A TÖRÖK-ZULTÁN FIA

A TÖRÖK-ZULTÁN FIA.

Volt egyszer egy király, ugy hitták hogy Török-zultán, ennek pedig egy vezére, ugy hitták hogy Török-basa. A királynak csak egyetlenegy fiacskája volt, de még ennek is mostoha volt az anyja, ki a spanyol császár leánya volt.

A gyermekcse mindegyre nevekedett, a király pedig mindegyre vénült, ugyannyira, hogy már az utolját járta; a halálos ágyán feküdt. Ezért a fiacskáját behivatta a titkos szobába, hol egy teremtett lélek se volt jelen, csupán csak kettecskén, a fia meg ő.

Itt a király azt mondja a fiának:

- Kedves fiam! Érzem, hogy már nemsokáig élek, pedig még te csak gyermek vagy, pedig majd a halálom után a te elvesztésedre törekednek!.. Hogy kicsoda? azt most ne kérdezd, ugyis megtudod. Azért ha azt akarod, hogy emberkort érj, figyelj szóm minden igéjére, mert egy nagy titkot fedezek fel előtted, melytől az életed függ! - Hát csak azt akarom mondani, hogy a kertem kellős közepén van egy kőszikla, melynek azon részén, hol a nap lenyugszik, a nagyobbik végével lefelé csüng egy vaspálcza. E szoba túlsó szegletében álló almáriumban találsz egy aranyvesszőt, melyet, majd ha meghalok, végy magadhoz, menj vele a kertbe s az arany-vessző kisebbik végével üsd meg a vaspálcza nagyobbik végét, majd meglátod, hogy előtted mint a parancsolat nyilik egy titkos ajtó, ezen eredj be, s a többi aztán magától következik. De azt jól megjegyezd magadnak, hogy erről ugy kell hallgatni, mint a hal a vizben, és hogy ide minden istenadta nap, mihelyt kijösz az oskolából, elmenj, különben az én szivem nagy szomoruságára gonosz halállal mulsz ki.

A kis fiu égre-földre igérte, hogy azonképen cselekszik. Igy a vén király, mintha a legjobb rendben volna a szénája, egészen megnyugasztva halt meg.

Pedig dehogy volt jó rendben, dehogy, kutya volt a kertben! Mert a szép menyecske, már mint a vén király felesége, rosz fát rakott a tüzre, a tilosba járt, mert a fiatal vezért a Török-basát szeretgette; összeszürték ők már a levest, értették ők már egymást; mert a Török-basa uramnak is tetszett a más rétjén kaszálgatni s tetszett a más sóját nyalni és a más szénáját húzogatni. Hiába, tiltott fának mindig édesb a gyümölcse! mert gondolhatjuk, hogy könnyebb egy kila bolhát megőrzeni, mint egy szerelmes asszonyt, ha mindig zár alatt tartod is; mert ha az ajtón ki nem mehet, kimén az ablakon, vagy ha itt se mehet ki, kimegyen a kulcslyukon, pedig egy kerten elég egy rés!

Most, hogy im a vén királyt eltették a földbe, az övék volt a diófáig, csak ez a poronty, már mint a királyfi, ne lenne a lábuk alatt, de azt majd elteszik láb alól s aztán övék lesz az uraság; a fiatal menyecskét elveszi a basa feleségül, aztán ők uralkodnak... Az ám, csakhogy sokat elvégeznek Bécsben, de elrontják az égben!...

Most is együtt súgtak-búgtak, fújták a követ, hogy és mint veszithessék el az ifju királyfit. Ezért az asszony, mert azoknak az ilyes féle dologban mindig több eszük van, mint a férfinak, hozzáfogott a praktikához ilyeténképen:

Egy háromlábu aranyszéket csináltatott. Ennek a háromlábú aranyszéknek az volt a tulajdonsága, hogy a ki ráült, elszaladt vele s meg sem állt vele a pokolig. Erre az ördöngös székre akarta ültetni a királyfit, de még sem ültette fel; mert a királyfi, mint a hogy édesapja meghaló-ágyán meghagyta, hogy kijött az iskolából, magához vette az arany vesszőt és a kertbe sietett. A kertben megtalálta a kősziklát s ennek napnyugati oldalán a vaspálczát. Megüti az aranyvessző kisebbik végével a vaspálcza nagyobbik végét, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. Bemegyen rajta, hát uramfia, itt egy hatlábu tátosparipát talált, mely már térdig állott a könyüben.

- Mi bajod van kedves lovam? Nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig állasz a könyüdben?

- Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te életedre törnek kedves gazdám, mert ládd kis szógám, az a gonosz mostohád, hogy téged elveszithessen, most is mibe sántikál? egy háromlábu aranyszéket csináltatott, mely azzal a tulajdonsággal bir, hogy a ki ráülne, tüstént elszaladna vele és meg sem állna vele a pokol fenekéig. Ma délben erre akar ráültetni, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, csak a tanácsomra hallgass: majd kinálnak téged, hogy ülj az aranyszékre, majd primázik az a jóféle mostohád, a vezér pedig kontrázik; de mindezekre ez légyen szód és mondásod: "köszönöm, nem ülök le, sietek, mert az istenházába kell menni." E mondás után a szék azonnal elveszti ördöngös erejét. Aztán leülhetsz rá bátran, mert semmi bajod sem lesz.

Ugy is lett. - Mert mikor az ebéd kezdeténél kinálták erősen a kis királyfit, hogy üljön le a háromlábu aranyszékre - a mostoha primázott, a vezér pedig kontrázott -: az, csak ezt felelte: "köszönöm, nem ülök le, sietek, mert az istenházába kell mennem." Erre a szék azonnal elvesztette ördöngös erejét s ime! az aranyszék, alighogy kimondta a kis fiu ezt a szót "az istenháza" - mintha puskából lőtték volna ki, azonnal eltünt s meg sem állt a pokolig.

No ez abba maradt. - Az özvegyasszony azonban ujra praktikálni kezdett. Most meg azt gondolta ki, hogy csináltatott olyan gyöngyös köntöst, hogy az, a ki magára öltötte volna, tüstént szörnyet halt volna. Ezt a gyöngyös köntöst akarta az ifju királyfira ráadni; de sokat elvégeznek Bécsben, mégis elrontják az égben!...

Mert másnap, hogy kijött a fiu az oskolából, első dolga is az volt, hogy a hatlábu tátoslóhoz sietett. Ezért kivette az almáriumból az aranyvesszőt és a kertbe ment, hol az aranyvessző kisebbik végével megütötte a vaspálcza nagyobbik végét s a kőszikla-ajtó azonnal kinyilt előtte. A királyfi bement rajta s már ekkor ujra térdig állt a könyübe jó tátoslova.

- Mi bajod van kedves lovam, kérdi a királyfi, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig állsz a könyüdben?

- Szénám is van, zabom is van, csak hogy a te életedre törnek. Ládd kedves gazdám, most is mit gondolt ki az a kutyának való mostohád: készittetett egy olyan gyöngyös-aranyos ruhát, hogy azt a ki magára öltené, tüstént szörnyet halna. Ebbe a ruhába akar téged felöltöztetni, de hiszem azt az egyet, hogy nem lesz az idős, csak a tanácsomra hallgass!...

- Hát mit cselekedjem, kedves lovam?

- Azt cselekedjed kedves gazdám, hogy ne öltsd magadra a czifra gyöngyös köntöst, hanem csak ez legyen szód és mondásod: hogy nem illet az meg ilyen kis tanulót. Mikor e szót kimondtad "kis tanuló," a czifra gyöngyös köntös azonnal elveszti ördöngös erejét.

Ugy is lett. - Mert alighogy a királyfi betette a lábát a fehér szoba küszöbén, már elébe hozta a mostohája a czifra köntöst, kinálja vele erősen, hogy öltse magára, de ő minderre csak azt felelte: "hogy nem illet az meg ilyen kis tanulót." Alighogy kimondta ezt a szót "kis tanuló" - az aranyos czifra köntös azonnal elvesztette ördöngös erejét és mintha puskából lőtték volna ki, tüstént azon szempillantásban eltünt s mégsem állt a pokol fenekéig.

No ez abba maradt, de azért az özvegy még nem mondott le gonosz szándokáról, hanem összeültek tanácskozni a vezérrel, hogy és mint veszithessék el a királyfit.

- Hallod-e szivem szép szerelme, szólt a vezér, mondanék én egyet, kettő lesz belőle: ennek a gézenguz fattyunak kell valami tanácsadójának lenni. Az pedig senkisem egyéb, mert utána jártam a dolognak, mint annak a meghalt vén csontnak a tátoslova, mert világéltemben mindig hallottam, hogy volt annak egy ilyen szürke lova. Mig ez a szürke ló él, addig mi nem veszithetjük el ezt a porontyot. Azért azt tanácsolom neked, hogy tettesd magad betegnek. Majd eljön te hozzád a mostoha fiad s kérdi, hogy mi a bajod; de te erre csak azt válaszold, hogy igen nagyon beteg vagy s mindaddig jobban nem leszesz, mig a tátosló májából nem eszel. S ha szép szerével nem akarja megölni a lovat, hivasd össze a tanácsot - majd én is köztük leszek - s az aztán azt határozza, hogy erőnek erejével elő kell vezetnie, és ő neki magának sziven szurnia. Majd meglátod, hogy akkor milyen könnyen elbánunk mi ezzel a pribékkel.

