A SZEGÉNY EMBER ÉS A VARJAK KIRÁLYA

A SZEGÉNY EMBER ÉS A VARJAK KIRÁLYA.

Volt egyszer egy ágról szakadt szegény ember s ennek két riska tehene.

A szegény embernek olyan volt ez a két riska tehén, mint a gyermeknek az anyja emlője; mert nemcsak hogy tejes-vajat adtak, miből néha napján csak ragasztottak egy pár garast sóra-fára, no, ha nem csurdult, hát cseppent, de még azonfölül a mi kis földecskéje volt, azt is megmivelte rajtuk.

Most is ott szántogatott az erdők alatt a két riska tehénen, egyszer honnan honnan nem, csak előtte terem egy hat lovas hintó, ebben pedig senki más nem ült, mint a varjak királya, ki azt találja a szegény embernek mondani:

- Hallod-e, te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: nem adnád el nekem ezt a két riska tehenet? jó pénzt adok érte, duplán fizetek, mert a seregem már három nap óta nem evett egy falatot sem, étlen-szomjan pedig csak nem halhatnak meg a lelkedre?!

- Ha már igy van a dolog, válaszolt a varjak királyának a szegény ember, ha már csakugyan három nap óta nem evett a felséged serege: jól van, én nem bánom, odadom e két riska tehenet, csakhogy pénzért nem adom, hanem tehénért tehenet adjon fölséged.

- Jól van, szegény ember, legyen a te akaratod szerént, tehénért tehenet adok, még pedig kettő helyett négyet kapsz: azért keress föl engem az én birodalmamban; mert én vagyok a varjak királya s csak északra keresd a fekete várat, ott bizonyosan megtalálsz.

S ezzel a varjak királya ugy eltünt, mintha soha sem lett volna ott, mintha a föld nyelte volna el.

A szegény ember aztán tovább szántogatott a két riska tehénen, de ime egyszerre, mint valami fekete felhő, nagy károgással közeledik feléje a varjak királya serege, lecsapnak a két riska tehénre s diribról darabra szedték.

Aztán a fekete sereg nagy károgások között, mint valami fekete felhő, tovább repült.

A szegény ember aztán csak azt nézte, hogy merre repülnek, hogy az utat megjegyezhesse magának, majd nagy szomoruan hazament, szép két fiacskájától és kedves feleségétől keserves könyhullatások között elbúcsúzván, elindult ország-világszerte a fekete vár fölkeresésére.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy tengernyi sivatag pusztára ért; sehol, még aranyért se látott akár egy várost, akár egy falut, akár csak egy gunyhocskát sem, hol a fejét lehajthatná az éjszakai nyugodalomra, avagy csak egy darab kenyeret vagy egy korty vizet is kérhetne, mert biz a szerdásból régen kifogyott az elemózsia és a kobakban, mely ugy az oldalán függött volt, akár csaholni lehetne.

Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni, itt kell neki étlen-szomjan elveszni a tengernyi sivatag kellős közepén; otthon aztán akár az itélet napjáig várhatják megérkeztét.

Itt a szegény embernek már a jártányi ereje is elfogyott s csakugy lézengett mint a maszlagos hal, mint az agyonvert. Egyszer a mint ott bolyong, hát látja, hogy jól távol valami pásztortűz ég. Megyen a nagy világosság felé csúszva-mászva négykézláb, egyszer mégis nagy nehezen odaért, hát látja, hogy a tűz körül három vagy négy ember heverész s ugyancsak főzik a bográcsban a forditott kását. Köszön nekik:

- Adjon isten jó estvét!

- Fogadj isten, szegény ember! Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

- Északra a fekete várat keresem. Nem hallottak róla világszép éltökben valamit?

- Dehogy nem hallottunk, dehogy nem, hisz mi is annak a királynak a juhászai vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyes meg ilyes ember keres fel bennünket, a ki két riska tehenét eladta a katonái számára, étellel-itallal jól tartsuk s aztán útba igazitsuk. Vajjon nem kend-e az a bizonyos szegény ember?

- De biz én volnék.

- Igazán?

- Nincs különben.

- Ugy hát üljön le ide a tűz mellé erre a subára, egyék, igyék, lakjék jól, mert majd mindjárt kész lesz a forditott-kása.

