A tasmán ördög fivérek és a Halál

A tasmán ördög fivérek és a Halál.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három tasmán ördög testvér. Szomorúan, szegényesen éltek, de mindig volt betevő falatjuk. Néhanapján, ha visszagondoltak régen megholt anyjukra, keservesen sírva fakadtak. Ilyenkor mindig olyan érzésük támadt, mintha lényük egy része hiányozna, régen elveszett volna. Ezért aztán a legidősebb testvér elhatározta, hogy útra kél, lemegy az alvilágba, hogy visszakérje a Haláltól szeretett édesanyjukat. Ment mendegélt, hegyen völgyön túl, míg egyszer egy fényes vízeséshez nem ért. A csodálattól bódultan nézett fel; ámulatba ejtette a látvány. Mintha egy rejtett érzés vezérelte volna, belépett a vízfüggöny rejtekébe: körös-körül vörös hegyek határolták a pokol bejáratát.

-Nocsak, nocsak – egy fekete köpenyes, kámzsás alak haladt felé, suttogó hangjától a hideg futkosott a hátán. – Milyen bátor ifjúhoz van szerencsém? – a Halál ravaszul mosolygott, mint akinek nincs is jobb dolga annál, minthogy vele beszélgessen.

-A-azért jöttem, hogy visszavigyem az élők birodalmába imádott anyámat. – felelte kissé riadtan, remegő hangon a fivér, mire a Halál – ha lehet – még szélesebb vigyorra húzta a száját.

-Visszakaphatod. De egy próbatétel még vár rád. – tartotta fel mutatóujját. – Leviszlek téged a kincseskamrámba. Onnan fel kell hoznod nekem azt, ami csillog, mégsem értékes, színes, de mégis sötét. Ám, ha utad során bármi máshoz akárcsak egy ujjal is hozzá érsz, örökké az enyém leszel, anyáddal együtt. Így is lett. A tasmán ördög máris azon kapta magát, hogy lefelé halad a Halál kincstárába, egyre beljebb és beljebb, körülötte meg töméntelen drágakő csillog. Azonban bárhogy is törte a fejét, nem tudta kitalálni, hogy mire is gondolhatott a csuklyás gyilkos. Ezért csak úgy találomra felkapott egy zafírt, úgy gondolva, hogy az csillog, mégsem nagyon drága, és sötét, de közben ezernyi szín csillan meg rajta. Amikor felért, a Halál nagyot nevetett. Így kapta meg az első tasmán ördög fivért a halál.

Miután testvérük sok idő múltán sem ért haza, a második tasmán ördög a keresésére indult. Ő is eljutott a vízeséshez, neki is elmondta ajánlatát a Halál. Ám ő is elbukott, mert teljesen úgy gondolkodott, mint bátyja és ez a vesztét hozta.

A harmadik, és egyben a legfiatalabb tasmán ördög fivér nagyban búsult már, hol lehet két szeretett bátyja, meddig maradnak ennyi ideig. Így hát ő is összeszedte sátorfáját és felkerekedett, hogy meglelje eltűnt testvéreit. Ment, mendegélt, míg egy hatalmas folyóhoz nem ért. A parton, a homokban egy piciny teknős vergődött tehetetlenül, sehogy sem tudott a hullámzó habok közé jutni. A fivér lehajolt, óvatosan a kezébe vette és betette a víz selymesen ringó tajtékjai közé. A teknős kis lábaival úszkálva haladt egyre beljebb, mígnem eltűnt a szeme elől. Hirtelen fodrozódni kezdett a víz és egy gyönyörű ékszerteknős emelkedett ki a folyóból, apró koronával a fején.

-Köszönöm bátor vitéz, hogy megmentetted kicsinyemet a végső haláltól. – mosolygott a teknős. – Jutalmul tessék, itt ez a síp. Amikor csak megfújod, rögtön ott leszek, és segítségedre sietek.

A tasmán ördög boldogan tette el a sípot, majd búcsút intett, és folytatta útját a Halál birodalma felé. Másik irányba indult el, így egy sűrű erdőben találta magát. Az egyik fa mögött sötét lépcsősor vezetett le az alvilágba. Ahogy elindult, furcsa hangokat hallott maga körül:

-Oh…hát te is itt vagy…de…de…meg kell halnod… itt a vééég!!!

Végül leért. Látta a vörös színben úszó hegyeket, a fekete füvet a talpa alatt, érezte a fojtogató légkört is. Ahogy pár lépést tett, nyomban előtte termett a Halál.

-De megható… Eljött a harmadik is. Nos, mit keresel itt, hol a madár se jár? – kérdezte elégedetten vigyorogva a Halál.

-Kiszabadítani jöttem fivéreimet és szeretett anyámat. Mondd, jó uram, mi dolgot vigyek véghez, hogy odaadd nekem őket? – a Halál neki is elmondta a rafinált próbatételt. Úgy gondolta, mivel a legifjabb fivér igen okos, és találékony volt, hogy meglelte a hátsó járatot is országához, egyből nem öli meg, sőt, még egy próba elé is állítja. Amikor a tasmán ördög fivér leért a kincstárba, meglátta édesanyját és bátyjait egy oszlophoz kötözve. A kétségbeesés és a tudása egymással versengett; rájött végre mire gondolt a csuklyás: egy fakupát emelt fel, amiben tiszta fénylő víz volt. A Halál ahogy meglátta, őrjöngeni kezdett, hiszen a fivér rájött agyafúrt tervére. Mérgében megsokszorozta a kupában lévő vizet, hogy belefojtsa a tasmán ördögöt, ám a testvér megfújta sípját, mire megjelent az ékszerteknős úrnő és nyomban eloszlatta a vizet. Kis szerencsével kijutottak a pokolból, fel az élők birodalmába. Bár mindkét fivér – a legidősebb és a középső is – el volt átkozva, a legifjabb tasmán ördög kiváló teljesítménye eltörölte ezeket. Hazafelé boldogan beszélgetve mentek, megölelgetve rég nem látott édesanyjukat. Pont, mikor egy erdőben jártak, útjukba szegődött a Halál. Meglepődve néztek rá, még mindig azt hitték, hogy odalent dühöng az alvilágban.

-Csak meg szerettem volna dicsérni merész tettedet – fordult azonnal a legifjabb tasmán ördög testvérhez kaján mosollyal. – Egyet kívánhatsz, bármit, amit csak szemed, szád óhajtani tudna. Egy legyőzhetetlen pálcát? Vagy a feltámadás kövét? Esetleg egy terülj, terülj asztalkám jöhet?

-Nem, nem kérek semmit. – mondta a fivér komolyan – Abból csak veszekedés, konfliktus, erőszakoskodás lenne. – azzal hátat fordított, a megdöbbent Halál meg csak nézett utána. Másnapra amikor hazaértek megünnepelték szerencsés kiszabadulásukat és nagyot nevettek az alvilág urának szerencsétlenkedésein.

És boldogan éltek, míg meg nem haltak.

VÉGE