Ugy is történt. - A királyné betegnek tetette magát s nyögött, hogy a hetedik szobába is elhallatszott, a kis fiu pedig, hogy kijött az oskolából - mint édesatyja haldokló ágyán meghagyta - jó tátoslovához sietett; de elébb magához vette az aranyvesszőt s ezzel a vaspálcza nagyobbik végét megütötte, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. A királyfi bement rajta s már ekkor térdig állott a tátosló a könyeiben.

- Mi bajod van kedves lovam, kérdé a királyfi, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig állasz a könyeidben?

- Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te, meg az én vesztemre törnek. Mert az a kutyának való mostohád betegnek tetette magát, hogy mindaddig jobban nem lesz, mig az én májamból nem eszik. S mikor te ezt tőle megtagadod, a gyülés elébe viszi a dolgot, s az aztán azt határozza, hogy meg kell lenni, a lovat le kell szurni, a máját ki kell venni, czintányérra tenni s a királynénak bevinni. De te kedves gazdám a tanácstól csak azt kérd, hogy engedjék meg, hogy utoljára hagy tánczolhassak a lovamnak egy rókatánczot egy czintányér karimáján.

Ugy is lett. - Mert hogy im, mint már mondám, a királyné betegnek tetette magát, bemegyen hozzá a királyfi s azt kérdi tőle:

- Mi bajod édes mostohám?

- Hahó édes fiam! szólt a királyné, roszul vagyok én s füben-fában orvosság sincs már a számomra!.. hanem ugy-e kedves fiam, van neked egy szürke lovad?

- Mi türés tagadás édesanyám, van.

- Ugy-e az a ló tátos?

- Mi türés tagadás édesanyám, biz a tátos.

- No, ha tátos, ugy édes fiam mindaddig nem leszek én jobban, mig annak a tátoslónak a májából nem eszem!

- Hahó anyám! a tátosló-máj nem ember gyomrába való.

Megharagszik erre a királyné s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy a tanács üljön össze s mondja ki az itéletet, hogy egy fiunak anya, vagy ló között nem lehet-e választást tenni? Össze is ült a tanács s rögtön itéletet láttak, hogy a tátoslovat elő kell vezetni, sziven szúrni, a máját kivenni, czintányérra tenni s ugy vinni be a beteg királynénak. A kis fiu erre csak azt kérte a tanácstól, hogy engedjék meg legalább, hogy mielőtt a lovát le kellene szúrnia, hagy tánczoljon vele egy rókatánczot egy czintányér karimáján. A tanács megengedte. A királyfinak se kell több, bemegyen a lovához, kivezeti a szikla-ólból, ráül az aranyszőrü tátosparipára, felrúgtat a czintányérra s az egész világ bámulatára a tányér karimáján megtánczoltatja.

Mikor a tátosló legjobban tánczolna a czintányér karimáján, nagyot szökik, nagyot ugrik fel a levegőbe s elszállt a jegenyefák tetején hetedhét ország ellen. Mentek mendegéltek aztán hét álló esztendeig, egyszer egy nagy városba értek. Itt azt mondja a tátosló a gazdájának:

- Hallod-e, kedves gazdám!

- Mit parancsolsz, édes lovam?

- Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e azt a nagy boltot a szögleten?

- Látom.

- No, ha látod, eredj be abba, majd kérdezi a boltos, hogy mi tetszik, - de te ne végy tőle semmit, hanem a bolt 7-ik szobájában van egy rozsdás pikszis, csak ezt vedd meg; de arra az egyre ügyelj, hogy a pikszist két áron vedd meg. Majd le akar beszélni téged a boltos, hogy az nem való neked, hogy vannak itt annál különbnél különb pikszisek, de te arra ne hallgass, hanem csak azt a rozsdást vedd meg két árán.

Itt a királyfi alig tette be a lábát a boltba, már maga a vén boltos szaladt elébe, hajlong előtte jobbra is balra is, mondván:

- Mivel szolgálhatok; mivel szolgálhatok?