Ugy is lett. - A szegény ember leült a subahátra, evett, ivott, jól lakott, majd lefeküdt s elaludt.

Reggelre kelve, a juhászok ujra megvendégelték a szegény embert s megajándékozták őt egy gomolya turóval, meg egy brugóval, de még a kobakból is kiszoritották a levegőt, csakis igy eresztették útnak, megmutatván neki az igaz utat.

Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz uton s most már ha megéhezett is, ha megszomjazott is, volt a szerdásban, volt a kobakban. Egyszer, ugy estvefelé ujra valami pásztor-tűz félét látott. Megyen a nagy tűz felé, hát látja, hogy a mellett a varjak királya csikósai, ugyancsak rotyogtatják a húsos tarhonyát. Köszön nekik.

- Isten jó nap, csikós uraimék!

- Fogadj isten szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen az idegen földön?

- A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit világszép éltében, bátyám-uram?

- Dehogy nem hallottam, dehogy nem! hiszen mi is annak az emberei vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyen meg ilyen szegény ember talál erre vetődni, ki a népe számára két riska tehenét eladta, szivesen lássuk. Azért ez szóm és mondásom hozzád, szegény ember: vajjon nem te vagy-e az a bizonyos?

- De biz, én volnék.

- Igazán?

- Nincs különben.

- Ugy hát ülj le ide a tűz mellé s egyél, igyál, lakj jól.

A szegény ember aztán leült a tűz mellé, evett, ivott, jól lakott s aztán lefeküdt a subahátra s elaludt.

Reggelre kelve, a csikósok ujra megvendégelték a szegény embert s szerencse-kivánatok közt, megmutatván neki az igaz utat, útnak eresztették, de elébb sem a szerdást, sem a kobakot nem hagyták üresen.

Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz úton, de minek szaporitsam a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy ugy estefelé a varjak királya kondásai tanyájára ért. Köszön nekik.

- Adjon Isten jó estvét!

- Fogadj Isten, szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

- A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit, bátyám-uram világszép éltében?

- Hahó szegény ember, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz mi is annak az emberei vagyunk; de mondsza, vajjon nem te vagy-e az a szegény ember, a ki ő felségének eladta két riska tehenét?

- Mi türés tagadás, biz én volnék az.

- Igazán?

- Nincs különben.

- De hogy mégysz te be abba a fekete várba, mikor az köröskörül kőfallal van bekeritve és egy aranypulyka lábon szünetlenül forog?! De ne tarts semmitől; ne itt van ez a fényes balta, csak te ezt nyomd a kőfalhoz ugy, hogy szikrát hányjon, majd megakad az az ajtóban, majd felpattan az előtted, te pedig ugorj be rajta. De jól felkösd a gatyádat, nehogy elvétsd az ugrást, mert a kőfal-ajtó izibe becsukódik s ha ott rekedsz, sem Isten, sem ember nem segit rajtad. Mikor egyszer benn leszesz, a varjak királya elébed jön, fogad szivesen, hogy majd a lelkét is tenyérre nem teszi s ekkor majd milyen papos fölöstökömöd, ebéded és vacsorád lesz neked. És te, mikor a varjak királya azt kérdi tőled, mit kivánsz, ne kérj egyebet, csak azt a sódarálót, mely ugy a szegletben áll.

No jól van, ez abba maradt. Reggelre kelve, a szegény ember elindult a fekete vár felé. Hogy odaért, hát látja, hogy az aranypulyka lábon magától forog, mint valami ördögmotolla, és sehol se ablakot, se kaput nem látott rajta, csak a meztelen falat.

A szegény ember aztán a nála levő kondás baltát odanyomja a kőfalhoz. Szikrázott a balta ugy, hogy jobban se kellett, egyszer mégis megakadt az ajtóban. Az ajtó felpattant, a szegény ember pedig be a várba. Ha csak egy szempillantással késett volna is, tüstént odacsukta volna a kőfalajtó, mert már most is odakapta a gatyája szélét.

A szegény ember csak aztán, mikor már benn volt, vette észre, hogy belül a vár nem forog, csak kivül.

A varjak királya ép az ablaknál állott, hát látja, hogy imhol jön a szegény ember a tehenek áráért, kiszalad elébe, rázza a kezét s ugy bánt vele, mint a tojással. Aztán bevitte a szebbnél szebb szobákba s leültette magamellé az aranylóczára.

