A szegénylegény álma


http://mocorgohaz.hu/

A szegénylegény álma
(írta Dobos Péter)
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegénylegény. Olyan szegény volt, mint a templom egere, vagy talán még annál is szegényebb. Nem volt neki egyebe, csak egy kopott kabátja meg egy tarisznyája.
Olyan szegény volt,...

Kép forrása: saját foró

A szegénylegény álma

(írta Dobos Péter)

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegénylegény. Olyan szegény volt, mint a templom egere, vagy talán még annál is szegényebb. Nem volt neki egyebe, csak egy kopott kabátja meg egy tarisznyája.

Olyan szegény volt, hogy még háza sem volt, a nagyváros egyik utcájában lakott, egy kapualjban.

Kopott kabátját magára terítette, ha fázott, a tarisznyájába pedig mindig betette azt az élelmet, amit a jószívű emberek hoztak neki. Tarisznyájának volt egy titkos zsebe, amiben egy csodálatosan szép színes, színjátszós üveggolyót rejtegetett, amit még gyermekkorában kapott a nagypapájától.

Történt az egyik nap, hogy a szegénylegény egyszerre csak elaludt, és álmodni kezdett.

Álmában egy sűrű sötét erdőben járt, dörgött az ég, villámlott, és a villám fénye mindenféle szörnyeket rajzolt az erdő fáira. Amikor csend lett, minden felől vadállatok szemei villogtak felé. Szinte remegett a félelemtől.

Egyszerre csak eszébe jutott, hogy a nagymamája valamikor régen imádkozni tanította. Próbálta felidézni az emlékeket, de csak két szó jutott eszébe.

  • Istenem, segíts! - suttogta alig hallhatóan.

A csendben hirtelen szárnyak suhogását hallotta, és ahogy felnézett, egy gyönyörű nagy fehér madár ereszkedett a vállára. Olyan szép volt, hogy a szegénylegénynek egyszeriben elmúlt a félelme.

  • Ki vagy te? - kérdezte.

  • Én hóbagoly vagyok, és azért jöttem, hogy kivezesselek téged ebből a rengetegből - válaszolt a madár, és felröppent a szegénylegény válláról.

  • Gyere utánam - kiáltotta hátra –, amíg engem követsz semmi bajod nem eshet.

Elindult hát a szegénylegény a hóbagoly után. Mentek, mendegéltek hegyen völgyön át, nem nézett se jobbra, se balra, csak követte a gyönyörű fehér madarat.

Végre kiértek az erdő szélére, itt a hóbagoly megállt, visszaröppent a szegénylegény vállára, a szárnyából kihúzott egy csodaszép fehér tollat, és ezt mondta:

    • Tedd ezt a tollat a kebeledbe, a szíved fölé, és bátor leszel. Amíg ez a toll a szíved fölött lesz, semmitől sem fogsz félni.

A szegénylegény megköszönte a hóbagolynak a segítséget, a tollat bedugta a kebelébe, és elindult az erdő szélén a mező felé.

Amint így bandukolt, egyszerre csak keserves sírásra lett figyelmes. Elindult a hang irányába, és nemsokára meglátott egy őzikét, aki a földön feküdt. Az őzike keservesen sírt, nagy könnycseppek gördültek le az arcán.

  • Hát te miért sírsz? - kérdezte tőle.

  • Hogyne sírnék - zokogott az őzike -, itt járt az a gonosz boszorkány, és azt mondta, hogy csúnya vagyok, gyenge vagyok, hogy nem is vagyok igazi őzike, és a barátaim emiatt mind elhagytak.

  • Ne sírj! - mondta a szegénylegény, - soha nem szabad a csúfolódókra hallgatni. - Ám ahogy ezt kimondta, hirtelen felébredt.

 

Amint kinézett kopott kabátja alól, a járda közepén egy síró kisfiút pillantott meg. Felállt, odament hozzá, megsimogatta a fejét, mosolygott rá, de a kisfiú csak sírt tovább. Olyan keservesen sírt, hogy szinte a szegénylegény is sírva fakadt. Ahogy azon törte a fejét, hogyan tudná megvigasztalni, egyszerre csak eszébe jutott a tarisznyája titkos zsebében az üveggolyó. Gyorsan elővette, és a kisfiú kezébe adta.

A kisfiú ránézett, mosolyogni kezdett, majd az üveggolyót a kezében forgatva kacagni kezdett. Kacagott, kacagott, amíg csak el nem tűnt az utcasarkon.

A szegénylegény pedig elmosolyodott, és visszabújt a kabátja alá. Nemsokára ismét elaludt, és álmodni kezdett.

 

Álmában ott volt újra az erdő szélén, simogatta az őzike hátát, aki már nem sírt, hanem hálásan nézett a szegénylegényre, majd megszólalt:

  • Köszönöm, hogy megvigasztaltál. Most már tudom újra, hogy igazi őzike vagyok, hogy szép vagyok és erős vagyok. Hálából adok neked egy könnycseppet, hogy mindig emlékezz rám, és arra, hogy milyen szépen tudsz vigasztalni. Amíg ez a könnycsepp nálad lesz, olyan gyorsan tudsz majd futni, mint az igazi őzek.

A szegénylegény egy falevélbe csomagolta, és a tarisznyájába tette a könnycseppet, majd mosolyogva tovább indult.

Amint ment, mendegélt, a távolban meglátott egy csodaszép palotát. A palotának hét tornya volt, mindegyiken aranykupola ragyogott, ahogy rásütött a nap.

- Ezt közelebbről is meg kell néznem - gondolta magában, és elindult a palota felé. Ahogy közeledett, egyszerre csak erős vízcsobogást hallott, és hamarosan egy sebesen folyó patakhoz ért.

Leült egy kicsit a víz partjára, és gyönyörködött a hullámok játékában, csodálta a vízben ficánkoló halakat. Egy kis idő múltán úgy tűnt neki, hogy a patak hangja alább hagy, és egy keserves vékony hangot hallott: - Vizet, vizet!

Felpattant, és elindult a hang irányába. Néhány lépés után a víz partján egy száraz mélyedés talált, és abban egy vergődő aranyhalat. - Vizet, vizet! - hallotta újra, és már le is hajolt, hogy a vízbe segítse az aranyhalat.

  • Há te hogy kerültél ide? - kérdezte közben.

  • Az a gonosz boszorkány járt itt, és amiért nem dicsértem meg a szépségét, kidobott a szárazra. De hogy is dicsértem volna, amikor olyan rusnya és gonosz volt. Azt tanultam aranyhal-nagyapótól, hogy sosem szabad hízelegni a gonoszoknak.

Amint a szegénylegény visszatette az aranyhalat a vízbe, hirtelen felébredt.

 

  • Milyen furcsa álom – gondolta magában. Ahogy az álmán gondolkodott, a szomszéd kapualjból hangokat hallott.

  • Vizet, vizet! - sóhajtozott valaki.

Gyorsan felkelt, odament, és hát mit látott: egy másik szegénylegény a földön fekve fuldoklott. Elszaladt a tarisznyájáért, amibe éppen az imént tett valaki egy üveg friss ásványvizet. Visszament, és megitatta a földön fekvő embert. Az felült, megköszönte, és hálásan mosolygott.

A szegénylegény pedig bebújt a kabátja alá, és hamarosan ismét mély álomba merült.

 

Az álom újra oda röpítette a folyóvíz partjára. Az aranyhal ott úszkált a part mentén, majd vidáman a szegénylegényhez úszott.

  • Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! De mondd csak, mi szél hozott erre?

  • Nem is tudom – sóhajtott a szegénylegény. - Szeretnék bejutni abba a palotába, de túl széles a patak, nem tudok átkelni rajta.

  • Ezen semmit se bánkódj, - mondta az aranyhal, és eltűnt a mélyben.

Néhány perc múlva egy csinos kis fahíd emelkedett ki a mélyből, és a szegénylegény boldogan sétált át rajta. Egyenesen a palota felé vette útját.

Amint közelebb ért, látja ám, hogy kinyílik a palota kapuja, és egy gyönyőrű fehér ló lépked ki rajta, hátán egy csodaszép leánnyal. A ló vágtázni kezdett, és hatalmas köröket írt le a réten.

A szegénylegény csak állt és nézte, nézte a lovagló lányt, soha nem látott még ehhez fogható szépséget. A vágtában kibomlott a lány gyönyörű csillogó fekete haja, lobogott a szélben, és ahogy szemből rásütött a nap, olyan volt, mint egy aranyló üstökös, amint végig vonul a rét fölött. Ahogy kicsit közelebb értek, a szegénylegény mintha édesanyja arcvonásait vélte volna felfedezni a lányban. Szinte elfeledkezett magáról, annyira lenyűgözte a látvány.

Még órákig elnézte volna a lovagló lányt, ha hirtelen nem történt volna valami. Az történt ugyanis, hogy egyszerre csak, mintha felhő vonult volna a nap elé, árnyék vetődött a lányra, és gúnyos, kárörvendő nevetést hallott. Ahogy felnézett, meglátta a rút gonosz boszorkányt, aki egy szempillantás alatt a ló nyakában termett, és tövises vesszővel fonta körül a ló nyakát. A ló megvadult, felágaskodott, rázta a nyakát, de nem tudott a boszorkánytól megszabadulni, ezért vad vágtába kezdett.

A szegénylegény látta, hogy a szépséges leány nem sokáig fog tudni megülni a vágtató lovon, és ha leesik, halálra zúzza magát. - Meg kell mentenem – gondolta magában.

Ekkor eszébe jutott, amit a hóbagoly mondott. Szíve fölött ott volt a hóbagoly fehér tolla, és egyszerre csak bátorságot és erőt érzett a testében. Elindult, hogy megmentse a lányt, de lassan haladt. Akkor a keze beleakadt a tarisznyájában abba a falevélbe, amibe az őzike könnycseppjét csomagolta. - Igen - kiáltotta – futok, mint az őz! Azzal nekiiramodott, és pillanatok alatt utolérte a vágtató lovat. Elkapta a boszorkány nyakát, és úgy földhöz vágta, hogy az csak úgy nyekkent, a csontjai pedig szanaszét repültek.

Megfogta a ló kantárját, és lecsendesítette a felajzott állatot. Amint le akarta segíteni a szépséges leányt a ló hátáról, hirtelen felébredt

 

Ott feküdt a kapualjban, kabátját magára húzva, és az álom járt a fejében.

Amint ott töprengett, meglátta, hogy a lejtős járdán elszabadult egy babakocsi, és gurulni kezdett az úttest felé, amin autók száguldottak.

- Jaj, ne! - kiáltotta, és felugrott, hogy elkapja az egyre gyorsabban guruló babakocsit. Futott, futott, ahogy a lába bírta. A babakocsi már éppen az úttest szélére ért, és úgy gurult, hogy mindjárt felborul, amikor a szegénylegénynek sikerült végre elkapni. Ahogy visszahúzta a járdára, belenézett a babakocsiba, hát egy gyönyörű, koromfekete hajú kislány aludt ott békésen.

Közben futva megérkezett a kislány édesanyja is, és lihegve, sírva borult a szegénylegény nyakába: - Köszönöm, köszönöm, - csak ezt hajtogatta.

A szegénylegény nem szólt semmit, csak mosolyogva visszaballagott a kapualjba, és magára húzta kopottas kabátját. Még gondolkodott egy kicsit a történteken, igazából nem is tudta, hogy tudott olyan gyorsan futni, hiszen tornából mindig felmentése volt az iskolában. Néhány perc múlva szeme lecsukódott, és elaludt.

 

Álmában ott találta magát a gyönyörű réten, fogta a megszelídült ló kantárját, és lesegítette a szépséges leányt a ló hátáról.

  • Köszönöm, köszönöm! - szólalt meg a leány.

  • Gyere, bevezetlek a palotába, és bemutatlak apámnak, ő itt a király.

Amint a kapuhoz értek, a szépséges királyleány végigvezette a palota udvarán, a csodaszép virágok és színes levelű fák között, majd beléptek a palotába. Hetvenhét szebbnél szebb, arannyal kirakott, gyémánttal díszített termen vonultak végig, mire az öreg királyhoz értek. Ott a királyleány elmondta apjának, hogyan akarta őt a gonosz boszorkány megölni, és hogyan mentette meg a szegénylegény az életét.

Az öreg királynak könnybe lábadt a szeme, majd szorosan átölelte leányát.

  • Csakhogy itt vagy, csakhogy élsz! Belehalnék, ha valami bajod történne..

Majd odafordult a szegénylegényhez:

- Nem tudom a hálám és köszönetem másképp kifejezni, minthogy fele királyságomat neked adom. Estére nagy lakomát rendezek a királylány megmentésének örömére. Legyél a vendégem. Ott fogom bejelenteni a szolgáknak és minden alattvalómnak, hogy mától kezdve te vagy a király első embere és fele királyságom uralkodója.

Amint eljött az este, megtelt a díszterem vendégekkel. A királyleány is megérkezett, szebb volt, mint valaha. Az öreg király pedig megkérte a szegénylegényt, hogy üljön oda mellé a díszhelyre.

Amikor az öreg király mellé ért, és le akart ülni, hirtelen felébredt.

 

Éppen egy gyönyörű, drága luxusautó állt meg a kapualj előtt az úttesten, ahogy felébredt.

Az autóból egy jól öltözött férfi szállt ki, és egyenesen a kapualjhoz jött.

  • Te vagy az a szegénylegény, aki megfogta az elszabadult babakocsit? - kérdezte.

  • Igen, én vagyok – válaszolt a szegénylegény szerényen.

  • Az egyetlen kislányomat mentetted meg – mondta az idegen.

  • Én a város leggazdagabb embere vagyok – folytatta - Szükségem van egy ilyen bátor, jó lelkű emberre. Mától kezdve az én házamban laksz, és felügyeled, irányítod az embereim munkáját. Gondoskodom róla, hogy a legmagasabb fizetésed legyen ebben a városban.

Udvariasan elkísérte a szegénylegényt az autóig, kinyitotta előtte az ajtót, majd ő is beszállt, és elindultak....

A szegénylegény ettől kezdve a gazdag ember házában lakott és becsületesen, szorgalmasan dolgozott. Időnként eszébe jutott az álom, a ragyogó fehér hóbagoly, a síró őzike, a partra vetett hal, de leggyakrabban a csodaszép, gyönyörű királylány álomképe jelent meg előtte, akit biztosan feleségül adott volna hozzá a király, ha fel nem ébred álmából.

Ilyenkor mindig elmosolyodott, megnézte kopottas kabátját és tarisznyáját, amiket egy szekrényben őrzött emlékként. Nem volt többé szüksége rájuk, mert mindent megkapott, amire csak vágyott.

A gazdag ember pedig, aki később a barátja lett, tisztelte, becsülte, és szerette.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Dobos Péter, amatőr író, költő

70 éves nagyapa vagyok, van 3 gyermekem és 5 unokám. A 3 kisebb unokámmal napi szinten találkozunk, a feleségemmel iskolába, óvodába hordjuk őket, sokat játszunk és nevetünk.


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!