A színek királysága


https://webshop.meskete.hu

Létezett egy királyság, minden birodalom közül a legnagyobb, legbecsesebb. Szerte e világon nem is lehetne szebb. Hegyei körbe érnek, vizei szétterülnek, magas fái égig érnek. Zöldellő dús mezők, szapora rétek, hol virágtól, hol vadaktól gazdagszik az élet. ...

Létezett egy királyság, minden birodalom közül a legnagyobb, legbecsesebb. Szerte e világon nem is lehetne szebb. Hegyei körbe érnek, vizei szétterülnek, magas fái égig érnek. Zöldellő dús mezők, szapora rétek, hol virágtól, hol vadaktól gazdagszik az élet. Bükkök, tölgyek, fenyvesek, öreg fák, erdőségek – mégis minden ligetet bejárnak a fények. E pompás birodalom jóléte féktelen, határában s színeiben végtelen. Ám e tündöklő földnek méltó ura kell legyen, ki határait vigyázza szüntelen!

Aki ezt a hatalmas birodalmat egyensúlyban akarta tartani, annak a királyok között is a legnagyobbnak kellett, hogy legyen! Időtlen időkön át ragyogott is teljes pompájában ez a varázslatos föld, amelynek élén erre méltó és rátermett uralkodók váltották egymást. De, amit a természet ajándékként kínál, azt könnyen vissza is veszi, ha nem becsülik meg adományait! Volt egy törvény, amit a régi királyok még hűen őriztek. Egyezséget kötöttek a színekkel, hogy amit azok beragyognak életerejükkel, azt óvni és védelmezni fogják. Ezek az uralkodók életük végéig nagy becsben tartották ezt a szerződést, amely lehetővé tette a királyság szegleteinek mágikus káprázatát, melyet a színek jelenléte biztosított:

 

A Vörös szín szerelmet, szenvedélyt nyújtott az ország lakóinak. Háborúknak vérét adta, tűznek életerejét. Vártornyok vöröslöttek az égő fáklyáktól. Vörösen izzott a hatalomra törekvők szeme is. Piros almáknak gyümölcsöző birodalmáért is felelt, az emberekbe elszántságot és vágyakozást csempészett. Véráztatta csatahelyek hőstettei írták e dicső történelmet.  Megnövelte az emberek cselekvőképességét, tűzzel áztatta a szívüket.

A lendületet hozó Narancs vidám melegséggel ragyogta be a sűrű utcákat, piacokat.  Egyensúlyért és megnyugvásért felelt. De felelt még a mesébe illő naplementéért, ami a Holdkő vízesésnél bukott alá mindig, és arany fénnyel zárta a napot. Az emberek büszkesége a Narancs színben rejlett, olykor túlzó becsvággyal felruházva őket. Bátorított és lelkesített egyszerre.

Az éles elméjű népet teremtő Sárga, melynek fénylő hullámai elárasztották a földeket, duzzadó energiát árasztottak szerte az országban. A Sárga segített döntést hozni a céltalanoknak, gazdaggá tette azokat, akik gazdagok akartak lenni, öregedni vágyóknak békés idős éveket adott, barátoknak, mindennél biztosabb barátságot, hazugoknak kellő bátorságot, kalandvágyóknak citromszínű vidámságot.

Kéklőn kristályozódó tengerek, óceánok vizei a hűség és igazság erejét verték vissza, amelyek végig eredtek az egész ország területén. Sötétkéken duzzadó áfonyabokrokat kutattak a gyermekek, vad erdőségek mélyén pedig termetes medvék vadászták ezt az édes eledelt. Örök időknek szóló harmonikus kapcsolatok köttettek. Erővel bíró, magabiztos legények, hűséges menyasszonyok, céltudatos lovagok köszönhetik erényeiket a Kék színnek. Halványkék burok fedte le békével a birodalmat, ahol különös, de annál erősebb teremtőenergia keringett. Égszínkék palástos bölcsek járták a földeket, akik mind a Kéktől vették bölcsességüket.

