A vándor lovag meséje

  • 2022.
    sze
  • 30
https://ggwebsite.com
A vándor lovag meséje
Ím, elmesélem Neked, hogy kezdődött a Vándor lovag története!Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, egy aprócska kis királyság. Ebben a királyságban lakott egy szegény ember a feleségével és két fiával. Hanem amikor már a szegény ...

Kép forrása: pixabay.com

A vándor lovag meséje

Ím, elmesélem Neked, hogy kezdődött a Vándor lovag története!
Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, egy aprócska kis királyság.
Ebben a királyságban lakott egy szegény ember a feleségével és két fiával.
Hanem amikor már a szegény ember fiai felcseperedettek, az apjuk így szólt hozzájuk:
- Eredjetek fiaim, tanuljatok ki mesterséget és lássatok világot!
A fiúk meg fogadták apjuk tanácsát, és mivel egyik sem volt rest, neki is indultak a királyságnak.
Mentek, mendegéltek együtt az országúton, amíg az el nem ágazott két felé.
Megbeszélték, hogy két irányba mennek, ki-ki a maga szerencséje után.
A kisebbik fiú útja egy városba vezetett, ahol a Sárgahajú Királynő uralkodott.
A város népe szerette a fiatal királynőt, aki néha napján elvegyült köztük és minden jóságot ígért nekik. Szépsége csak nyájasságával vetekedett, minden alattvalója szerette őt. A fiú meglátta a Királynőt aranyos hintóján, szolgálói körében és elhatározta, apród lesz Őfelsége seregében, hogy kitanulja a katonáskodás minden csínját-bínját. El is szegődött, hosszú-hosszú esztendőkön keresztül tanulta a bajvívást, íjászatot és lovaglást. Megerősödött, délceg legény lett belőle és mivel szorgosan igyekezett, hamar felfigyeltek rá.
Mikor mesterei is elismerően szóltak róla, megtették lovagnak a Királynő hadseregében.
A Királynő akkoriban háborút viselt a szomszéd királysággal és szüksége volt a katonaságára.
Az ifjú lovag hűséget esküdött a Sárgahajú Királynőnek, hogy meg fogja védeni a királyságot és annak királynőjét minden áron.
Csatába indította lovagjait és derekasan küzdött az ellenséggel. De hiába győzött újra és újra, mindmegannyi ellenséges sereg ellen, a Sárgahajú Királynő érezve, hogy a háborút elvesztheti, botor dologra szánta el magát. A Királynő gyönyörű volt, fiatal és szép, de csalfa. Titokban megegyezett a szomszéd ország királyával, hogy feladja országát és annak minden lakóját, ha a király megkíméli az életét. A király kötélnek állt és azon nyomban bevette a Királynő várát és maga mellé vette.
Amikor ennek híre ment, a Sárgahajú Királynő serege eldobta fegyverét és futott, ki merre látott.
Az ifjú lovag is nyeregbe pattant és elvágtatott az országból.
Maga sem tudta merre menjen, szorította is lelkét a búbánat, hogy így jártak el vele. Neki indult hát, hogy más merre találjon boldogulást.
Hosszas vándorlás után megérkezett egy csodaszép erdőbe, amilyet korábban még nem látott. Tündökölt ott minden! A fák, a bokrok a virágok mind olyan szépek voltak, hogy a lovag nagy örömmel vetette bele magát. Ahogy léptette a lovát, egyszer csak megpillantott egy őzsutát, ahogy egy szép réten sétált. Olyan bájos volt, hogy a lovag leugrott a nyeregből és utána iramodott. Az Őzsuta viszont megijedt a marcona lovagtól és menekülőre fogta. No, a lovagnak sem kellett több, lovával három nappal és három éjszaka követte az Őzsutát, mire utolérte.
Az Őzsuta menekült, de már nem bírta az iramot és nem tudva a lovag szándékát, megállt. A lovag közel ment hozzá és így szólt:
- Ne félj! Nem akarlak bántani!
Az Őzsuta megbizonyosodva, hogy a lovag nem akarja leölni, jámbor lett vele. Szép fejével a lovagra nézett és ekképp válaszolt:
