A VÁNDORLÓ HERCZEG


http://mocorgohaz.hu/
  • 2023.
    aug
  • 25

Volt egyszer egy fiatal, 24 éves, gyöngyadta herczeg, ki oly gyönyörves volt, hogyha valamely vászoncselédféle meglátta, az iránta tüstént szerelemre gerjedt, tüstént kilelte a szerelem-hideg s mondogatta magában:

Volt egyszer egy fiatal, 24 éves, gyöngyadta herczeg, ki oly gyönyörves volt, hogyha valamely vászoncselédféle meglátta, az iránta tüstént szerelemre gerjedt, tüstént kilelte a szerelem-hideg s mondogatta magában: "adta fia, be szép herczeg! be szeretnék a magvából!" Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy a herczeg senkit, de senkitsem szeretett.

Nem szeretett pedig azért, mert e herczegnek az a különös tulajdonsága volt, hogy igen szeretett vándorolni: ezért vándorló herczegnek nevezték. Azért vándorolt pedig, hogy édes testvérét, kit még piczike korában a boszorkányok raboltak el, fölkeresse.

Itt lelkem teremtette! a vándorló herczeg már hatszor akasztotta a nyakába a világot, és most hetedikszer indult el. Vele volt az inasa is, ki őt mint a kutya a gazdáját, soha el nem hagyta, hanem mindig a nyomába hágott.

Fel is út, le is út, most merre menjenek? de mivel a víz is lefelé folyik, ők is azért lefelé vették utjokat.

Csak mennek, csak mendegélnek egyszer beténferedtek egy nagy vadon erdőbe, még pedig olyanba, a hol se eget, se földet nem láttak.

E nagy vadon erdő kellőközepén állott a világ óriásfája, melynek a legkisebb ága is olyan vastag volt mint a mestergerenda, mint a czombom, a legkisebb levele pedig akkora, hogy egy lovas huszárnak is elég lett volna köpönyegül. E világ óriásfának a magassága olyan volt, hogy az eget támasztotta, kerülete pedig akkora, hogyha azt valaki meg akarta volna mérni, a legjobb futó paripán, három napig nyargalhatott volna, még sem kerülhette volna meg; de lógtak is róla akkora tojások mint egy ház, melyekre kivülről fekete betükkel ez volt irva: "a ki e tojásba be akar menni, annak kell hogy legyen 24 regement katonája."

A vándorló herczegnek pedig ép ennyi katonája volt, ki hogy elolvasta az irást, rögtön belefújt a kürtjébe, mely ugy az oldalán függött. Ő ezt a kürtöt az apjától kapta, az apja a nagyapjától, a nagyapja a szépapjától, a szépapja pedig a dédapjától. Mondom, hogy belefújt a kürtbe, a 24 regement katona egyszerre mint a parancsolat megállott a vándorló herczeg előtt, kérdezvén tőle:

- Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

- Azt parancsolom, szólt a herczeg, azt parancsolom: ez oriástojáson tüstént vágjatok akkora lékot,[2] hogy egy ember könnyen beférhessen rajta!

A 24 regement katona azonnal hozzálátott a tojásvár bevételéhez, de mégsem vették be; mert a hogy egy katona belevágta a tojásba a kardját, az azon szempillantásban szörnyethalt. Igy már a 24 regement katonából itt-ott lézengett egy; alig maradtak életben vagy 100-an, és ráadásul a tojáson még most sincs lék vágva!

Megharagszik a vándorló herczeg, kirántja a kardját, neki a tojásnak s hozzávág vagy ezer ember erejével. Itt lelkem teremtette! a tojáson akkora lékot vágott, hogy egy ember könnyen beférhetett rajta. A herczegnek sem kell több, kapja a lelkét, be a tojásba. Csak uszik, csak uszik a tojásfehérében, egyszer a szíkjához ér, hol is a kellőközepében egy aranylevelet talált. Az volt pedig az aranylevélre irva:

A herczeg aztán az aranylevelet zsebre tette s kiuszott a tojásból. De uramfia! mikor a tojásszikja a verőfényen megszáradt rajta, csak akkor vette észre, hogy a teste annyira megerősödött, mintha tetőtől-talpig aranypánczéllal lett volna bevonva és a haja aranyhajjá változott, az arcza pedig oly naptündöklésű lett, mintha a homlokán csillag ragyogott volna.

A királyfi aztán fölszedte a sátorfáját, s ment mendegélt tovább az ő száz vitézével, kik a 24 regement katonából még életben maradtak.

Csak megyen, csak mendegél, egyszer elértek a Mágneshegyhez, mely őket már vagy egy mérföldhöz magához szíta.

No most mi tevők legyenek; hova tudjon a lelkök lenni; hogy szabaduljanak meg a Mágneshegytől? Mert itt csak nem maradhattak, mivel egy falat elemózsia nem sok, de még annyit sem találtak, a Mágneshegy körül. Ha csak azt a mágneskövet meg nem eszik, melyek mint valami virágok ott nyiltak a Mágneshegyen. Azokat pedig csak nem ehették meg; mert nem adott az isten nekik vasfogat és olyan gyomrot, mely a mágneskövet is megemészsze! Pedig enni csak kellett. Azért minden áron szabadulni akartak, de reménység nélkül; mert akárhányszor megpróbálták, mindannyiszor dugába dölt. Ezer felé próbálták a szabadulást, ezer irányba távoztak el, de őket a Mágneshegy mindig visszaszíta magához. Átlátták végre, hogy innen nincs szabadulás. Azért azt mondták: add meg magad Oláh Geczi!

Csak megvoltak ők addig, mig az elemózsiában tartott; de hogy ez is elfogyott, csak aztán következett még be a hadd el, hadd!

Hogy az elemózsia elfogyott, a lovakra került a sor. Hogy a lovuk is elfogyott, a katonákra. Sorsot huztak. A ki feketét talált kihuzni, az sziven szurta magát, aztán megsütötték és megették. De az ember-hús sem tartott örökké, az is elfogyott; ugyannyira, hogy nem maradtak életben többen csak hárman: a vándorló herczeg, meg az inasa és a vándorló herczeg legkedvesebb almás pejszőrü, harmadfü paripája.

- Felséges herczeg! megszólal az inas, mondanék én valamit, csak valami bántodásom ne lenne?!

- Oh jó Jancsi, mert igy hivták az inast, már hogy lenne!

- Hát csak azt akarom mondani, kezdé beszédét az inas, hát csak azt akarom mondani: hogyha én éhenholt leszek is, az nem nagy kár; mert már ugy is vén vagyok s még az ördögnek sem kellenék, mert még az sem tudná hasznomat venni. De ily gyöngyadta ékes hajtásért már mint felséged, la! biz isten vétek volna. Azért e szóm és mondásom: ezt a legkedvesebb, almás pejszőrü, harmadfű csikót leszúrom s aztán a kantusát lerántom. Azért rántom le pedig, hogy abba a felséges herczeget bele varrom. Azért varrom bele pedig, mert minden istenadta nap egy saskeselyű szokott ide járni, mely az éhenholtakat viszi el. Majd az az irdatlan madár a lóbőrt is felkapja s elviszi magával a fiainak. Igy aztán felséged megszabadulhat a bizonyos haláltól. Én velem, mint már mondám, ne gondoljon felséged semmit; mer már ugy is vén vagyok, mert már megettem kenyeremnek savát-borsát; mert én már ugyis inkább a terítőre, inkább a koporsóba, inkább a földgyomrába illem, mint az életnek kertébe... Egy kóróval akar több akár kevesebb!...

Ugyis lett. - Az inas a legkedvesebb, almás pejszőrű harmadfű paripát szügyön szurta, s a kantusát izibe lerántotta, melybe aztán a herczegfit bele varrta; de elébb keserves könyhullatások és sürű zokogások között elváltak egymástól; hullt mindkettőjük könye, mint a záporeső.

Itt jön az irdatlan nagy saskeselyű, mely akkora volt mint valami gályavitorla; csak az egyik szárnya is nagyobb volt, mint egy kétfelé nyiló kapu, hát még a másik! Mondom, hogy a Mágneshegyhez ért az irdatlan saskeselyű, meglátja a lóbőrt a hegy-oldalban heverni. Ennek sem kell több, mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott rája, belevágja a körmét, felkapja a levegőbe oly könnyen, mintha csak egy szalmaszálat vinne. Viszi, viszi sebes repüléssel, mint a kilőtt nyil, egyenesen a fészkébe, mely egy irdatlan magas kőszál tetején volt, hol is a fészke szélére letevén, a fijainak ott hagyta. Maga pedig ujra elrepült. A fióksaskeselyűk aztán neki estek a lóbőrnek, melyet a körmeikkel és a szájukkal erős kegyetlenül vagdalni kezdtek.

Jaj neked vándorló herczeg! mert ha ezer lelked volna is, mégis mindegyiket kioltanák azok az irdatlan fióksaskeselyűk! De mégsem oltották ki! Nem oltották ki pedig azért; mert hogyim egy haragos sötétzöld felhő közeledett, melynek a tömlőjéből kénköves tüzes eső hullt alá, mely mindent mint az égető tűz, összeperzselt; mondom, hogy kénköves tüzes eső esett, a vándorló herczeg a kardjával ép ekkor hasította fel a lóbőrt, kibujt belőle, melylyel aztán a fióksaskeselyűket, mint valami lepedővel, betakarta. Csakis igy menekedtek meg a fióksaskeselyűk a kénköves tüzes esőtől, a bizonyos haláltól.

Itt a vén saskeselyü hazarepül, a fiaitól pedig megértvén a dolgot, hogy a vándorló herczeg mint mentette meg őket a bizonyos haláltól, azt nem bántotta; de nem csak hogy izzé-porrá nem tépte, hanem őt az egyik fülébe, mint valami hintóba, beültette, levitte az irdatlan kőszálról s aztán szép csendesen letette egy nagy vadon erdőben.

A vándorló herczeg aztán megyen, mendegél ebben a nagy vadon erdőben, egyszer valami lárma ütötte meg a füle dobját. Hogy a vándorló herczeg a lárma felé tartott, hát látja, hogy egy oroszlán és egy sárkány életre-halálra egymással viaskodnak, de egyik sem birt a másikon erőt venni, egyik sem birta a másikat legyőzni.

Hogy a sárkánykigyó meglátta a vándorló herczeget, azt mondja neki:

- Hallod-e te vándorló herczeg! ha te ezt az oroszlánt le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom.

- Hallod-e te vándorló herczeg! szólt most az oroszlán, ha te ezt a sárkánykigyót le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom s ráadásul világszép éltemben szolgád leszek.

Most a vándorló herczeg mit tegyen; melyiknek legyen a segítségére? de mégis inkább az oroszlánnak segített. Ketten aztán csakhamar legyőzték a sárkánykigyót s megölték. Tizenkét feje volt a sárkánynak, s mindegyikben egy-egy aranyfog, melyeket aztán a vándorló herczeg egyenkint szépen kiszedvén, azokat tarisznyára rakta.

A vándorló herczeg és az oroszlán aztán mentek, mendegéltek a nagy vadon erdőben, s ha megéheztek is, az oroszlán azonnal fogott valami vadat, melynek a kantusát aztán ízibe lerántották, tüzet raktak, megsütötték és megették.

A vándorló herczeg aztán akárhová ment, az oroszlán sose maradt el tőle, hanem mindenütt a nyomába hágott. Pedig a vándorló herczeg szeretett volna tőle szabadulni, mert félt is tőle, meg nem is.

A vándorló herczeg ezért mindig azon törte a fejét, hogy mint szabadulhasson tőle. Egyszer a mint igy tűnődött volna magában, kiértek a nagy vadon erdőből és a Forró-tenger partjához jutottak. Mondom, hogy a Forró-tenger partjához értek, a vándorló herczegnek az a gondolatja támadt: az oroszlánt elküldi vadászni, s mig az odajár, ő addig vesszőből fon magának egy dereglyét, - mikor aztán ezzel készen lesz, azt a Forrótengerbe taszítja, ráül és a szegény oroszlánt ott hagyja a faképnél. Hisz utána csak nem mén, mert hisz a Forró-tenger vize oly meleg, hogyha valami apró jószágot bele mártottak volna, annak a tolla azonnal lepállott volna, ugyannyira, hogy koppasztani is lehetett volna!?

Mondom, hogy a vándorló herczegnek ez a gondolatja támadt; az oroszlánt elküldte vadászni, maga pedig kihuzván jó kardját, mely ugy az oldalán függött, vele vesszőket vágott s azokból aztán dereglyét font. S mikor készen volt a dereglyével, azt a tengerbe taszitotta s ott hagyta a szegény oroszlánt a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.

Mikor az oroszlán a vadászatból megérkezett, hát látja, hogy a gazdája a Forró-tengerben evez, még pedig ennek is csaknem a kellőközepén.

Az oroszlánnak se kell több, bele, egyenesen a Forró-tengerbe; gondolt is az vele, hogy szép bundája mind lepállik, de nemcsak hogy lepállik, hanem meg is főhet benne.

Csak úszik az oroszlán a Forró-tengerben, csak úszik, egyszer mégis utolérte a dereglyét. Hogy utolérte, a körmeit a dereglyébe vágta s ugy szűkölt, ugy kérte az urát, hogy szánja meg, vegye fel a dereglyébe. De biz az nem szánta meg; mert mindenáron szabadulni akarván tőle, elővette a lapátot s azzal agyba-főbe verte az oroszlánt. De az még akkor sem tágitott, hanem mindegyre szűkölt, mindegyre sírt, kérte az urát, hogy állitsa meg a dereglyét, hogy ugorjon bele. A vándorló herczeg ennyi hűség láttára, megszánta az oroszlánt, megállította a dereglyét, melybe aztán föl is vette. Szegénykének a bundája addig, a meddig a Forró-tengerben volt, mind lepállott; de gondolt is az vele, csakhogy az uránál lehetett.

Csak eveznek aztán, csak eveznek, egyszer a vándorló herczeg fülét valami énekhang ütötte meg, mely oly gyönyörves volt, hogy ki se tudom mondani.

Ugyan mi lehet az, ugyan mi lehet az, tanakodik magában a vándorló herczeg, az vagy angyaloké, vagy tengeri kisasszonyoké, de szó a mi szó, csakugyan szép?! Már csak megnézem, ha addig élek is!

Hogy az énekhang felé közelebb-közelebb eveztek, egyszer egy sziget merült fel előttük. E sziget volt pedig a fehér lelkek, a jó lelkek hazája, hol azok nagy tisztességben élnek. Élnek pedig a vitézség pálmájával, a szerelem édességével, a hir dicsőségével nagy tisztességben és mindenféle földi jók nagy bőségében, hogy a ki odajuthat, ott igazán a boldogság házában lakozik. Oda juthat pedig az, ki világszép éltében a hét halálos bűnben nem vétkezett, kinek a lelke oly fehér és tiszta mint a ma-esett hó és mint a patyolat, mint maga az ártatlanság.

Mondom, hogy a vándorló herczeg meglátta a szigetet, neki sem kellett több, hanem a dereglyét a felé kormányozta, melyhez oda érvén, kiszállott a partjára. De, hogyim fáradt volt, lefeküdt egy czedrusfa, alá, de elébb szakitott a fáról egy levelet, melylyel mint valami selyemlepedővel betakarózván, az Igazak éneke aranyszárnyakon, elhozta az álmot, szempillái pedig oly nehezek lettek mint egy-egy malomkő, s elnyomta a buzgóság: szép csendesen mint a tej elaludt. A vándorló herczeget reggelre kelve ismét a Jó-lelkek éneke ébresztette föl.

Hogy fölébredt a vándorló herczeg, elindult a sziget belsejébe.

Legelőször a rézerdőbe ért, hol rézszinű madárkák vidámitották a tájat. Ezek a kis madarak oly szelidek voltak, mint a kezes bárány, mint a galamb, melyet mindig marokból etettek és szájból itattak.

Innen az ezüsterdőbe ért, hol hófehér madárkák danolgattak szebbnél szebb nótákat.

Innen az aranyerdőbe jutott, hol aranysárga madárkák danolgattak szebbnél szebb nótákat. Az aranyfák, aranymakkot termettek, melyeket hófehér őzek és szarvasok evegettek.

Az aranyerdőből a selyemrétre jutott. Itt a vándorló herczeg ízibe lerugta a lábáról a saruját s ugy ment a selyemfüvön mezitláb. A selyemfüvet aranykaszával ép akkor vágták, aranyvillával forgatták és aranygereblyével gyűjtötték. A vándorló herczeg a kaszásoktól vizet kért, mert igen igen szomjas volt, s azok adtak neki; megitatták a téjméz folyóból.

A selyemrétről a virágerdőbe jutott, hol aranyméhek virágtőkékről szüretelték a szinmézet s kéretlenül édesitették az Igazak ajkait. A vándorló' herczeg ajakára is rászállt egy kis aranyos méh, s kéretlenül megédesítette az ajakát.

A virágokat hófehér patyolatba öltözött leányok tépték s koszorut fontak belőle, melyeket az Igazak homlokára tettek.

A virágerdő kellőközepén állott az Igazak királyának a palotája szivárvány bolthajtásra, melyen annyi ablak volt, a hány nap van egy esztendőben.

Hogy ideért a vándorló herczeg, az Igazak elébe jöttek s oly szivesen fogadtak, imhogy a tenyerükre nem tették a lelküket. De mielőtt királyuk elébe vezették volna a vándorló herczeget, elébb balzsam fördőben megfördötték, az aranytörlővel megtörülték, aranyhaját szépen kifodorították s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak.

Mikor ezekkel mind készen voltak, ráadták a sarkig érő biboros bársonyos köntöst, s csak is igy vezették a király elé.

A jó lelkek királya a vándorló herczeget három rózsabimbóval ajándékozta meg. Az egyik sárga, a másik fehér, a harmadik pedig piros volt; mely rózsabimbóknak olyan tulajdonságuk volt, hogyha az ember valamelyiket megszagolta, az tüstént kinyilt s kihullt belőle olyan ruha, melyen, egy öltés nem sok, de még annyi sem látszott. Az öltözet-ruha szine pedig mindig olyan volt, a milyen szinű volt a rózsa: igy a sárga rózsából tiszta aranyruha, a pirosból biborköntös, a fehérből pedig tiszta patyolat ezüstruha hullt ki.

A jó lelkek királynéja pedig adott a vándorló herczegnek olyan ezüstfuvolát, hogy annak hallatára, még ha a teritőn feküdnél is, mégis tánczra kerekednél.

A herczeg, a mint dukál, szépen megköszönte az adott ajándékokat, s aztán nagy hálálgatások, szerencse-kivánatok és keserves könyhullatások között tovább vándorolt.

Csak vándorol, csak vándorol, hetednapra végre a Forró-tenger tulsó partjára ért, hol is a tengerparton az útfélen előtalált egy olyan tesznye, vedlett, ringyes-rongyos, foltos csikót, melyet még a farkas is ott hagyta volna, a hol találta. Hogy a vándorló herczeg a rosz csikóhoz ért, ki akarta kerülni, de az, világ csodájára megszólalt ilyeténképen:

- Adjon isten jó napot, vándorló herczeg!

- Fogadj isten, tesznye csikó!

- Ne kerülj ki vándorló herczeg, inkább segíts lábra állni.

A vándorló herczeg, bár sietős volt az útja, odament a tesznye csikóhoz s farkánál fogva fölemelte.

- No vándorló herczeg, ha fölsegítettél kelni, szólt a tesznye csikó, amott van a selyemrét, húzz el oda és etess is meg.

A vándorló herczeg ezeket is megcselekedte; mert a foltos csikót kötőféknél fogva, mint a kutya a d..... elvonczolta a selyemrétre s ott jóltartotta, megetette.

- No vándorló herczeg, szólt a foltos csikó, ha fölsegítettél kelni, és ha megetettél, most már itass is meg!... amott van a szivárványforrás, húzz el engem oda.

A vándorló herczegnek mit volt mit tenni, megfogta a rosz csikót üstökénél fogva, s huzta maga után mint a kutya a d..... mindaddig, mig a szivárványforráshoz nem értek, hol is aztán a rosz csikót megitatta a vizből.

Itt lelkem teremtette! alig ivott a rosz csikó a szivárványforrásból, megrázkodott s olyan seregélyszőrű tátosparipa lett belőle, hogycsak párját kellett volna találni, de még ha kerestek volna is, mégsem találtak volna.

- No kedves gazdám, szólt a tátosparipa, ha te eddig engem vonczoltál, majd viszlek én eztán, csak ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e mint a gondolat, ugy-e mint a forgószél, vagy a hogy a madár repül?

- Csakúgy édes lovam, felelt a vándorló herczeg, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék!

A vándorló herczeg aztán felült jó tátoslova hátára, s mentek mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer elértek abba a városba, hol a világszép királykisasszony lakott, ki oly kimondhatlan gyönyörves volt, hogy még a fényes nap is megállott a nézésére. Ez az ékes hajadon egy virágos kert kellőközepén diszlő, kakaslábon forgó, bádogtetejű várban lakott.

De a vándorló herczeg nem szállt be mindjárt a kakaslábon forgó várba, hanem a falu végén egy özvegy asszonyhoz.

De itt se volt lelkének sokáig maradása, mert szerette volna már látni a világszép királykisasszony ékes személyét; mert a kiváncsiság egyre fúrta az oldalát. Ezért, ugy alkonyat után, magához vevén a szépszólású varázsfurulyát, belopózkodott a virágos kertbe, innen pedig az ablak alá sonfordált. A világszép királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakán s meglátta az ékes ábrázatu, delitermetű herczeget, kit aztán tüstént kilelt a szerelem hidege; de biz a mi vándorló herczegünk sem volt különbül, mert őt is annyira bántotta és annyira gyötörte az erősnél erősebb szerelem, hogy még a foga is vaczogott belé. Aztán a vándorló herczeg nagy keservében, mit csinált mit nem, elővette a szépszólásu varázsfurulyát s ugy kifujta rajta azt a mi szivét nyomta, hogy annak a ki hallotta, majd megrepedt a szive miatta. Aztán a vándorló herczeg nagy búsan, mint a kinek az orra vére folyik, visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz s hogy hazaért, nem tett egyebet, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam mint most, mint leült az asztalszögbe, fejét két karjára eresztve búsult, mint a ki a siralom-házban van.

Az özvegy asszony pedig azt gondolta, hogy éhes: ezért kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret, hozott a padlásról füstölt szalonnát, egy itcze bort is tett elé s kinálja erősen, hogy majd a tenyerére tette a lelkét, hogy egyék igyék; de a vándorló herczeg, egy falat kenyér és egy korty bor, nem sok, de még annyit sem evett és ivott, hanem egyre búsult, mint a kinek az orra vére folyik, mint a ki a siralomházban van.

De az özvegy asszony félszből-e vagy miből, szintén nem mert lefeküdni, hanem eloltván a fa közé csíptetett világot, tört-fáklyát gyujtott, aztán odaült a koczikba a tűzlócza mellé s várta, hogy mi lesz már vége annak a nagy búsulásnak; de biz a vén asszony nem győzte kiböjtölni a vándorló herczeget, mert az ott az asztalszögben álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát, csak hajnalfelé fogta el valami álomféle, és ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Reggelre kelve, a vándorló herczeg elővette az Igazak királyától kapott sárga rózsabimbót s megszagolta azt háromszor, s ime! az első szaglásra elkezdett a rózsabimbó feselni, a másodikra egészen kinyilott, a harmadikra pedig kihullt belőle a csillaglátta sárga aranyruha.

A vándorló herczeg aztán a sárga aranyruhát magára öltötte, aranyhaját kieresztette, megmosta naptündöklésű homlokát, és ekkor oly szép volt mint az esthajnal-csillag, mely szüntelen a napot kiséri s valamint az illik az égre, ugy illett neki az a gyöngyadta sárga rózsa ruha; ugyannyira, hogy a ki meglátta volna, biz nem hagyta volna egy tekintetre, hanem kétszer, háromszor is visszafordult volna; - eszem a lelkét, de hogy is ne! mikor az egész öltözet-ruha ki nem látszott attól a százlevelű sárga aranyrózsától, csak látni kellett volna!... De hát még mikor felpattant jó tátoslovára s mint a kilőtt nyil, a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó rezidencziájába bevágtatott, akkor kellett volna csak megnézni, akkor!!...

De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a világszép királykisasszonyt ugy körülrajzották az udvarló vitézek, mint a méhkirálynét a gavallérjai; de ő egyiket sem szerette, mert nem érkezett még el az övé. Azért a kérőknek, kik igen unszolták, hogy már válaszszon közülök, és mivel sehogysem tudott már tőlük menekülni, azt felelte: hogy gyüljenek össze a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár kellős közepén, verekedjenek meg egymással és ő azé lesz, a ki a vitézség pálmáját elnyeri, kit senki sem bir legyőzni.

Itt lelkem teremtette, már javában folyt a viadal, mikor a sárga rózsás aranyruhájú herczeg bevágtatott a rezidenczia kapuján; de azt a herczeg láttára mindenki abba hagyta s elébe lovagoltak, gondolván magukban, egygyel ismét többen vagyunk. Maga pedig a világszép királykisasszony leült aranyos-üveges hintajába, melyet négy aranyszőrű paripa vontatott s ugy ment a sárga rózsás ruhájú herczeg elé. Fogadják aztán nagy tisztességgel, ugyannyira, hogy még a helyét sem találják; dehogy nem találják! hisz maga a világszép királykisasszony kezdte leginkább pártját fogni; mert maga mellé ültette a czifra hintóba s ugy vitte be a rezidenczia udvarára.

Hogy beértek a rezidenczia udvarára, a hirneves vitézek ujra a viadalhoz láttak, ujra tülekedni kezdtek, hogy valjon melyikük nyeri el a vitézség pálmáját, hogy valjon ezzel együtt kié lesz a világszép királykisasszony?!

Csak tülekednek, csak viaskodnak, ugyannyira, hogy mind kidőlt már a nagy küzdésben, csupáncsak ketten maradtak: a sárga rózsás ruhájú vándorló herczeg, és egy ismeretlen vitéz, ki ékes személyéről itélve, bizonyosan valami báró, gróf, vagy pedig épen herczegfi volt; mert a rózsás ruháju herczegnek ép szakasztott mássa volt, mintha egy apjuk és egy anyjuk lett volna. Mondom, hogy csupáncsak ez a kettő állta még a sarat: ez a kettő tűzött össze, és sokáig mint két elzűlött bika, viaskodtak egymással, de egyik se birta legyőzni a másikat, mert igen egyforma erejük volt. - De minthogy már igen nagyon ki voltak fáradva, meg aztán estve is lett: végre abban állapodtak meg, hogy a küzdést holnap ujra folytatják.

Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a viadalnak, mindenki a fehér házba sietett a nagy traktára, csak a vándorló herczeg hiányzott, mert ez visszament a régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; de itt se volt se testének, se lelkének maradása, hanem levetvén magáról az aranyruhát, bezárta a rózsaszekrénybe, - majd aztán kezébe vette a szépszólású ezüstfurulyát s elment a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár ablaka alá, hol is oly szomorú nótákat fújt, hogy még azoknak a nagy erős vitézeknek is, mint valami gyermeknek, könybe lábadtak a szemei s mintha a világ legerősebb tormájából ettek volna, ugyancsak köszörülgették a torkukat. A világszép királykisasszony pedig három kendőt is telesirt s tüstént kiadta a parancsolatot, hogy erőnek erejével, szép szóval, kéréssel, fenyegetéssel, de okvetetlenül felhozzák az ő szine elé azt a furulyást, ki annyira meginditotta a szivét.

De a világszép királykisasszony szolgái mikorrára leértek a virágos kertbe, már ekkor csak hült helyét találták a vándorló herczegnek; mert ez eleve - élvén a gyanúperrel - elhordta az irháját; nagy búsan, nagy leverten visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz. Otthon pedig nem tett egyebet, mint szó nélkül leült az asztalszögbe, fejét a két karjára nyugtatván, a nagy busulásnak adta magát. Az özvegy asszony ujra azt gondolta, hogy tán éhes ez az ő vendége: azért kihúzván az asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret s elébe tette, de mellé még szalonnát és bort is hozott, hogy egyék-igyék; - de biz a mi vándorló herczegünk se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult, egyre szomorkodott s álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát, csak reggel felé nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Reggelre kelve aztán a vándorló herczeg valami szín alatt az öreg asszonyt elküldte a háztól, maga pedig azalatt szépen elővette a fehérrózsát, melyet aztán háromszor meg is szagolt. Az első szaglásra magától kihasadt a rózsabimbó, a másodikra egészen kinyilott, a harmadikra pedig kihullt belőle az a drága patyolatfehér ezüstruha, melynek szem nem látta még mássát!... A vándorló herczeg aztán magára öltötte az ezüstfehér rózsaruhát, aranyhaját kieresztette, naptündöklésü arczát megmosta s ekkor oly szép volt, mint az esthajnali, csillag, mely szüntelen a napot kiséri, s ugy illett neki az a gyöngyadta ezüstruha, mint az esthajnali csillag az égre. Hát még mikor felpattant jó tátoslovára s a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó várába bevágtatott, - akkor kellett volna ám megnézni, akkor!!...

Már ekkor az udvaron készen várta az ismeretlen vitéz. - A többiek már bele se akartak szólni a dologba, mert ugy is tudták, hogy e két vitéz erejével egyik sem mérkőzhetik meg. - A két vitéz egész álló nap tülekedett, de egyik se birt a másikon erőt venni, mert igen egyforma erejűek voltak: azért végre azt határozták, hogy máma a tülekedést abba hagyják, de holnap élethalálra megviaskodnak.

Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a nagy tülekedésnek, mindenki a nagy traktára a fehér házba sietett, csak a fehér rózsás ruhájú herczeg nem; mert ez régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz tért vissza. De itt is csak addig volt maradása, mig a lovát bekötötte az ólba és a rózsaruhát levetette, aztán pedig magához vevén a szépszólású varázsfurulyát, a virágos kertbe levő bádogostetejű, kakaslábon forgó vár ablaka alá sietett, hol is olyan bús nótát fujt ki rajta, hogy a ki hallotta, biz megesett a szive rajta. Maga pedig a világszép királykisasszony három kendőt is telesirt, oly sűrűn potyogtak a könyei; végre parancsolatot adott ki, hogy azt, a ki az ablak alatt oly szomoru nótákat furulyál, tüstént hozzák a szeme elé. A szolgák szót is fogadtak s egymás hátán rohantak a kertbe, de már ekkor csak hült helyét találták a vándorló herczegnek; mert ez - élvén a gyanúperrel - eleve elhordta az irháját s visszament a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; hol aztán szótlanul leült az asztalszögbe, fejét két karjára nyugosztván, búsult mint a kinek az orra vére folyik. Az özvegy asszony kinálja mindenféle jókkal, de se nem evett, se nem ivott, hanem egyre bánkódott; igy az egész tengernyi éjszakát álmatlanul virasztotta át, csak hajnal felé nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, ott voltam a hol mondták, ugy láttam mint most, reggelre kelve a vándorló herczeg az özvegy asszonyt valami szín alatt kiküldte a szobából, maga pedig elővette a piros rózsabimbót, melyet aztán megszagolván háromszor, íme! az első szaglásra felhasadt a rózsabimbó, a másodikra kinyilott, a harmadikra pedig kihullt belőle olyan biboros-bársonyos ruha, hogy annak párját sem azelőtt, sem azóta nem látott senkisem!...

A vándorló herczeg aztán a biboros-bársonyos rózsás ruhát magára öltötte, aranyhaját kieresztette, és naptündöklésű orczáját megmosta, ki ekkor oly szép volt mint az esthajnali csillag, mely szüntelen a napot kiséri, s ugy illet rá az a biboros-bársonyos köntös, mint az a csillag az égre!... Hát még mikor fölpattant jó tátoslovára s bevágtatott a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó várába, akkor kellett volna ám megnézni.

Már ekkor az udvaron várta az ismeretlen vitéz. Összetűztek, összeverekedtek. Valjon kié lesz a győzelem? mert mindkettő hirneves vitéz volt, ki sárkányokkal és oroszlánokkal viaskodott.

Csak tülekednek, csak tülekednek, egyszer az ismeretlen vitéz kebeléből kihull egy fekete zsinór, melynek a végén egy fél-gyűrű fityegett. Az ismeretlen vitéz, hogy a fél-gyűrűt senki észre ne vegye, izibe el akarta dugni, de a vándorló herczeg mégis meglátta. Itt lelkem teremtette! a mi biboros-bársonyos ruháju vándorló herczegünk még a tülekedéssel is felhagyott s odalépett az ismeretlen vitéz elé s azt kérdi tőle, szót szólván:

- Vitéz herczeg! mert ékes termetedről mást nem is gondolhatok, mert annak kell lenned, mondom vitéz herczeg! ha meg nem sérteném személyedet, mondd meg csak nekem, hogy hol tettél szert arra a fél-gyűrűre?!

- Hogy hol vettem?... mivel oly hires levente vagy, neked csak megmondom: az anyám akasztotta a nyakamba, mikor még igen kicsike voltam.

- Mutasd vitéz herczeg, valjon összeillik-e ezzel a másik felével?

Itt lelkem teremtette, összeteszik a két fél-gyűrűt s azok ugy össze illettek, mintha csak ma törték volna ketté!...

- No vitéz herczeg, szólt a biboros-bársonyos ruháju vitéz, ugy te vagy nekem egyetlenegy, rég nem látott, édes kedves testvérem!

A két testvér aztán megölelte, megcsókolta egymást, s karon fogva mentek be a rezidencziába, hol a világszép királykisasszony alig tudott magához jőni a csudálkozás miatt, de hogyis ne! mert alig egy pár szempillantás előtt, még életre-halálra viaskodott e két vitéz, most pedig karon fogva jőnek elébe!...

A két herczegfi aztán odalépett a világszép királykisasszony elé, hogy most már ha tetszik, válaszszon közűlök. De rég választott már ő, rég eljegyzette szive a vándorló herczeget, azért ennek hajította oda az aranyalmát, ki azt szerencsésen megkapván, az övé lett a világszép királykisasszony, ki harmadnapra fel is tette a fejére a búfedelet.[3] Már sok számos esztendeig uralkodott a vándorló herczeg az ő kedves feleségével, mikor egyszer koczogtatnak az ajtón, s ki lép be rajta?

Senki más, mint az oroszlán, és a hű inas, ki a királynak azon kérésére, hogy és mint szabadult meg a Mágnes-hegytől, a következő fura historiát beszélte el:

"Midőn fenségedet a saskeselyű a lóbőrben elvitte: én a kardommal egy irdatlan gödröt ástam, melybe aztán a lóhúst bele is takartam, hogy valami kósza madár el ne prédálja, hogy legyen mivel tengetni összetöpörödött testemet, mert már oly sovány voltam, hogy a csontom is zörgött. Én aztán ezerfelé is próbáltam a szabadulást, de mind hiába, mert a Mágneshegy mindig visszarántott magához, végre azt álmodtam, hogy egy Lidércz vezet ki. Erre fölébredtem, hát uramfia, mint valami ezüstpára ott lebeg előttem a Lidércz. Szintén intett, hogy menjek utána. Én sem voltam rest, utána a Lidércz után, mindenütt a sarkában. Ha én szaladtam, ő is szaladt; ha én csendesen mentem, ő is csendesen ment. Nagy nehezen végre mégis elhagytuk a Mágneshegyet. Igy szabaditott meg a Lidércz a bizonyos haláltól. Alkalmasint az Igazak szántak meg s azok küldték a szabadulásomra. Aztán mentem mendegéltem hetedhét ország ellen, egyszer erre az oroszlánra bukkantam, mely azt gondoltam, hogy mindjárt megessz. Pedig dehogy evett meg, mert különben itt se volnék a felséges királyom szine előtt! Nem evett meg pedig azért, mert hogyím elszakadt - követem alásan - a csizmám, a felséges királyét húztam fel, melyet az oroszlán alig hogy megszagolt, soha el nem maradt tőlem, hanem mint valami kutya, mindig a sarkamba hágott. Eleinte féltem is tőle, meg nem is, de utoljára egészen megszoktam!...

Sokáig élt aztán még a vándorló herczegből lett király, ugyannyira, hogy már az életét is megunta, de meghalni sehogysem tudott, mert az aranylevél még most is nála volt.

Mikor a halálos ágyán feküdnék, maga elé hívatja a hű inast s azt mondja neki:

- Hallod-e hű szolgám! a lajbim zsebében van egy aranylevél, vedd azt magadhoz, eredj fel a híd kellős közepére, szúrd azt a kardom hegyére és aztán erezd bele a mélységes tengerbe, hogy hadd legyen már az én éltemnek is vége.

Jancsi, mert közbe légyen mondva, igy híták az inast, szót fogadott az urának. Előkereste a király biboros-bársonyos lajbiját, kivette belőle az aranylevelet, a király kardja hegyére szurta, hogy majd igy beleveti a mélységes tengerbe; de mikorrára a hid kellős közepére ért, az a gondolatja támadt, hogyha ő ezt az aranylevelet beleveti a tengerbe, ugy az ő kedves urának is tüstént azon szempillantásban vége lesz: azért nem vetette bele az aranylevelet, hanem azzal együtt visszaballagott a király haldokló ágyához. De a király ép ezért nem halhatott meg. Visszajövet azt kérdi a király hű inasától:

- Hallod-e jó szolgám! megtetted-e ezt, a mit parancsoltam?

- Megtettem.

- Belevetetted az aranylevelet a mélységes tengerbe?

- Belevetettem.

- Nem igaz, beste lélek, mert ugy én nem kinlódnék itt az élettel!... takarodj vissza s tedd azt, a mit parancsoltam!

Visszamegyen a mi Jancsink másodszor is a tenger hidjára, de az aranylevelet most sem vetette bele. Ezért a király harmadszor is visszaküldte. Mit volt, mit tenni a szegény Jancsinak, belevetni nem akarta, visszamenni nem mert, ezért tehát ő maga ugrott bele a mélységes tengerbe; de nála volt az aranylevél is. A tengerfenékről három véres bugyborék szállt fel s keserves jajszó hallatszott. A vén király azonnal megszünt élni.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

 


A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Dunamelléki Eredeti népmesék
Válogatta és szerkesztette: Merényi László
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

MEK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Még 1995-ben lett a mek.iif.hu szerver az Elektronikus Könyvtár központi szolgáltatása. 1996 és 2002 között - nagyon sok ember önkéntes munkájának és néhány intézmény támogatásának köszönhetően - több mint 4 ezer darabra nőtt a könyvtár állománya, havi 60-70 ezerre a látogatóinak száma, s kialakult a jelenlegi gyűjtőköre: A MEK-ben csak magyar nyelvű vagy magyar ill. közép-európai vonatkozású, tudományos, oktatási vagy ...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!