Új életek, remények, természetnek zenéje, idősödés, hanyatlás, örökzöld körforgás. Zöldben jő a szerencse, mindannak, ki e termékeny földet járja, egészség és gazdagság az itt élők kiváltsága. Ha a Zöld e földet járja, fejlődő környezet a barátja. Zöld ruhában jár-kel az egészség, s szétosztja kincsét. Kék és Zöld jó barát, együtt óvja a határt.

A Lila varázslószín, jelképe a mágiának, és a felszabadult hangulatú ünnepélyeknek.  A  Fehérrel karöltve mágusoknak adott hatalmat, hogy hírvivőként teljesítsenek szolgálatot, és adjanak támaszt a jónépnek. A mágusok testesítették meg a Lila varázslatos energiáit az egész országban.  Bíbor föld, és a Mágusok erdeje az ő otthonuk. Amikor eljön az idő az Ég Kékje megosztja széles vásznát a Lilával, így olyankor valami egészen káprázatos látvány tárul a kiváltságos lakosság elé. Kéklő ég, Mágikus Lilával vegyítve hozza el a spirituális energiát és hidat képez a túlvilági szeretteikhez. Művészvénájú, tehetséges népet teremtett. Krónikások húztak Lila sapkát, elregélve hitek sokaságát.

Minden szín közül a legtisztább, legszentebb a Fehér, Makulátlan, tükörtiszta, és bölcs. Erőteljes vezető, a színek vezére, energiája túlmutat a többiekén. Egyszerre foglal magában mindent és semmit. Tiszteletet és megvilágosodást csempészett az emberek lelkébe.

A Fekete, mind közül a legmegosztóbb. Sötétnek otthont adva, árnyaknak gazdájaként festi az éjszakát, és hozza el álmoknak világát. Megadatott neki, hogy a jókedvet szomorúsággal váltsa fel, megadatott, hogy gyásszal borítson fátylat a fájdalomban szenvedőkre, és megadatott, hogy sötét takarót húzzon a világra. Álmoknak osztója, békét hoz és nyugodalmat ad. Emlékőrzőként figyelmezteti az élőket a halálra, és megnyitja kapuit a holtak házába.

 

Azonban az utóbbi évszázadok során e nemes birodalom királyai rendre próbára tették a természet türelmét, mert nem óvták kellő alázattal, és nem tisztelték szivárványszínű gyümölcseit, csillámló ékköveit.  Visszaéltek a Vörös energiáival a csatákban, kapzsivá váltak a Zöld nyújtotta szerencse kijátszásával, teremtőként gondoltak magukra, minden fényességet kincsek és drágakövek kutatására használtak fel, a mágiát vegyítették öncélúan kifejlesztett átkaikkal, amelyeket egymás elpusztítására alkalmaztak. Egyedülállónak tekintették hitvallásukat, és kiváltságosnak hitték magukat tőle. Feljebbvalónak gondolták meseszerű királyságukat, és fölényeskedően a szomszédos királyságok felett kívántak uralkodni.

Vétkeik áldozatául esett egy fiatalon megkoronázott király, neve Menerion, akinek az az ajándék, hogy a Színek Királyságában uralkodjék, és vigyázza földjeit, ugyan megadatott, de addigra már a birodalom részeiből fokozatosan kiveszett az élet. Becses kincsek ereje már nem zengett úgy, mint korábban. Már csak halvány színsugarak foltozták be egymást, és a birodalmat. Miután a színek úgy határoztak, hogy nem gazdagítják többé az országot, és annak összes lakóját, a birodalom elvesztette életerejét. Színtelen ködös szürkeség maradt utánuk. A sűrű gyümölcsösök, a vad tájak áfonyabokrai ízüket is elvesztették már. A tengerek kristályos vizei már hullámozni sem nagyon akartak. A magashegységek vonulatainak látványa elrettentővé vált, mert magasak maradtak, de félelmet keltettek. A változatosan varázslatos színű erdőségek mostanra egy egységes, szürke lándzsahadsereget képeztek. A sivatagokat elárasztották a forgószelek, amelyek homokviharokat kavartak. A vitézvárak önmagukban álló, ormótlan kőhalmokká váltak. A birodalomban nem volt sem éjszaka, sem nappal, csak örökös szürkület és félhomály. Az emberek elfelejtették a színek energiáit érezni, és megélni. Szinte vakok maradtak a világ előtt. A kivételes színenergiák, úgy tűnt, végleg kivesztek a birodalomból, és többé sosem térnek vissza. Az egykor a Színek Királysága nevet viselő mesés uradalom egy színek nélküli, poros festővászon maradt csupán.