A szegény ember seholse látott egy lelket sem, már pedig itt a dél, itt az evés ideje. De ime, egyszerre csak terülni kezd az asztal s szinte görnyedett a háta, annyi étel termett rajta. A szegény ember csak a fejét csóválta, mert mint mondám, sehol senki; sem szakács, sem kukta, sem szolgáló és mégis teritve az asztal?!... Ez biz boszorkányság, ez biz ördögi mesterség, de nem jó lélek műve! Hát a sódaráló mit vétett? de ez eszébe sem jutott a szegény embernek, pedig ott állott ám a sarokban.

Már a szegény ember harmadnap óta volt vendége a varjak királyának, ki a mint csak kitelhetett, ugyancsak emberséggel fogadta, hogy az ellen senki fia panaszt nem emelhetett volna; reggel, délben és estve kijárt a szegény ember porcziója, a mint dukál. De a szegény embernek már nem izlett sem a pecsenye, sem a bor, mert eszébe jutott, hogy ő itt dúskálkodik, jóllehet a felesége meg két gyermeke kenyérben sem esznek eleget.

Mondom, hogy ez eszébe jutott, fészkelődni izegni-mozogni kezdett. Észreveszi ezt a varjak királya s azért azt mondja neki:

- No szegény ember, a mint látom, néked már nincs nálam maradásod, mert hazahúz a szived: azért azt kérdem tőled, mit kivánsz a két riska tehénért; mert elhidd barátom, nagy bajból segitettél te ki engem akkor; mert ha nem könyörülsz rajtam, egész seregem étlen vesz el?

- Nem kivánok én egyebet, felelt a szegény ember, mint ezt a sódarálót, mely itt a szegletben áll.

- Oh szegény ember, tán elment az eszed; ugyan mondd meg, mi hasznát vennéd te annak?

- Hát egy kis kukoriczát, hébe-hóba buzácskát is darálnék rajta, ha magamnak nem, hát másnak, mégis csak hozna valamit a konyhára.

- Kivánj egyebet, kivánd azt az egész gulyát, melyet jöttödben láttál!

- Minek lenne nekem az a tengernyi jószág, hisz ha haza hajtanám, még roszat gondolnának felőlem, meg aztán se ólam, se legelőm.

- No, hát pénzt adok. Mennyi kell? elég lesz három zsákkal?

- Minek lenne nekem az a tengernyi pénz csak a bajom gyülne meg vele, mert vagy azt gondolnák, hogy loptam, vagy, hogy megöltem érte valakit, de meg aztán utamat is állhatják.

- No hát katonát adok melléd.

- Mit ér a felséged katonája, nevetett a szegény ember, hisz egy tyúk is elkergeti!

- Mit, az én katonámat? s ezzel a varjak királya belefújt egy kis sipba, egyszeribe ott termett egy varjú, majd megrázkódik s olyan derék legény vált belőle, hogy nemcsak csak, hanem ugyancsak.

- No ládd, ilyen katonáim vannak nekem! És a király aztán kiparancsolta a legényt a szobából, ki megrázkódván, varjuvá vált s elrepült.

- Már az nekem mindegy, akár milyen katonái vannak felségednek; fölséged azt mondta: hogy azt ad, a mit kivánok, én pedig nem kérek egyebet, mint ezt a darálót.

- Már azt nem adom. Kivánd inkább minden jószágomat, csak ezt ne.

- Nem kell nekem minden jószága sem, csak ez a daráló.

- No szegény ember, háromszor tagadtam meg tőled, te pedig háromszor kivántad a darálót, most már vagy akarom, vagy nem, oda kell adnom. De tudd meg azt, hogy ezen se kukoriczát, se buzát nem kell darálni, mert ez olyan tulajdonsággal bir, hogy minden gondolatodat teljesiti. Itt van, vidd el, bár vérzik utána a szivem, de te is jót tettél velem: azért legyen a tiéd.

A szegény ember aztán a hátára vette a sódarálót, elbúcsúzott a varjak királyától, megköszönvén a hozzája való szivességet s elindult hazafelé szép csendesen.

