogy a malom leállt. Ahelyett, hogy panaszkodna, inkább jöjjön segíteni, mondtam neki, amíg nagyobb baj nem történik emiatt a sovány malac miatt. Hát az úton egy hírvivő lovast látok, a király küldte, mert látták a malacot a birodalom másik sarkában. Indultunk a malac után. Inni ittunk eleget, szomjasak nem voltunk, ám enni semmit nem ettünk két egész napja. Amint egy ökörcsorda mellett haladtunk el, a huszárok nekiláttak, levágták az egész ökröt, és nyárson megsütötték. Aztán a huszárok a három pásztort is beállították a sorba és indulhattunk a malac nyomában.

Már három kerek esztendeje kergettük azt a malacot, és mégsem tudtuk megfogni. Pedig nyomában volt egy egész falu és egy csapat huszár is, a tábornokkal együtt. Kilencvenkilenc üstben főzték minden nap az ebédet, hogy senki étlen ne maradjon. Aztán az a huncut malac belesett egy száraz kútba. Kivenni sem tudtuk, hát odakérettük magát a királyt, tegyen igazságot. Három napig törvénykezett a király a főembereivel, amíg megegyeztek. Azt határozták: a malacot ott kell hagyni, a kutat erős őrizettel hét huszár és hét gyalogos tartsa szemmel éjjel-nappal. Az én százesztendős malacomat pedig három esztendőre elítélték, addig onnan el nem mozdulhat.

Amikor ezt meghallottam, azt sem tudtam, sírjak-e vagy vigadjak. Egy hétig sírtam, egy hétig vigadtam, aztán hónom alá csaptam az üres zsákot és elindultam hazafelé. Aki nem hiszi, kérdezze meg tőlem.