Menerion bölcs család leszármazottja volt, de egyik őse sem volt oly nagy tudású, hogy egy színét vesztett birodalmat újrafessen. Tizenkét teljes évig fedte homály az egykoron színpompás királyságot. Az újonnan trónra kerülő király hosszú, keserves éveken át kereste, kutatta a megoldást, de nem lelte. Egy erejének teljében lévő, bátor uralkodó nem hagyhatta országát elhalványulni, nem engedhette a Színek Királyságát elfeledni. Így végül olyan döntésre kényszerült, amit egykoron egyik őse sem mert megtenni, ám a reménytelenség szokatlan döntéseket képes szülni…

A királyi csarnok, a birodalom pontos középpontjában állt, valaha minden színenergia ott kapcsolódott eggyé. A Színek Csarnokának is nevezték, ahol a birodalom fő alkotó színei mesés pompával öltöztették fel a tróntermet. Aranysárga lépcsők vezettek fel a folyosószerű előcsarnokba, melynek falai hófehér színben pompáztak, sötétlila padlózatán a csillagképek rajzolódtak ki. Az előcsarnokhoz egy nagy, kör formájú terem csatlakozott, melynek végében vörös trón kapott helyet, amely erőt, szenvedélyt, büszkeséget sugárzott. A trón egyik oldalát kék, a másikat zöld kőpajzs védte, jelképezvén a birodalom legfőbb határőrzőit. A körterem sík tetőjét csillogó, fekete cserepek borították, hogy éjszakánként az ég hatalmas és végtelen sötétje előtt tisztelegjen. A trón előtt, középen feküdt a királyság legfőbb erőforrása, az ősi színkör, melyre még az uralkodó sem léphetett rá.  

A hosszú és eredménytelen kutatásoktól reményeit vesztett Menerion immáron élettelen csarnokában, szürke színű trónján ülve, újra maga elé képzelte, ahogy a színek váltják egymást a gyűrűn, ám ezúttal sem történt változás, a kör színtelenül, porosan, üresen feküdt előtte.

A király meghozta döntését, egyszer csak felállt a trónjáról, egyenesen odasétált a kör pereméhez, és egy határozott lépéssel ráállt a színgyűrűre, vállalva ezzel a színek egykoron fenntartott tiszteletének elvesztését. Ám ahelyett, hogy az a bizonyos tisztelet végleg elszállt volna, a színgyűrű éledezni kezdett. Egyszerre színszikrák pattogtak elé, és mintha valami halvány felhő kezdte volna körül venni. Alatta mintha megmozdult volna a föld. Menerion két karját kitárva magába gyűjtötte az alkotó színek erejét. Legelsőnek a Vörös szenvedélye izzott fel a szemében, érezte, hogy a tűz járja át, majd a Narancs szín ébresztett benne boldog melegséget. Utána Sárga fény töltötte fel, megvilágítva előtte az utat, amelyhez a Zöldtől reményt, és nem kevés szerencsét kapott. A Kéknek igazát és bölcsességét szívta magába, a Lila megacélozta hitét, a Fehér ébresztette fel benne a büszkeséget, végül a Fekete avatta be a sötétség rejtelmeibe, hogy bátorsága végig kitartson útján.

A körből kilépve Menerion erősebb és fényesebb volt, mint valaha, mert immáron a színek erejét hordozta magában. A királyság minden szeglete és minden lakója színtelen maradt ugyan, de a csillogóan fényes, szinte vakítóan színes királyi alak képében feléledt egy kicsinyke reménysugár.  