Visszajövet mind a kanászokat, mind a csikósokat s mind a gulyásokat megvendégelte. Nem tett egyebet, csak ezt monda: "Derülj édes darálókám". És a mi szemnek szájnak szájiznek kedves étel volt, mind előtermett magától. S ha ezt mondá: "Borulj édes darálókám", minden étel, mintha a föld nyelte volna el, eltünt.

Aztán a jó pásztoremberektől is elbúcsuzott s folytatta az utját hazafelé.

A mint mén mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért s hogy megéhezett, csak a darálónak szólt, mondván:

- Derülj, édes darálókám.

S tüstént egy asztal termett elő, de ez nem egy, hanem két személyre volt megteritve. A daráló mindjárt tudta, hogy a szegény embernek vendége lesz; mert csakugyan, honnan honnan nem, egyszer csak ott terem egy nagy zsiros ember, ki szó nélkül ült le a teritett asztalhoz.

Mikor megeléglették az Isten áldását, megszólal a nagy zsiros ember s azt mondja a szegény embernek:

- Hallod-e te szegény ember, add nekem ezt a darálót ezért a görcsös botért; mert ha a te darálód olyan tulajdonsággal bir, hogy minden kivánságodat teljesiti - a zsiros ember már ezt is tudta - ugy az én görcsös botom meg azzal a tulajdonsággal bir, hogy csak ezt kell neki mondani: "üssed édes botocskám" s már akkor az a bizonyos a halál fia.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, gondolván magában, hogy ha szép szerivel nem adja oda, erőnek erejével is elveszi tőle az a csunya zsiros ember: elcserélte a darálót a görcsös botért; de mikor már egyszer a kezében volt, könnyen beszélt a szegény ember, mert csak a görcsös botnak parancsolta, mondván:

- Üssed édes botocskám.

S az ugy fültövön vágta a zsiros embert, hogy még nem is nyikkant, hogy még a kis körmét sem rázta.

Aztán a szegény ember szép csendesen folytathatta a maga útját s hét esztendő mulva azt mondhatta: itthon vagyunk.

A felesége, ki ott sirdogált a banyakemencze mellett; elveszett kedves urát, és a két riska tehenet siratta: alig ösmerte meg a szegény embert, de még is megösmerte, - két fia pedig már egészen felserdült s kinőttek már a hosszu ingből.

Hogy betette a lábát a szegény ember a maga hajlékába, letette a darálót a koczikba, kigajabitotta a szürét a nyakából s a szegre akasztotta s csakis ekkor ösmerték el.

- No apjuk, kérdé az anyjuk, megjött kend, biz már ideje is, mert azt gondoltam, hogy sohse látom többet, de mit is kapott kend a Bimbóért meg a Csákóért?

- Ezt a darálót, válaszolt a szegény ember nagy immel-ámmal.

- No, ugy meg is ütheti a guta a kend dolgát, pattant fel az asszony, jobb lett volna ha hét esztendeig itthon lógázta volna a lábát, mint ezt a haszontalan darálót olyan messze földről, mintha bolondgombát evett volna, ideczipelte!

- Ej, édes feleségem, jobb valami, mint semmi; mert ládd, ha magunknak nem lesz mit őrölni, majd őrlünk másnak, mégis ha nem csurdul, hát cseppen.

- De egye meg a fene a kend dolgát, most se tudok mit a fogamhoz verni, nemhogy - - - - - - - -

- No, ha nem tudsz édes feleségem, majd lesz mindjárt. Derülj édes darálókám!

S erre a szóra annyi étel és ital termett a szegény ember asztalán, hogy fele is elég lett volna.

Az asszony csak ekkor szégyenelte el magát, hogy nyelveskedett; de ha már asszony, hát asszony, üsse kő, hagy beszéljen!

A szegény ember, meg a felesége, meg két legény fia leültek az asztalhoz s hozzá láttak az evéshez, mint a sáskahadak, s ettek ittak kedvükre.

Itt a szegény ember két fiának a bortól-e, vagy mitől, kedvük szottyant, kiugrottak a ház földjére s ugy eljárták a kállai kettest, hogy csupa gyönyörüség volt nézni.

- Ejnye, kiáltott fel az öregebbik, csak már czigány volna!

