A tündér és az őzgida

A tündér és az őzgida.

 Hol volt, hol nem volt. Az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, a varázslatos Kerekerdő közepén élt egy kis erdőtündér, akit Zillének hívtak.

Szülei, a tündérkirály és tündérkirálynő, roppant fontos munkát végeztek. Ők vigyáztak az erdőre és az erdő minden lakójára. 

Történt egy nap, hogy a kis tündérlány barátaival, az erdei manókkal játszott a tisztáson, amikor halk sírásra lett figyelmes. 

-Ti is halljátok? – szólt a manókhoz. – Valaki sír. 

-Én is hallom – felelt Milla, az egyik manó. 

-Onnan jön a hang – mutatott az erdő sűrűje felé Milli, a másik erdei manó. 

-Gyertek, nézzük meg, hátha segítségre szorul – mondta Zille.

Így hát együtt elindultak a hang irányába. Ahogy beljebb és beljebb mentek az erdő sűrűjébe, egyre hangosabb lett a sírás. Míg végül megtalálták a hang forrását.

-Egy őzgida – mondta a kis tündér. – És nézzétek! Jajj! Megsérült a jobb első lába. 

Közelebb mentek az őzikéhez. Bizony, tényleg megsérült. A jobb első lábát szúrós indák tekerték körül. Remegett a félelemtől. 

-Szia, őzike – szólt a sebesülthöz Zille. – Ne félj! Nem bántalak! Segíteni szeretnék neked. 

A kis tündér lassan közeledett a gidához. 

-Megengeded, hogy megnézzem a sérülésedet? – kérdezte . – Nem foglak bántani, megígérem. 

Az őzike egy darabig csak nézte a tündért, majd végül könnyes szemmel bólintott. Az erdőtündér látta, hogy az indák tüskéi belefúródtak az őzgida bőrébe. Eltöprengett. Mit is tanítottak a szüleim? Mit kell tenni ilyen esetben?

Egyszer csak a homlokára csapott. Hát persze.

-Milli, Milla – szólt Zille a manókhoz – Kérlek, szaladjatok és szóljatok a szüleimnek, hogy találtunk egy sérült gidát. 

-Megyünk, szaladunk – mondta Milli. 

Először is vitt a sebesültnek friss vizet, a közeli forrásból. Folyamatosan beszélt hozzá. 

-Minden rendben lesz, őzike – nyugtatta. – Mindjárt itt a segítség. Annyit tudok tenni, hogy csökkentő varázst használok. 

Mivel Zille még fiatal volt, ezért a tündéri varázsereje még nem volt erős. 

-Teljesen nem tudom elmulasztani a fájdalmadat, de csökkenteni tudom – mondta és elővette a varázspálcáját. – A legfontosabb, hogy próbálj mozdulatlan maradni!

A gida bólintott. A kis tündér elmondta a varázsigét.

„Abraka-dabra, fűhalom.

Csökkenjen a fájdalom!” 

A pálca hegyén kék, lila és rózsaszín csillagok jelentek meg, amik körülölelték az őzet. A sebesült nagyot sóhajtott. 

-Tudom, hogy nem múlt el teljesen, de azért kicsit jobb, ugye? 

Az őzike bólintott. Zille lassan közelebb lépett és megsimogatta a feje búbját. Egy ideig csendben ültek. Egyszer csak mindketten felkapták a fejüket. Hangokat hallottak. Egyre hangosabban. Valakik jönnek. A tündérlány arca felderült, amikor meglátta a barátai társaságában a szüleit. 

-Anya, Apa – odaszaladt hozzájuk. – Csökkentő varázslatot csináltam és adtam neki vizet. És megnyugtattam. És simogattam...

-Nyugalom, kicsim, vegyél levegőt is – szólt kedvesen az anyukája és adott neki egy puszit. – Ügyes voltál. 

Odamentek a sebesülthöz. Az őzike egy pillanatra megrémült. 

-Semmi baj, ők a szüleim és meggyógyítanak téged – lépett hozzá a tündérke. 

A szülei egy varázslattal eltávolították a tüskés indát. És még egy varázslattal teljesen begyógyították a sebeit. Az őzgida lassan lábra állt. Hálásan nézett a megmentőire, megnyalta Zille arcát és eltűnt az erdő sűrűjében. 

-Viszontlátom még? – kérdezte könnybe lábadt szemekkel, remegő hangon a tündérlány. 

-Nagy esély van rá – mosolygott rá az apukája. 

Aznap este a tündérkirálynő meghívta vacsorára Zille barátait, a manókat is. Természetesen a lánya kedvenc ételét, erdei gomba levest főzött, mellé pogácsát sütött. Vacsora közben rá-rá pillantott a lányára és folyton elmosolyodott. Mérhetetlenül nagy büszkeséget és szeretetet érzett. 

Attól a naptól kezdve az őzgida, aki időközben felnőtt, időről időre eljött és meglátogatta a kis erdei tündérlányt, a barátját. 

Itt a vége, fuss el véle.