 

Menerion fejébe vette, hogy felkutatja a színeket, és rábírja őket, hogy fessék újra a birodalom szürke vásznát. A király színektől ragyogva, homlokegyenest Északnak vette az irányt sebes léptekkel. Jól ismerte birodalmát, jól tudta merről fújnak hideg szelek, és már azt is határozottan érezte, hogy merre találja elvesztett barátait e csodás királyságnak. Hosszú utakat járt be, szomorú, fásult népekkel találkozott közben, kik mind csodálták bűvöletét a színeknek, hiszen tizenkét éven át nem láttak egy halvány árnyalatot sem. Volt, aki tiszteletét úgy fejezte ki, hogy meghajolt a bátor király előtt, ahogy az elhaladt előtte. Volt, aki tapsolt, ujjongva kísérte nemes királyát addig, amíg csak kísérni tudta. A színek mesés látványa sokaknak visszaadta a reményt.

Menerion hét hosszú napig menetelt, látta homályos országának minden szegletét, és most már mindennél jobban tudta, hogy nem térhet vissza úgy a Színek Királyságába, hogy nem tesz meg minden tőle telhetőt. A nyolcadik napon jéghideg fuvallatok érték az arcát, így lépte át birodalma határvonalát és találta magát rögtön egy tisztáson, amelyet sűrű hó fedett, alatta jéggé dermedt, szilárd föld. Erőteljes szelek fújtak arra éppen, és hozták el a sűrű havazást, így a király léptei már nehézkessé váltak, de ez koránt sem vette el tőle törekvő erejét, haladt az útján előre, amíg el nem ért egy jéggé fagyott, kristályos kapuformát, melynek oldalait erős hó fal védte. Ennyit látott kirajzolódni maga előtt a sűrű hóviharban. Menerion megérintette a jégkapu egyik szárnyát, megpróbálta minden erejével megmozdítani, ám ez a próbálkozása esélytelennek bizonyult a zord időjárással szemben. A király elővette bátorságát és büszkén kiáltott:

– Jégföld lakói! Nyissatok előttem kaput! Menerion király áll előttetek!  – a szél süvített egyet, a hóvihar eloszlani látszott, az erős szelek elgyengültek, lassacskán az időjárás elcsendesült és kitisztult. Minden halk volt, majd egy zengő, tiszta hang így felelt:

– Hogyan érted el, hogy színek öltöztessék színtelen mivoltodat, miután szürkeséget hagytunk magunk után? – kérdezte méltóságteljesen a Fehér. E jeges föld ura ugyanis nem más volt, mint a színek vezére. Hozzá vezetett Menerion útja.

– Volt bátorságom rálépni az ősi színkörre, amelynek erejét ti tápláltátok valaha a birodalom számára. Magamba szívtam életerőtöket, így engedd meg, hadd szóljak hozzátok!

– Bátorság??? Ostobaság volt hinned, hogy méltó lehetsz-e nemes szerepre! Nincs olyan, aki ezt az erőt elbírná!

Menerion egy pillanatra behunyta szemét, és érezte, ahogy az ősi alkotók ereje járja át a testét. Kinyitotta szemeit, melyek ostorszerű lángokat ütöttek. Körülötte kéklő és zöldellő sugarak keringtek, majd előbújt belőle a Narancs és a Sárga, mintha szárnyak nőttek volna ki erős hátából. Felette az égnek megnyílt egy apró szelete, rövid időre sötétség borult rá, bíborszínű csillagképek rajzolódtak ki rajta. Hagyta, hogy az energiák szólaljanak meg helyette, s egy tiszta pillanatban tükörtiszta Fehér lepel festette át a sokszínű király alakját.

– Láthatod most már, hogy méltónak bizonyulok hozzád, és társaidhoz! Áruld el nekem, miként éltek most, hol vannak a társaid, miért nem jönnek elő? – kérdezte a király.

A Fehérnek időbe telt, amíg felfogta, hogy ez a király, aki előtte áll délcegen, valóban méltóvá vált őhozzá és öreg szövetségeseihez. Így szólt:

– Menerion! A téged körbefonó erők megmutatták számomra, hogy királyok királya vagy! Elárulom hát neked, hogy nem egymagam vagyok, itt vannak köröttem a társaim is. Fehér földet hoztam létre, de mindünknek! Egyek vagyunk, de halványak. Én adtam új otthont tűz erejű Vörösnek, vidám melegű Narancsnak, fénylő Sárgának, teremtő Kéknek, megújuló Zöldnek, s mágikus Lilának! Mindannyian a Fehér tisztaság és tündöklő világosság lakói vagyunk.

