A Tündérke és a Dongó

A Tündérke és a Dongó.

Esős nyári nap volt. A tündérke éppen az erdőszéli nagy rétre igyekezett, mikor apró orcáján megérezte az első vízcseppeket. Először azt hitte csupán egy bogár tréfálta meg, de amint meghallotta az egetrengető dördülést biztossá vált, hogy szárnyacskáit nem csupán néhány tréfából felé küldött vízcsepp áztatja. A tündérke aggodalmasan körülnézett, gyorsan menedéket kell találnia ha nem akar teljesen bőrig ázni. Féltette a szárnyait, hiszen ha vizesek lesznek hogyan fog majd eljutni a lepkéhez? Nem felejthette el a feladatát, hiszen már napokkal ezelőtt megígérte fehér szárnyú barátjának, hogy meglátogatja.

A tündérke az előző holdtölte óta rendszeresen látogatta a mezőn élő lepkéket. Mindegyik szárnyára festett valami szépet. Piros mintás, sárga, lila, kék foltos szárnyak lebbenései kavarták fel a nyugalmas erdei levegőt. Az állatok mind csodájára jártak a szépséges szín kavalkádnak, melyet a tündérke vékony ecsetéből egyre csak ömlő festék teremtett. A réten felpezsdült az élet, mintha több kacagás töltötte volna meg a levegőt mint annak előtte. A lepkék mind büszkén libbentek fáról fára, virágról virágra, színes szárnyaikkal újra életre keltették a már már elalvó félben lévő erdőt. A kistündér szorgalmasan festett, megállás nélkül járt kezében a megannyi szépséget teremtő ecset. A festék lágyan folyt és ő mesterien bánt a varázsos masszával.

Csipp-csöpp egyszerre eleredt az eső. A tündérke kétségbeesetten kereste a megfelelő menedéket de egy szélesebb fűszál annyi sem akadt a közelében amely alá bebújhatott volna a hatalmas vízcseppek elől. Mivé legyen, hová szaladjon? Hirtelen azt sem tudta merre induljon ijedtében és az eső is egyre csak erősödött. Futott, futott ahogyan lábacskái bírták a lefelé zuhanó vízgolyók között cikázva, de jajj siettében elvétette a lépést két kanyar között és megbotlott egy apró földgörönyben, az egyik csepp pont eltalálta eláztatva az egész ruháját. A ruhát nem is bánta volna, de csurom vizesen a szárnyai is használhatatlanná váltak. A víztől csapzott tündérke nagyon elszontyolodott, lepke barátja bizonyára türelmetlenül várja már.

Amint kétségbeesetten keresgélt meglátott egy kis rózsaszín virágot. Lábait szedve megindult, hogy bebújjon alá amíg a vihar elcsendesül, és ő is kicsit megszárítkozik. Ült, üldögélt a virág szirmai alatt biztonságosan eltakarva az eső egyre sűrűsödő cseppei elől. A tündérke határtalan bánatában nem tudott mit tenni, hát az eső cseppjeit utánozva elpityeredett csendesen. Vizes lett a ruhácskája, vizesek lettek a szárnyai, s oly egyedül érezte magát a kis virág vékonyka szirmai alatt.

Az eső lassan elcsendesedett s az állatok is kezdtek előbújni rejtekhelyeikről. Szárítkozó szárnyak csattogásai töltötték be a felfrissült levegőt. A dongó is éppen szárnyait szárítgatta, mikor figyelmes lett egy apró hüppögő hangra. Rövid hallgatózás után megtalálta a kicsiny tündért amint a rózsaszín virág tövében sírdogált. Odarepült hozzá és megkérdezte:

- Hát te miért sírsz tündérke egyedül az esőáztatta rét közepén?

- Vizesek lettek a szárnyaim, így soha nem jutok el a lepkéhez.-Felelte szipogva a tündér.

- No pattanj a hátamra kedves kis tündérke, ha csupán ennyi ami miatt itatod az egereket elviszlek én az úticélodig.

Megörült a kis tündér, végtelenül hálás volt amiért a dongó rátalált, és még ezerszer hálásabb amiért segít is neki. Felkapaszkodott a dongó hátára, arcát belefúrta a puha szőrszálakba, így repültek át az ébredező rét fölött, végül megérkezve a lepke kedvenc helyéhez az illatozó levendula bokorhoz. A tündérke fáradtan sóhajtott egyet mielőtt leszállt volna a dongó hátáról, az lefújta kis utasa arcáról az utolsó vízcseppeket is. A kis tündér boldogan elmosolyodott. Mielőtt barátja ismét útnak indulhatott volna az ecsetje után nyúlt. Előhúzott a ruhája alól egy kis festékes tégelyt, s a dongó felé nyújtotta. Gyönyörű sárga színű festék villant elő belőle. 

-Köszönök mindent kedves dongó, engedd meg, hogy jószívűségedet megháláljam.-Azzal két csíkot húzott a dongó dundi kis hátára, az boldogan szemlélte magát egy közeli eső tócsában. Fordult jobbra, fordul balra s nem látott mást mint egy büszkeségtől dagadó kerek kis dongót hatalmas mosollyal az arcán.

Azóta is együtt repülik be a rét zegét-zugát s a tündérke száraz szárnyal is inkább a dongó hátán szeret utazni. Ha netalántán meglátnál egy levendula bokron pihenő boldog kis dongót két sárga csíkkal a hátán tudhatod, hogy kinek az apró varázs ecsetje van a dologban.