Erre a szóra a banya mellett rárántja a banda a muzsikát s ugyancsak megczifrázták; ugyannyira, hogy még a szegény ember is kedvet kapott a tánczra s ugy megforgatta a feleségét, ki már csakugy aprózta, hogy jobban se kellett.

A szomszédok nem tudták a dolgot mire vélni, hogy még a szegény embernél muzsika is szól, pedig azelőtt, ha csak az anyjuk nem primázott és két fia nem kontrázott, hirrel se látták a vigasságot.

Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, mindig közelebb jöttek, majd az ablakra, majd az ajtóra szaladtak, hát csak ekkor látják, hogy egy sereg czigány ugyancsak huzza kézzel-lábbal a vonót, az apjuk meg az anyjuk és a két fiú ugyancsak aprózzák és az asztal szinte görnyed a sok drága étel s ital alatt.

- Jöjjön be komámasszony.... jöjjön be komámuram.... jöjjön be sógorasszony.... jöjjön be sógoruram.... jöjjön be bátyámuram.... jöjjön be öcsémasszony és igy vége hossza nincs a hivogatásnak. A vendégek egyre gyültek és még is teritve az asztal.

- Ejnye, kiáltott fel a szegény ember, be kár, hogy nem tágasabb a szobám; mert ez a sok szép vendég egy kastélyban is alig férne el!

Erre a szóra a szegény ember viskója helyett olyan tizenkét kontignácziós rezidenczia termett elő, hogy még maga a királyé is, fia sem lehetett volna annak.

A sok úri népség, köztük volt a király is, ép arra sétált. Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, hisz itt azelőtt szegény ember viskója volt, most meg királyi palota s rádásul ugyancsak szól a muzsika, húzza a czigány. Menjünk már, nézzük meg. A király legelől ment, utána a sok úri népség, grófok, herczegek, bárók, királykisasszonyok és igy tovább.

A szegény ember pedig kiment eléjök, fogadja nagy szivesen az uri népségeket, köztük a királyt s mindnyáját odavezette az asztalfőre, mint méltó helyükre, a mely őket megillette.

Esznek isznak, aztán lakmároznak, hogy szinte egy kis lakzival ért föl.

A mint ott legjavában vigadnának, a királynak egy nagy pecsétes levele érkezett, mit, midőn elolvasott volt, elsáppadt, elkékült; mert abban meg volt irva, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik az ország felé, tűzzel-vassal pusztit s még az ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, húsát a kutyával eteti.

Igy lett a nagy vigasságból nagy szomorúság; de ekkor előlépett a szegény ember s azt kérdi a királytól:

- Fölség! hogy ha meg nem sérteném, nem felelne egy kérdésemre?

- S mi lenne az, szegény ember?

- Nem mondaná meg nekem, hogy az imént annak a nagy pecsétes levélnek olvasására, mért halványodott el olyan nagyon?

- Mit kérded szegény ember, mikor úgyse tudsz a dolgon segiteni!

- Hátha mégis.

- No hát tudd meg és tudja meg az egész ország, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik országunk felé kegyetlen szándékkal, hogy még annak az ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, mert még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, husát a kutyával eteti.

- S mi lenne annak a jutalma, kérdé a szegény ember, ki az ellenséget egy maga kiüzné az országból?

- Arra bizony, válaszolt a király, nagy jutalom és tisztesség várakoznék; mert ha két fia volna, két leányomat adnám hozzájuk férjhez a fele királysággal együtt, holtom után pedig az egész királyságot öröklenék.

- No hát majd kiüzöm én az ellenséget egyes-egyedül.

De a király nem igen bizott a szegény ember igéretében, azért minden katonáját összedoboltatta s ezekkel együtt maga is kiment az ellenség elé.

A két ellenséges tábor már farkasszemet nézett, mikor a szegény ember kiállott a két tábor közé s csak a botjának parancsolta:

- Üsd-verd édes botocskám!

S az az egész török-tatár tábort ugy összevissza verte, hogy életben csak egyetlenegy embert hagyott hirmondónak.

Igy nyerte el a szegény ember a fele királyságot és a két szép királykisasszonyt, kiket aztán két derék fiával összepárositván, hét világra szóló lakodalmat laktak s még most is élnek, hogy ha meg nem haltak.

Eddig volt, mese volt.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Sajóvölgyi eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu