A Tücsök Karmester

A Tücsök Karmester.

Amikor a csillagvándorok felérnek az égbe, a tücskök rázendítenek földöntúli muzsikájukra. Ciripelésük zenébe borítja a falvakat és mezőket. 
Egy apró tücsök minden este a búzakalászok takarásából hallgatja őket szomorúan, hangtalanul. Megpróbált ő már mindenféle hegedűt: kicsit és nagyot, laposat és görbét, nyúlánkot és nyeglét, még kacskát is, de egyikből sem tudott egy árva dallamocskát sem kicsikarni. Akárhogy húzta - vonta, cirógatta - noszogatta, a hangszer szótlan maradt.
 ‒ Miért nem próbálsz meg valamilyen másik hangszert? ‒ Kérdezte tőle egyik este a fehér pöttyös Katica, aki időközben mellé telepedett.
 ‒ Egy igazi tücsök hangszere a hegedű. Nem ismerünk se fúvóst, se pengetőst ‒ idézte fel válaszul a kis tücsök apja szavait, aki mindig a tücsöklapot olvasva tekintett le rá, szemüvege mögül.
Köztudott tény volt ugyanis, hogy a Tücsök Társulatba csakis azok a tücskök léphetnek be, akik hegedülnek.
 Aztán egy nap vándortücskök érkeztek a faluba. Hárman voltak, egy bolondos cimbalmos csíkos tücsök, egy szelíd, csillogó szemű klarinétos tücsök, és egy idős csellós, akinek két lába is hiányzott. Felszabadultak voltak, szilaj és zabolátlan teremtések. Bár stílusukon volt mit faragni, a kis tücsök úgy érezte, van bennük valami, ami megfogta őt. Muzsikájuk betöltötte a teret, ő pedig minden porcikájában érezte azt a nyers erőt, amely zenéjükből áradt. 
 A legnagyobb álma mindig is az volt, hogy a Tücsök Társulat tagja legyen, susogó fákat, lengő fűszálakat, fáradt csillagvándorokat és különös embereket bűvöljön el zenéjével. Aznap este azonban, ameddig hallgatta a szedett-vedett társaság muzsikáját, döntésre jutott. Talán nem az az útja, hogy a Tücsök Társaság tagjaként minden éjjel a színpadon tündököljön, talán valami mást tartogat számára a kerek képű hold. Így történt hát, hogy útnak indult a vándor tücskökkel. Faluról falura jártak, a kis tücsök pedig kipróbált mindenféle hangszert. Először nagyon bizakodó volt, felfedezett lankás hegyeket, virágos réteket és bemerészkedett sűrű erdőkbe is. Azonban ahogy telt az idő, újabb és újabb hangszerek kerültek a kezébe, ő pedig egyre elkeseredettebb lett. Legnagyobb búja az volt, hogy egyik hangszerrel sem találta a közös hangot, egyik sem illett igazán hozzá. A furulya fittyet hányt rá, a cintányér kitáncolt a kezéből, a harmonika lehurrogta, de a legrosszabb a nagybőgő volt, az ordítva szaladt el előle. Hiányzott neki otthona, a ringó kalászos búzamező is, és a kis fehér pöttyös katica.
 Ám volt valami, ami miatt mégis kitartott. Időközben nagyon megszerette a vándor tücsköket. Esténként a tűz köré telepedtek, a bolondos csíkos tücsök frappáns szólásokkal szórakoztatta őket, a szelíd pöttyös tücsökből áradó melegségben mindenki otthonosan érezte magát, az idős féllábú tücsök történetei pedig mindannyiukat elkápráztatták. Mesélt távoli tájakról, nagy kékséges tengerekről, a kis tücsökben pedig újra feltámadt a kalandvágy.
A legjobban az tetszett neki, hogy a vándor tücskök akkor zendítettek rá egy nótára, amikor kedvük támadt hozzá. Néha szívszorító melódiákat játszottak, amitől még az ember (vagy tücsök) könnye is kicsordult, máskor vidám és csapongó rapszódiákkal mulattatták a közönséget. A kis tücsök füle rendkívül érzékeny volt, ugyanis eddigi életében minden nap a tücsök társulat koncertjét hallgatta, és számos apró hibát, hamis hangot kihallott a vándor tücskök nótájából. Ezekkel együtt is szép volt a zene, hiszen szívből jött, de a kis tücsök elhatározta, hogy szeretne segíteni cimboráinak, hogy még jobban szóljon. Szép lassan elkezdte megosztani észrevételeit a társaival, a kis csapat pedig egyre ügyesebbé vált. 
Összegyűjtöttek kuruttyoló békát, zengő baritonú dongót és csilingelő szitakötőt. A madarak egyre távolabb vitték a zenekar hírét, és hamarosan még többen gyűltek össze, hogy hallgassák  a muzsikát. A kis tücsök is szép lassan magára talált. Bár hangszer nem volt nála, és hangot sem adott ki, minden porcikájából áradt a zene. A vándor tücskök megtanították rá, hogy nem a hangszer a legfontosabb, hanem a szív, amelyből a dal fakad. 
 A kis tücsök az egyre bővülő zenekar élén állt, a muzsikusokból áradó vékony fényszálakat elcsípte, és ragyogó, fodrozódó szövetté fonta össze. Bár ez a csodás lepel nem volt látható a szemnek, a fül hallotta minden zendülését. Hallhattuk, mikor válik izzó vörössé, lágyan fodrozódó kékké, édessé és könnyeddé. Aztán, ha a kis tücsök rántott egyet a szálakon, máris újra sűrűvé és rendezetté alakultak a hangok. Idővel azt is megtanulta, hogy mikor kell elengedni a szálakat, ahhoz, hogy a legszebben szóljon a muzsika. 
Nem kellett hozzá se hegedű, se furulya, de még a nagybőgő sem, hiszen ő maga lett a karmester, aki szíve dallamait vezényelte. 
 Aztán egy este a tücsök újra régi barátja, a fehér pöttyös katica mellett ücsörgött a ringó kalászos búzák között. Együtt figyelték, ahogy a csillagvándorok feltáncolnak az égre. A kis tücsöknek az a gondolata támadt, hogy az élet olyan akárcsak a zene, és mindenki egy karmester, aki hozzáteheti a saját hangját a világ dallamához.