– Mondd hát, az árnyak gazdájának nem adsz otthont? – kérdezte számonkérően Menerion.

– Miért adjak annak otthont, aki maga is megtagadta az egyezséget? Miért adjak annak otthont, aki nem ad mást, csak sötétet és halált? – kérdezte haraggal telve a Fehér.

Menerion tűnődött egy ideig, majd erélyesen megszólalt:

– Sötétség és halál? Úgy beszélsz, mintha nem fogadnád szívesen az éjsötét takarót, ha kimerülten megpihennél, fárasztó munkáid után.  Úgy mondod, mintha nem enyhítené fájdalmad az elmúló élet békés gyásza.  Tizenkét évnyi köd, s szürkület, ezt hagytátok hátra. Jöjjetek velem, fessük hát újra a Színek Királyságát!

– Királyok királya vagy! De mindent te sem tudhatsz! Bátor és nemes királyok bukásának és vétkeinek áldozata vagy. A szövetség megtört, mint erős fénysugár a sötétség mélyén.  Én világosodást hozok ezernyi fénnyel, tiszta fehéret, egyensúlyt. Napot nappallá téve létezünk a jeges földön, világunk immár tiszta és fehér, nincsenek árnyak.  – mondta tiszteletet parancsoló hangon.

Menerion, ahogy hallgatta a Fehér szavait, látta, ahogy a többi szín halványan előszivárog a tejfehér hórengeteg alól és megmutatkozik. Erejüket vesztették mind, ez tisztán látszott. Menerion rájött valamire. Ahhoz, hogy az alkotók újra mesés pompájukba öltözzenek, teljes kilétükben mutatkozzanak, megújult szövetségre van szükség. A szövetségnek viszont hiányzott egy tagja, akit nem tudott magában tartani a Fehér tiszta és megvilágosodott élettere. Menerion így szólt:

– Színek vezetője! Hogyha nem segítesz visszaállítani a királyságom mesés szépségét, vezess el a Feketéhez! Hadd beszéljek vele!

– Szót értenél sötétségek urával, árnyaknak gazdájával, ki nem tartja magát szövetségünk tagjának többé? Ám legyen! Vezetőként tisztán látom, ha valaki tévútra tér! A Fekete megtette… te milyen utat választasz? – ahogy a kérdés elhangzott, Meneriont egyszerre egy hófehér fényáradat vette körül, és mire észbe kapott, már egy másik földet taposott fáradt lábaival. A fehérlő fellegek elfoszlottak körüle. Most már tisztán érezte a sötét hideget maga körül.

Messze délen lakott a Fekete, hamuszínű földek mezején. Olajfekete törzsű, ritkásan álló fákat pillantott meg, amiket sokan az árnyak őreinek tartottak. Arrafelé csak a sötétet jól ismerők merészkedtek. Majd egyszerre, mintha elragadta volna a vakság, koromsötét lepel húzódott elé. Egy mély, erős hang szólította:

– Tudom, ki vagy! Ítélkezni jöttél felettem? Vagy a sötétséget kívánod? – kérdezte élcelődve.

– Árnyak gazdája, emlékek őrzője, Fekete! A segítségedért jöttem! Volt hajdanán egy szövetség a színek és a királyságom között, amelyet egy erős, régi barátság őrzött. Szüksége van világunknak a sötétedre! Vess véget az örök nappalnak, és hozz helyette éjjelt! Adj gyászt, adj halált! Az elmúlást könnyítsd meg bennünk! Engedj nekünk nyugodalmat, békés éjszakát!

Válasz nem érkezett… Egyedül volt a sötétben…

Menerion utoljára széttárta karjait, összegyűjtötte maradék színsugarait, melyeket még a körgyűrűn állva gyűjtött, és a sötétnek áldozta. Felnézett az égre, mintha látni remélne valamit a sötétben. Csillagok kezdték meg fényüket kiengedni és egy halvány üstökös kezdett el ívet rajzolni a távolban, egyre erősödő fénysugárral, mintha a Fekete könnycseppje lett volna. Még sosem érzett ilyen békét. Lehunyta szemét, és engedte, hogy az éjszaka átköltöztesse, amerre csak akarja. Miután felnyitotta békés szemeit, az a látvány tárult elé, amelyet legmesésebb álmaiban sem tudott elképzelni. Jeges föld, hófedte takaróval. Éjszaka volt, nyugalmas és zavartalan. Ismerős volt neki. Ismét a távoli Északon járt, ott, ahol azelőtt fojtogató világosság honolt. Éjnek sötétjére ért vissza, és feltekintett az égre. Büszke, erőteljes színsugarak ékeskedtek a magasban. Sarki fények: Vörösben, Narancsban, Sárgában, Kékben, Zöldben és Bíbor színben. Így hullámoztak fent a magasban. Az alkotó színek újfent teljes pompájukban cikáztak, vissza szállt beléjük az élet, amelyet a sötétség alapozott meg számukra.

Meneriont elöntötte az ámulat. Szemeiben ott ragyogtak vissza azok a színképek, amelyeket gyermekkora óta nem látott. Állt és csodálta őket, majd egy nem várt pillanatban egy fehér színsugár ragadta el, és repítette haza, de immáron nem egyedül. Újra összekovácsolt szövetségként tértek haza a királyságba. A Fehér segítő szárnyai egyenesen ágyába repítették a királyt, hogy mély álomra hajthassa fejét, egy ilyen sorsfordító éjszakán.

 

Reggeli fények csapdosták a király arcát, jelezték az ébredés idejét. Évek óta ezek voltak az első sugarak, amelyek rá hullottak. Menerion szája mosolyra gördült, kikelt dunnája alól és léptei a csarnok kapujához vezettek. Ami a kapun kívül várta, az volt maga a csoda!

Tizenkét éven át tartó élettelen szürkeség után, újra tündöklő színek telepedtek le a birodalom egész területére. Színpompás vidékek, szivárványosra festett tájak. Zöldellő természet, kéklő kristályos tengerek, Bíborföld, és a mágusok lila lombkoronájú erdeje újra éledt. Határon belüli jeges föld jött létre, tejfehér hótakaróval borítva. Narancs színben fürdő sivatagok, oázisokkal foltozva. Sárga színű fények, melyek élerőt is osztottak. Kőhalmok helyett vitézvárak, szürke lándzsahadsereg helyett smaragdszín cédrusok álltak sorban.  Vöröslő fáklyák jelezték egymásnak, hogy a birodalom újból méltó a nevére! Az ősi alkotók újra festettek az ország szürke, poros vásznára, e mesés festményt úgy hívták: Színek Királysága. Mesés kézfogás volt ez Fehér és Fekete között, nappal helyére éjszaka költözött, majd ez rendre ismétlődött.

 

Menerion király élete végéig csodálhatta birodalmának kincseit, őrizve és védelmezve a színek ajándékait. Visszatérő színek nemes barátjaként, szilárd szövetségben uralkodva élt. Hírneve a világon végig vonult, krónikások regéitől dicsőségbe borult. Vörös trónjában büszkén ülve, gyakran a színkörbe nézve, vagy annak közepében állva, ő volt a színek királya.

 

 

 

 

    

 

 

 

 

Rajki-Tóth Zalán, amatőr író

Ezt a mesét írta: Rajki-Tóth Zalán amatőr író

Rajki-Tóth Zalán vagyok, 25 éves. Televíziós műsorkészítő szakot végeztem Szegeden. Rájöttem, hogy az életem egyik legfontosabb eleme az alkotás. Új világok létrehozása a legvonzóbb életút számomra. Célom, hogy híres filmrendező legyek, és ehhez elengedhetetlennek éreztem azt, hogy beleássam magam az írás tudományába is, hiszen a forgatókönyvírás is része az életemnek. Ennek hatására szerettem volna magam kiprób...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Lévai Livia

2023-06-10 13:19

Kedves Zalá, nagyon tetszett a mese, így arra gondoltam készítek illusztrációt hozzá:)