- Mivel nem akarsz megölni, ezért hálából megmutatom Neked az erdőt!
Így is lett. Az Őzsuta megmutatta a lovagnak a friss vizű forrásokat és a jóízű gyümölcsöt termő fákat. Szépséges tisztásokat és kényelmes barlangokat, ahol a lovag meghúzhatja magát addig, amíg csak maradni szeretne. A lovag boldog volt, hogy jó helyre talált. Cserébe mindig megvédte az Őzsutát, ha az erdő sötét vadjai reá támadtak.
 Így éldegéltek együtt három esztendőn át a Tündöklő erdőben, amikor egyszer csak hatalmas vihar nem keveredett. Az ég szép kékje sötét szürkévé változott és hatalmas dörgedelemmel csapkodott az Istennyila. A lovag éppen messze járt egyedül, amikor a vihar hatalmas haraggal lecsapott a Tündöklő erdőre. Igyekezett vissza kényelmes barlangjába, de ösvényeit újra is újra keresztezték a kidőlő fák. Az Őzsuta jobban féltette a lovagot saját életénél, ezért kiszaladt a fák közé, hogy segítsen neki utat találni. Ám ekkor már olyan sok villám csapott a Tündöklő erdőbe, hogy bizony, egyhamar lángot kaptak a meseszép fák. Az Őzsuta a lovagot, a lovag az Őzsutát kereste, de már soha nem találták meg egymást. Mikor már nem volt mit tenni, az Őzsuta keservesen sírva fakadt és megpörkölődött irháját húzva kimenekült az erdőből, azzal a bizonyossággal, hogy a Lovag már biztosan nem él.
AlLovag tovább kereste az Őzsutát, de a fekete füst marta a tüdejét, a tűztől lángolt már a haja is. Egy kidőlő fa egyszer csak a fejére esett és maga alá temette a sebesült Lovagot.
Hét napon és hét éjjelen át lángolt az erdő, közepén a lovaggal, aki egyre sebesebb lett.
 Miután az egész erdő elhamvadt, a Varjak Királynője repült a kiégett pusztaság felé, megtudni, mi is történt. Élelmet keresett utódainak, hátha az erdő helyén akad egy-két vad maradványa, amiből magával vihet egy darabot. Ahogy ott körözött, meglátta egy elszenesedett fa alatt a halálán lévő lovagot. Lecsapott, felmarkolta őt és a magasba emelkedett, hogy visszarepüljön a fészkébe. Látva, hogy a lovag még él, de nagy fájdalmai vannak, varázserejével mély álomba ringatta, hogy az ne akarjon elszabadulni, de hogy túl élje az utat, megszabadította fájdalmaitól. Így repültek három esztendőn keresztül a világ felett, míg nem a lovag magához tért a hatalmas madár karmai között. Megijedt az ijesztő magasságtól és nem tudva a Varjak Királynőjének szándékát hevesen kapálózni kezdett, hogy kiszabaduljon. A Varjak Királynője egyre erősebben fogta, míg a lovagból már majdnem kiszorította az összes szuszt. Egyszer csak látja ám a lovag, hogy a Varjak Királynője egy hatalmas, ágas-bogas fészek felé repül, ahol két varjú fióka sipítozott eleségért.
Utolsó erejével kihúzta hüvelyéből kardját és sebet ejtve a hatalmas Varjún kiszabadította magát karmai fogságából. A Varjak Királynője torkaszakadtából felsikoltott és elengedte a lovagot. Az megkapaszkodott a madár kard hosszú kampós karmaiban és egy csapással két fekete tollat metszett a hatalmas szárnyakból. A Varjak Királynője hevesen verdesett, hogy lerázza magáról a lovagot, aki a neki rugaszkodott és bátran a mélységbe vetette magát.
Kieresztette a fekete tollakat és így siklott az égen minél messzebb a Varjak Királynőjétől és éhes fiókáitól, hátra sem nézett.
Ahogy kifeszített karokkal szelte a felhőket, az ég cigánykereket hányt. A lovag mindenhol már csak az ég kékjét és a felhők pamacsait látta maga körül. Míg nem, a nagy kékségben észrevett egy kis szigetet messze az ég tengerében. Arra felé kormányozta magát és a zöld sziget szélén, a part fövényre ereszkedett.