Körülnéz a királyfi a boltban, de csak a fejét rázta, csak az ajkát bigyesztette, hogy itt nincs neki való. Innen a boltos bevezeti a második szobába, majd a harmadikba, aztán a negyedikbe s igy sorba, mig a hetedikbe nem értek. Mikor a királyfi a hetedik boltba ért, már messziről meglátta a pókhálók között a rozsdás pikszist a szegletben, ekkor azt mondja a boltosnak:

- Hallja maga! mutassa csak azt a rozsdás pikszist, mely amott van a szegletben, la!

- Minek az a királyfinak, kezdé a boltos, vannak itt annál különbnél különb, szebbnél szebb pikszisek, még a kezébe se fogja; de hogy teljék a királyfi kedve, itt van, de ugyis tudom, hogy nem veszi meg.

- Mi az ára?

- Egy arany.

- Itt van, fogja, kettőt adok érte.

Ezzel a királyfi kifizette a két aranyat, zsebre tette a rozsdás pikszist s visszament a lovához. A tátosló ezalatt megrázkódván, olyan girba-gurba hátu, kóczos csikó lett belőle, hogy még a gazdája is alig ösmerte meg.

- Hallod-e, kedves gazdám!

- Mit parancsolsz, édes lovam?

- Azt parancsolom, hogy itt ebben a rezidencziában lakik a franczia király, eredj be hozzá szolgálatot keresni, majd megfogad téged a királykisasszony parádés kocsisnak s állj be hozzá; de én rólam se felejtkezzél meg, nekem is alkudjál ki valami helyecskét, ha mindjárt a béredből kellene is kiengedni.

Ugy is lett. - Beállit a zultánfi szolga-legényképében a királyné elébe, az pedig megfogadta őt parádés kocsisnak. A vedlett szürke csikónak is volt helye a királyi istálóban, s az nem evett egyebet, csak izéket, melyet már a hintós lovak otthagytak.

A királykisasszony hogy meglátta a parádés kocsist, tetszett személye személyének s majd meghalt érte, de a zultánfi se volt különbül, mert ő is csak akkor volt boldog, ha a királykisasszonyt láthatta; - de egy kocsis meg egy királykisasszony, nagy itt a különbség: azért egyik se mert a másikkal még csak szót se váltani, pedig majd meghaltak egymásért.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, egyszer a parádés kocsis bevetődött a konyhába pipára gyujtani, hol is szóbajött a királykisasszony s ekkor a szakácsnénak azt találta mondani a parádés kocsis:

- Bizony szép leány az! mert ha királyfi volnék, elvenném feleségemnek, de most azt mondják: orrod tőle foghagymás.

Tudjuk, milyen titoktartók ezek a fehér népek, mert most is ihun, la! a szakácsné rögtön, még jóformán meg se melegedett nála, besúgta a királynénak, hogy mit beszélt a parádés kocsis.

Azt találja rámondani a királyné: "Biz én kocsisnak is odadnám a leányomat, ha megtenné azt, a mit mondok: hogyha az én szobám küszöbjétől a konyhaajtóig - mert ugyis nagy sár van az udvaron - harmadnapra olyan töltést tudna csinálni, melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel, az árka pedig zöld bársonynyal volna behuzva. Az ut mellett pedig mindenféle aranyalmát, brilliantos körtvét, bársony cseresznyét termő fák pompáznának, - ezeken pedig mindenféle éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek legyenek, mint a kezesbárány, mint a marokból etetett galamb.

A szakácsnénak se kell több, a parádés kocsisnak mindent elbeszélt, hogy mit mondott a királyné: ezért ez nagy búsan, nagy szomoruan, mint a kinek az apja fekszik a teritőn, kibandukolt az ólba.

Meglátja a lova az ő szive szomoruságát, azt kérdi tőle:

- Mit búsulsz, mit bánkódol kedves gazdám olyan keservesen, hogy majd megszakad a szived?

- Hogyne búsulnék, hogyne bánkódnám, mikor nehezebb az én bánatom, mint a sz. Gellérthegye és mélyebb a mély tengernél, mikor a királyné azt izente ki a szakácsnőtől: hogy akkor nekem adja a leányát, hogyha a szobája küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést tudnék csinálni, melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld bársonynyal volna bevonva. Az ut mellett pedig mindenféle aranyalmát, brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák diszlenének, ezeken pedig mindenféle éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból etetett galamb.

- Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál; hát a rozsdás pikszis mire való?!.. vedd csak azt elő, nyisd fel a tetejét s a többi aztán magától jön.

A királyfi azonképpen cselekedett, mint jó tátoslova parancsolta. Elővette a rozsdás pikszist, felnyitotta a tetejét s ime! kiugrik belőle 12 Igaz, kérdezvén:

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Azt parancsolom, felelt a királyfiból lett kocsis, hogy még ma éjjel a királyné ajtaja küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést csináljatok, melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld bársonynyal legyen bevonva. A töltés mellett pedig mindenféle aranyalmát, brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák viruljanak, - ezeken pedig mindenféle éneklő madárkák danolgassanak, melyek oly szelidek legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból etetett galamb.

Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn. Itt lelkem teremtette a királynét, meg a királykisasszonyt legédesb hajnali álmukból madárszó költötte fel. Nem tudták mire vélni a dolgot, azt gondolták, hogy tán az angyalok serege szállt alá s ezek énekelnek, ezek játszanak, ki furuglyán, ki cziterán, ki harmonikán.

A királyné ugy a hogy feküdt, egy szál szoknyában ugrott ki az ágyból, szalad az ablakhoz, hát meglátja a czifra töltést, mindjárt tudta, hogy ki cselekedte, hogy hányadán van a dolog. Itt lelkem teremtette! alig birt magához jöni a csudálkozás miatt, de még a király is bámult, ki egy ingben-gatyában szaladt a szobába, mikor meghallotta azt, hogy az ő parádés kocsisuk milyen ezermester, csak a farkán nem szerette azt a kis csomót, hogy a felesége hire és tudta nélkül egy kocsisnak igérte a leányát. No de gondolta, hisz még én is beleszólok a dologba, hisz én vagyok a leány apja!

A király kapja a lelkét, mit mit nem cselekszik, kiáll az eresz alá s kiabál:

- Hej, parádés kocsis, állj elő!

- Jelentem alásan, itt vagyok.

- Hát fiam, csak azt akarom mondani, hogy a mint hallottam, a feleségem neked igérte a leányom kezét, de mivel egy ember sohse csinál vásárt, annál kevésbé egy asszony, mert még én is itt vagyok ám, a házasság pedig nem kölcsönkenyér, hogy holnap visszaadhatjuk: azért fiam, ez szóm és mondásom: ha itt az udvarom közepén egy olyan száz öles kutat csináltatsz - mert ugyis tudhatod, ha nem mondom is, hogy mily szűkibe vagyunk a viznek - mely minden istenadta nap, minden meritésnél maga muzsikál: akkor én is neked adom a leányomat.

A zultánfi nem szólt semmit, hanem szótlanul kiment a szobából. Itt a parádés kocsis, mikor mindnyájan lecsöndesültek, elővette a rozsdás pikszist, fölnyitja a tetejét s kiugrik belőle 12 Igaz, kérdezvén:

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Nem egyebet, mint azt, hogy e királyi rezidenczia udvara kellős közepén egy olyan száz öles kutat csináljatok, mely minden istenadta nap, minden meritésnél a cziteránál szebben muzsikáljon.

Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn, ugy a hogy mondták, ugy a hogy rendelve volt.

Itt még alig pitymallott, midőn a szakácsné; megyen a kútra vizet meriteni s megszólal a kút cziteránál szebb hangon.

A király meg a felesége kiugranak az ágyból, szaladnak az ablakhoz, hát látják az udvar közepén a szépen szóló muzsikáló kutat. Alig birtak a csudálkozás miatt magukhoz jőni; de a dolgot mégis röstelték, hogy egy kocsisnak adják a leányukat.

- Hahó királyatyám! szólt a királykisasszony, még ahhoz én is hozzá szólok, még én is itt vagyok! majd ha az én kivánságomat is teljesiti az a parádés kocsis, akkor leszek én az övé!

Rögtön hivatják a parádés kocsist s mikor megjelent a fehér szobában, azt mondja neki a királykisasszony:

- Hallod-e te parádés kocsis, még én is itt vagyok ám! Akkor leszek én a tiéd. Látod-e azt a kopasz hegyet? - No, ha látod, ha te arra egy olyan kakaslábon forgó várat épitesz, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy esztendőben, a kerületén pedig olyan kertet csináltatsz, melynek a hire hét világra szóljon s benne a kerekföld virágiból, ha több nemis, legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak, hogy éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este pedig lehulljanak.

A zultánfi mindezekre nem szólt semmit, hanem szótlanul kibandukolt a fehér házból s alig várta, hogy estve legyen. Mikor már mindnyájan lepihentek, a zultánfi elővette a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét s kiugrik belőle a 12 Igaz, kérdezvén:

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Azt parancsolom, szólt a királyfi, azt parancsolom, hogy látjátok-e azt a kopasz hegyet? No, ha látjátok, épitsetek arra egy olyan kakaslábon forgó várat, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy esztendőben, a vár kerületén pedig olyan kertet csináljatok, melynek a hire hét világra szóljon. S e kertben a kerekföld virágiból, ha több nem is, legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak, hogy éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este pedig lehulljanak.

Alig hangzott el a parancs, már teljesitve volt. Most már mit volt, mit tenni a királynak, s.....l az ember szájat nem csinálhat, papot, hóhért, vaskalapot hivattak; - a pap összeadta, hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.

Éltek ők aztán szép csendesen, mint a páros galamb a maga fészkében s annyira szerették egymást, hogy harmadnapra a lakzi után, faragófejszével hajigálták egymást.

A zultánfi a mákos hetek alatt egészen megfeledkezett jó tátoslováról, egyszer azonban mégis bevetődött az istálóba, s ekkor azt mondja a tátosló a gazdájának:

- Kedves gazdám! te csak már megvagy, mert fedél alá jutottál, de nem mindig süt ám a verőfényes nap, néha szél is fúj, eső is esik: azért itt van ez a rosz kóczmadzag, kösd a derekadra s majd ha valami bajod lesz, hogy kinodban ott is megvakarod, a hol nem viszket, akkor kezedbe akad, s ha leoldod a derekadról, én tüstént a segitségedre leszek; mert én most elmegyek legelészni a selyemrétre.

A zultánfi elvette a kóczmadzagot, a derekára kötötte s jó tátoslovától keserves könyhullatások között elbúcsuzott. A tátosló elszállt a selyemrétre, a zultánfi pedig nagy szomorúan bement a fehér házba.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer a zultánfi bevetődött a konyhába, hol a szakácsnénak igen szép ezüstpikszise volt, melyből ép egyet szippantott, de az ifju királyt is megkinálta - levén annyi embersége.

- Tessék felségednek!

- Köszönöm... Ejnye, be szép pikszise van, mutassa csak, be szeretném: itt van adok én érte egy másikat. S ezzel a királyfi csakúgy tréfából odadobta a szakácsnénak a rozsdás pikszist. A szakácsné azt gondolta, hisz csak tréfál a király, majd visszaadja s ezzel a rozsdás pikszist odahajitotta az ablakba.

Pedig ép ekkor lépett be a konyhába a szakácsné anyja, ki boszorkány volt. A vén banya kezébe veszi a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét, kiugrik belőle a 12 Igaz, mondván:

- Mit parancsolsz, vén banya?

- Azt parancsolom, szólt a boszorkány, azt parancsolom, hogy azt a fényes várat, meg azt a szép kertet, melyet ott azon a hegyen fölépittettetek: vigyétek mindenestül magammal együtt a veres tenger kellős közepén levő 7-ik szigetbe, csak ezt a pokol pozdorjafit, - már mint a zultánfit - hagyjátok itt a faképnél.

A 12 Igaz azonképpen cselekedett. Még azon éjjel a várat és a szép kertet mindenestül a hogy volt, elvitték a veres tenger kellős közepén levő 7-ik szigetbe, csak a zultánfit hagyták a faképnél.

Itt a zultánfi másnap reggel hogy fölébredt, hát látja, hogy hoppon maradt, - kinjában még ott is meg vakarta, a hol nem viszketett s ekkor kezébe akadt a rosz kóczmadzag. Izibe leoldja a derekáról s ime előtte állt jó tátoslova, kérdezvén:

- Mi bajod van, kedves gazdám?

- Ne is kérdezd! nagy itt a baj! nincs párna, nincs feleség, nincs fedél, nincs fejel^[2] melyre lehajtsam a fejem.

- Ugy-e megmondtam, hogy csak a rozsdás pikszisre vigyázz, hogy arra legyen neked minden gondod! Most már nincs egyéb hátra, mint amott árul a piaczon egy kofa egy csipás málét, meg egy száraz görhőt és egy penészes czipót: vedd meg mind a hármat.

A királyfi elment ahhoz a bizonyos kofához, megvette tőle a csipás málét, a száraz görhőt és a penészes czipót s aztán visszament jó tátoslovához.