Rongyruhájában a köves parton messze elnézett a tengeren. Örült, hogy megszabadult a biztos haláltól és földet ért ezen a szigeten, de tudta, soha nem térhet vissza a királyságba vagy a Tündöklő erdőbe.
Míg ezen búslakodott, egyszer csak a rengetegből észrevette őt egy ember és nagyon megörült a parton üldögélő lovagnak.
Rohant is hozzá, felkapta és örömkönnyeivel küzdve magához ölelte. A lovag is egyből felvidult, ahogy az emberben felismerte rég nem látott fivérét, minden gondja-búja elrepült a dagály szelével.
Testvérbátyja elvezette a lovagot hajlékába, enni és inni adott neki, sebeit gyógyírral kente be, gondját viselte, míg az erőre nem kapott. Az idősebb testvér felesége jóra való asszony volt, lovaghoz illő gúnyát készített sógorának, ezüst paszománnyal kivarrva.
A lovag boldog volt, hogy találkozott a fivérével és annak kedves feleségével. Úgy látta, bátyja megtalálta helyét a világban, nem volt gondja semmire. Mesterségét jóra használta, takaros házat épített, bőven volt jószága és elesége akár negyed magára is.
Hanem amikor bátyja kihajózott messzi királyságok felé, a lovag vele tartott. Megismerte a tengerek szeszélyességét és kitanulta a kereskedés ravasz mesterségét. Így járt együtt a világban a két testvér, boldog esztendőkön át, amíg az idősebb már haza vágyakozott feleségéhez. Elbúcsúztak egymástól és a lovag egyedül indult tovább az egyik királyság hosszú útján.
Csakhamar elért egy kereszteződéshez, ahonnan nem tudta merre lenne jobb tovább indulni. Amíg ezen törte a fejét, egyszer csak észrevett egy leányt az úton, aki egy kis kocsit húzott maga után, ami roskadásig tele volt gyógyfüvekkel. A lovag odalépett hozzá és mivel a leány kedvesen fogadta a köszönést, szóba elegyedtek.  
 A leány dolgos volt és nem panaszkodott a kocsi nehézségére, a lovag viszont felajánlotta, hogy segít neki vinni a kocsit, ha elvezeti egy városba. Így is lett. Együtt indultak tovább az úton a legközelebbi város felé.
Mentek mendegéltek, amikor egyszer csak zajt hallottak a sötét erdő felől, ami mellett éppen útjuk vezetett. A lovag kivonta kardját és a leány elé állt, hogy megvédhesse Őt. Én mondom Neked, bizony volt is mitől, mert az erdőből zsiványok merészkedtek elő, hogy elvegyék a leány kocsiját és kifosszák a lovagot. Ám a lovag képzett harcos lévén, hamar elkergette őket és úgy rájuk ijesztett, hogy azok kiszaladtak még a világból is! Ezután nyugodtan folytatták útjukat.
Másnap beértek a városba, amit a leány ismert. Dolga végeztével megköszönte a segítséget és búcsút intett a lovagnak. Amaz megköszönte a leánynak az útbaigazítást és fájó szívvel maga is elbúcsúzott a leánytól, mivel egészen megkedvelte Őt útjuk során.
A lovag megpróbált beilleszkedni a város közegébe. Szorgos igyekezete viszont hiábavaló volt, mert nemsokára újra húzni kezdte a szíve más tájakra, új kalandokra. El is indult a városból kivezető úton egyedül, míg aztán úgy esett, hogy újra megpillantotta a leányt a kiskocsival. Megörült neki nagyon és újfent felajánlotta Neki szolgálatait. A leány örült, hogy nem kell egyedül mennie a veszélyes utakon, hát beleegyezett, hogy ketten menjenek tovább.
Hogy hogyan folytatódik a Vándor lovag meséje? Talán, egyszer majd ezt Te meséled el énnekem.



 

Kovács Bence, amatőr író

Ezt a mesét írta: Kovács Bence amatőr író

Még a Krisztusi kor előtt tollat és papírt ragadó vándor vagyok, aki végig szeretné járni az írás hosszú-hosszú útjait.