- Hallod-e, kedves gazdám! Most már nincs egyéb hátra, mint ülj fel a hátamra s menjünk a rozsdás pikszis keresésére.

A zultánfi felült jó tátoslovára s mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer a veres tenger partján szállottak le, hol egy vén halász ott halászgatott a tengerparton.

- Adjon isten jó napot, édes öregapám!

- Fogadj isten zultánfi, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

- A réztetejü, kakaslábon forgó várat keresem: nem látta-e édes apámuram, itt a tengerparton halásztában, mikor erre vitte 12 Igaz?

- Hahó királyfi, dehogy nem láttam? láttam biz én, hanem hamarább innál te bablevest,^[3] mégse érnél el oda, mert a veres tenger 7-ik szigetében van az elrejtve, mert ahhoz lelkes állat nem férhet, mert az ugy meg van babonázva. Ma három esztendeje éjfél táján vitte erre 12 Igaz, csakugy zúgott, mint az ólmos eső, hogy a lármájára még magam is kiszaladtam. Mikor szép verőfényes nap süt, ide is meglátszik rezes teteje ragyogása, de ekkor se tetszik nagyobbnak mint egy csillag.

A halász éjszakára magánál marasztotta a zultánfit, ki a lova parancsára a csipás málét, a száraz görhőt és a penészes czipót az asztalra tette. Itt lelkem teremtette! reggelre kelve a királyfi egyiket se találta a maga helyén, de nem is találhatta; mert a málépogácsából: Piczi, a görhővakaróból: Muczi és a brúgóból: Buczi lett s mind a három ott nyüsgött a lábánál, csak a parancsszóra várt. Azzal pedig nem sokáig késett a zultánfi, mert a kutyának, macskának és mókuskának erős kegyetlenül megparancsolta, hogy a rozsdás pikszis nélkül sohse kerüljenek a szeme elé.

A három állat aztán utnak indult s csakhamar elértek a veres tenger partjára, hol a Buczi, a kutya, mint legokosabb azt mondja a czimboráinak:

- Halljátok Piczi és Muczi! Üljetek fel a hátamra, majd lapátolom én a vizet.

A macska meg a mókus felültek a kutya hátára, s az a négy lábával lapátolta a vizet, s izibe elértek a vörös tenger hetedik szigetére, hol a kutya kiúszott a sziget partjára s azt mondja a többinek:

- Czimborák! már én tovább nem mehetek, mert úgyse vennétek semmi hasznomat, csak a károtokra lennék; hanem majd mindjárt leeresztik a hat akós vedret, melylyel vizet szoktak felhúzni, üljetek belé, majd felvisz az titeket s a konyhában ugorjatok ki.

Ugy is lett. - Mert nemsokára leeresztették a hat akós vedret, a macska és a mókus beleültek s igy szerencsésen eljutottak a konyhába. Itt a macska azt mondja a mókuskának:

- Hallod-e te Piczi pajtás! Mártsd be csak a te szép farkadat a legsűrűbb moslékba, mert a vén banya amott fekszik a hetedik szobában a kemencze-pánkon. A rozsdás pikszis pedig ott van mellette egy madzagra kötve, melynek a végét mindig a szájában tartja. Majd te csapd az orra alá a farkadat, erre az elprüsszenti magát, a madzagot elereszti, én pedig azalatt felkapom a rozsdás pikszist s aztán illa berek, nád a kert.

Ugyis lett. - A mókus belemártotta a farkát a legsűrűbb moslékba, s aztán belopózkodtak a 7-ik szobába. A vén banya ott feküdt ugy a kemencze-pánkon, mellette a rozsdás pikszis madzagra kötve, melynek a végét a szájában tartotta. A mókusnak sem kell egyéb, hirtelen odaugrik, orron üti a vén banyát, ki elprüsszentette magát, a madzagot eleresztette s a macska szerencsésen elkapta a rozsdás pikszist. S most illa berek, nád a kert, ki a konyhába, s ép ekkor eresztették le a hat akós vedret, bele a vederbe s igy szerencsésen megszabadultak.

De most az volt a kérdés, melyikük vigye a rozsdás pikszist, mert mindegyik akarta vinni.

A kutya azt mondta, hogy adják neki, mert az ő pofája elég tágas, beteszi oda; de erre azt válaszolta a macska: "Nem adom biz én Buczi pajtás, mert jólehet, hogy bagónak gondolnád s aztán vagy kiköpnéd, vagy elnyelnéd, hanem én viszem." De erre ismét azt felelte a mókus: "Nem viszed biz azt, mert jólehet, hogy valami halacskát meglátsz, utána kapsz s beleejted a tengerbe, hanem én viszem." Végre abban állapodtak meg, hogy vigye hát kettő: a macska meg a mókus.

Aztán felültek a Buczi hátára - a macska, meg a mókus tartotta a rozsdás pikszist - s a kutya ujra lapátolni kezdte a vizet; de alig értek fele útjára, jött egy nagy zajlás, a Piczi, meg a Muczi megijedtek és beleejtették a tengerbe a rozsdás pikszist; de azért a Buczinak semmit sem szóltak, nehogy lehajitsa őket a hátáról a tengerbe, csak mikor kiértek a tulsó partra, akkor mondták, hogy nincsen pikszis.

Most mit tegyenek, hazamenni nem mertek, de különösen a macska szepegett legjobban, mert mindent erre kentek-fentek. A mint ott búsulnak, hát látja a macska, hogy egy aranyhalacska ott uszkál a viz szélén. A macska sem rest, hirtelen odaugrik s megfogta az aranyhalat.

- Jaj, ereszsz el, szólt az aranyhalacska, a mit kivánsz, azt adok, mert én vagyok a halak királya.

- Nem kivánok én egyebet, felelt a macska, hanem azt, hogy gyüjtsd össze apádat, anyádat, minden pereputyostól együtt s add tudtokra, hogy egy rozsdás pikszist ejtettem a vizbe s ha azt ki nem adjátok, a vizet lecsapolom rólatok s tüzet rakok a hátatokon!

Ezzel a Muczi behajitotta a vizbe az aranyhalat. Az aranyhal pedig mindjárt megverette a dobot, hogy egy óra alatt minden hal eleibe rukkoljon, mert szörnyü veszedelem érheti a birodalmat.

A halak mindnyájan összegyülekeztek, csak egy sánta, korhely, részeges hal hiányzott, mert a kujon most is ivott a korcsmában.

- Itt vagytok-e mindnyájan? kérdé a halkirály.

- Mindnyájan itt vagyunk, felelének a halak.

- Hát csak azt akarom mondani, hát csak azért doboltattalak össze, hogy a mi országunkban egy rozsdás pikszis elveszett és ha mi azt két óra múlva ki nem teszszük a szárazra itt meg itt: lecsapolják rólunk a vizet és tüzet raknak a hátunkon: azért a ki megtalálta, adja elő.

Nagy lőn a halak országában az ijedelem, mert a rozsdás pikszist senkisem lelte meg.

- Ugy hát még valakinek kell közülünk hibázni.

- Én hibáztam, felelt a sánta hal, mert erre a rosz lábamra nem tudok ugy járni, mint mások, meg aztán csak annak a korcsmárosnak ne volna olyan jó bora a ki lelke van, be danolhatnám, be tánczolhatnám van!

- Majd megtánczoltatlak én mindjárt, felelt az aranyhal, csak a rozsdás pikszist ne add elő, ha megtaláltad!

- Biz azt én találtam meg, hanem két itcze borért beittam a korcsmában!

Az aranyhal rögtön elküldött a korcsmába s a maga pénzén, - egy arany-pikkelyen - kiváltotta a rozsdás pikszist.

- Zsiros czethal, állj elő!

- Jelen vagyok, mondja a czethal.

- Ne itt van ez a rozsdás pikszis, menj el vele a tengerpartra ide meg ide s lődd ki a szárazra.

A czethal aztán kilőtte a szárazra a rozsdás pikszist, a Muczi pedig fölvette, hazaszaladt vele s odadta a királyfinak.

Itt a királyfi felnyitja a rozsdás pikszist s kiugrik belőle a 12 Igaz, kérdvén:

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Azt parancsolom, felelt a királyfi, hogy azt a várat, melyet a veres tenger 7-ik szigetébe vittetek, mindenestül együtt vigyétek vissza a régi helyére, hogy én holnap reggel a feleségem oldala mellett ébredjek fel, a vén banyát pedig az én mostoha anyámmal és a Török-basával egyetemben a pokolba vessétek, még pedig annak is a fenekére.

A 12 Igaz azonképpen cselekedett. - A kakaslábon forgó, réztetejü várat mindenestül együtt visszavitték régi helyére, a vén banyát pedig a mostohával és a Török-basával egyetemben ledobták a pokol mélységes fenekére. Aztán a királyfi nagy boldogan uralkodott a feleségével együtt s még most is élnek, ha meg nem haltak.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Sajóvölgyi eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu