A varázslatos tolltartó

A varázslatos tolltartó.

A VARÁZSLATOS TOLLTARTÓ

Volt egyszer négy lány. Tizenkét évesek voltak mindannyian, nem testvérek vagy rokonok, hanem barátnők. Az egyikőjük szegény családhoz tartozott, ő volt Mária. A másik gazdaghoz, őt Mónikának hívták. A harmadik közepes gazdagságú volt, Irén, és a negyedik, aki szintén hétköznapi családba tartozott, Ibolya volt. Máriával a másik három lány szülei nem engedték játszani gyereküket, mert hajléktalan szemétnek tartották az ilyen embereket. Pedig nem is voltak azok. Egy szóval: lenézték őket. Na, jó, ez két szó. De mindegy. Az a lényeg, hogy tényleg ezt csinálták. Ha valamelyik lány át akarta hívni őt, szülei nemet mondtak, és teljes erejükből tiltakoztak. A három lány titokban az étkezéseiből vitt Mária családjának élelmet. A lánynak tehát volt elegendő étele ahhoz, hogy életben maradjon. Még jó! Szegénysége miatt kisebb termetű volt, alacsonyabb és soványabb Irénnél, Ibolyánál és Mónikánál, ezért a lányok vittek neki kinőtt, de még ép ruhákat. (A hat szülő ezt nem engedte volna meg, ezért a csajok észrevétlenül hajtották végre jó cselekedeteiket-a szülők szemében rosszakat). Ha felmerülne valakiben a kérdés, hogy honnan ismerték egymást, akkor itt a válasz: a parkból. Éppen sétáltak, és a lányok a játszótérre mentek mind a négyen, ott pedig kedvesnek találták egymást, barátságosnak, és ezért legjobb barátnők lettek. Szinte mindenki így találja meg örökké tartó barátsága személyét. Ritka, hogy négyen vannak a kedvenc barátok vagy barátnők, de ez esetben ez történt.

Egy napon éppen ugyanazt tették, mint amikor összeismerkedtek: sétáltak. Mónika észrevett egy ismerős, szőke hajú alakot. Hátranézett, és hoppá: még egy olyan lány, akit ismer! Szintén szőke hajú volt, csak egyenesebb, nem göndör. Igen. Irén és Ibolya volt az. Mónika felismerte őket. Odakiáltott nekik:

- Helló, lányok! Csókolom, Firó úr és Firóné! Jó napot, Várterész úr és Várterészné! -köszönt Irén és Ibolya szüleinek.

-Szia, Mónika! Szia, Mónika!-köszöntek vissza a szülők és a két lány.

- Megtetszenek engedni, hogy elmenjünk együtt oda, a játszótérre? Szeretnénk játszani!-kérte Mónika. Ő is szüleivel volt, és tőlük is megkérdezte, ők beleegyeztek. Végül Irén és Ibolya szüleitől is megérkezett a válasz: igen. A lányok egymás felé futva ujjongtak. Egyikőjük sem volt szegény, de a szülők így sem kedvelték egymást. Ez is ritka dolog volt, hogy a szüleik beleegyezzenek az együttlétbe. A csajok nagyon örültek ennek. A játszótér felé menet Mónika megállt. Az egyik bokorban észrevett veszettül csillogni valamit. A lány a bokor felé közelített.

- Nézzétek, csajok- mondta-, mi lehet ez?- leguggolt, és felvette. Egy tolltartó volt az. Na de úgy csillogott, hogy a három lány szinte megvakult tőle. Egyszerre észrevettek egy alakot közeledni feléjük: Mária volt az. A lányok megmutatták neki a tolltartót, és tovább mentek a játszóra. Mikor már fejtegették, hogy mi lehet az, mitől csillog annyira, a szüleik is beléptek a játszótér pici ajtóféléjén. Irén anyukája méregette őket, aztán átkiabált lányának a kicsi játszótér túlsó felére:

- Irénke! Gyere, ne maradjunk itt, ebben a nagy hőségben, menjünk el fagyizni!

Irén elbúcsúzott barátnőitől, és odasomfordált anyukájához. A nő mogorván odasúgta neki:

-Mit csináltál azzal a lánnyal?! Nem megmondtam, hogy nem játszhatsz azzal a hajléktalan mocsokkal?! Ki engedte meg neked? Apád? Ne is álmodozz róla, hogy összeengedlek vele, azzal a szegény, piszkos lánnyal! Hegyesi Mónikával meg Firó Ibolyával barátkozhatsz, de ezzel a koszfészekkel! Hogy is engedném?! Már bocsáss meg, kislányom, de ezt nem engedheted meg magadnak!

- De anya! Mariska nagyon kedves lány! Lehet, hogy szegény, de ő nem tud mit tenni ezzel kapcsolatban. Szeretnék neki segíteni, támogatni őt! Légyszi, hadd legyünk barátnők!- kérlelte Irénke az anyukáját.

- De én azt mondtam, hogy nem! Értve vagyok?! A NEM az NEM!!!- mondta ellenkezést nem tűrő hangon az anyukája.

- Megértettem.- mondta csüggedten Irén.

- Akkor jó!

Eközben a másik három lány jól megvizsgálták a furcsa tolltartót. Nem viccelve így nézett ki: arany, de annyira, hogy annál a Nap se aranyabb, csillog, de erősebben, mint egy csillagszóró, tacskó alakú, amelybe bele lehet dobálni a ceruzákat, filctollakat, golyóstollakat, radírt, vonalzót. Ibolya már nagyon kíváncsi volt, mi van benne, ezért elkezdte sürgetni Mónikát, akinek a kezében volt a tolltartó.

- Na, Móni, cipzározd már ki! Mindenki elalszik, amíg kinyitod!

-Jó. Na, akkor készen álltok, csajok?

-Persze! Három, kettő, egy!- A visszaszámolás után nem űrhajó kilövése az űrbe következett, hanem a tolltartó kibontása. ( Mármint kinyitása). Mónika lassan elkezdte jobbra húzni a közepes méretű cipzárt. Aztán elállt a lélegzete, mint ahogy Ibolyának meg Máriának is. Belül még fényesebb volt minden. Móni két pár kék szemét szinte megvakította a kifelé áradó fény. Szőke haja már majdnem égett, ápolt bőre a fényben pirosnak tetszett. Mária világosbarna borzos lobonca lobogott, mintha a fény forró szél lenne. Kék szemei pirosak lettek és ápolatlan ajkai bőrszínűből vörösbe mentek. Ibolya hosszú, aranyhaja a szokásos vállon és háton hordást megsemmisítve nyaka fölött lebegett vízszintesen és arcába úgy csapott a forró szellő, hogy be kellett csuknia a szemét. Zöld szemei barnák lettek, fehér bőre úgyszintén barna. A lányok ámulattal néztek magukra, ahogy a fény játszott szemük, bőrük és hajuk színével. Hirtelen lenéztek. A föld eltűnt alóluk. Lebegtek, ahogy a hajuk. Csak a hajuk épp vízszintesen volt, nem függőlegesen, mint ők. Nyilván, mert nem fekvő pozícióban voltak. A tolltartó pedig...nos, a tolltartó...éppen nem volt sehol. Legfőképpen nem Mónika kezében. Egyszer csak éles sikoly hallatszott. Kettő lány Ibolya felé nézett. Nem volt már ott. Valószínűleg ő sikított.

-Mariska!- szólt oda remegő hanggal Móni.- Tökéletes. A négyből ketten maradni. Minden hülyeség megtörténik velünk. Először elvesztettük Irénkét, aztán Ibolyát. A végén csak Hegyesi Mónika és Kovács Mária marad. Briliáns.-duzzogott, és megpróbált lépni egyet. Sikerült is neki, de hirtelen, mintha a föld nyelte volna el, eltűnt. Mariska utána kiáltott:

- Móóóóóóónííí!!!!!!!!!!!!!!!!- A lány utánairamodott. És ő is leesett. Segíííítséééég!!! - kiáltotta. Végül elhallgatott. Jó érzés volt. Csak zuhant, zuhant gondtalanul, mint az „Alíz Csodaországban” könyvben. Csak ő nem puha szalmára, hanem- ezt senki se fogja elhinni- egy felhőre esett. Az igazából gőzből van, de itt vattából volt. A lány körülnézett. Nem volt ott senki, csak egy pirossal ráírt tábla. Ez állt rajta nagy, piros betűkkel:

KEDVES VALAKI! ITT HOLT-EMLÉK FÖLDÖN VAGY. OTT, AHOL HALOTT SZERETTEIDDEL TALÁLKOZHATSZ. NA DE AZ EGÉSZ CUCC, BUROK NEVE FÉNYEK TOLLTARTÓJA, ÉS VARÁZSVILÁGNAK IS LEHET NEVEZNI. MOST A TOLLTARTÓBAN VAGY, AMIBEN EGY CSOMÓ VARÁZSLATOS FÖLD, ORSZÁG ÉS VÁROS VAN. JÓ HELYEN VAGY ITT, AZT ELHIHETED. AZ IDŐ AZ IGAZI VILÁGBAN NEM TELIK, AMÍG ITT VAGY. ÁTMENNI MÁSIK HELYRE ÚGY TUDSZ, HOGY A FELÜLETEN TALÁLHATÓ LYUKBA UGRASZ. VISSZAMENNI A VALÓS VILÁGBA PEDIG... MAJD MEGLÁTOD. RÁFOGSZ JÖNNI, HA MEGOLDOD A REJTVÉNYT.

A TÁJÉKOZTATÁST ÍRTA: HALOTT TAMÁS, A HALOTTAK VEZETŐJE ÉS URA

Milyen rejtvény? - kérdezte magától a lány.

-És ha Holt-emlék Földön vagyok, akkor találkozhatnék a nagymamámmal, aki egy évvel ezelőtt elhunyt? Ez most komoly?- tűnődött hangosan. Hirtelen felugrott. Egy hang ütötte meg a fülét.

- Igen, kedves. Itt vagyok, holtan ugyan, angyal formában, de találkozásképesen. - a női hang lágyan és szelíden szólt hozzá. A kislány felismerte. Az alakjából is. Az idős hölgy magas, vékony és derékig érő hajjal jelent meg előtte, mint amikor még élt.

- Nagymama!- kiáltotta.- Hát lehet veled találkozni? De jó!

- Szia, kicsikém. Gyere, mert vár téged a három kislány, akivel szoktál lenni. Fel kell szednünk őket onnan. Mónika Horrorföldön van, az a tolltartó legeslegrosszabb helye. Ibolya Virág- világon van, az egy luxus- világ, nagyon jó ott, Irén pedig...

- Vá-vá várj! MI? Itt van Irénke is?!- szakította félbe a nagymamája mondandóját Mária.

- Nem tudtad, kislányom? A tolltartó egyik varázsképessége az, hogyha elszakadsz barátaidtól, őt az nem érdekli, a barátokat, barátnőket egy helyre rakja. Mindegy, szóval ott tartottam, hogy Irénkére meg Bútorországban lépnek rá az élő székek meg szekrények... Úgyhogy siessünk! Gyere, mássz fel a hátamra. Ne kérdezz, hanem csináld!- szólt rá, mikor látta, hogy a lány újabb kérdéssel szeretné megajándékozni. Mária felkúszott. Meglepetésére levegőn ült, mintha egy tapinthatatlan és láthatatlan szőnyeg lenne alatta. A nagymamája vízszintesen kikúszott- inkább kiúszott- Holt- emlék Föld érezhető, de láthatatlan lyukán. Kábé háromig tudott elszámolni, és egy vértől csöpögő, halálfélelmetes helyen találta magát. Az idős hölgy odaszólt neki:

- Ne félj, amíg én veled vagyok, semmi se fog történni veled.

A nagymama leszállt egy helyen, ahol Móni volt bekötött szájjal és hátrakötött kézzel, véres állapotban. Egy fura, rablószerű ember egy tőrrel a kezében közelített a lány nyakához. Bután vihorászva tette ezt meg. A nagyi utolsó pillanatban felkapta a lányt, elég könnyen, kilencven éves kora ellenére. ( Ha élt volna, ennyi lett volna.) A hosszú és karcsú hátára helyezte a lányt. Megkérte Máriát, hogy szedje le róla a kötelet és kendőt. A lány könnyedén kibogozta a csomókat. Mónika megölelte Mariskát. Köszönöm! suttogta áhítattal.

- Mama, a hátadra fog férni Irénke és Ibolya is? - kérdezte nagymamájától a lány félve.

- Persze, nyugi, te sem a hátamon ülsz, hanem a szellememen, ami akkora tud lenni, amekkorára csak akarjuk.- válaszolt csöndesen. A lyuk egy fél kilométerre volt tőlük. Gyorsan belesiklottak- mármint a nagymama- és egy gyönyörű, rózsás kép bontakozott szemeik elé. Köztük meglátták a rózsásan gyönyörű Ibolyát- még a neve is virágból állt-, aki amúgy is szép volt, de most még szebbnek tűnt társai, a virágok mellett. A vénasszony leszállt, és lenyúlt a szép lányért. Hosszú karjaival egy méter magasról is elérte őt. A fiatal és gyönyörű lány először megijedt, aztán aranyhaját hátra lobbantva megfordult. Zöld szemei ijedséget tükröztek, de mikor meglátta kedvenc barátnőit, elmosolyodott. A nő felhúzta a hátára és tovább repültek. A kiscsapat már átment az egyik rózsában található lyukon, és Bútorország felé tartott. Bútorország óriási volt, tele élő, hatalmas bútorokkal. Például szekrényekkel, székekkel, polcokkal, asztalokkal. Az egyik szék éppen egy lányt akart összetaposni. Irént! Bevettek egy éles kanyart, és leszálltak. A szék alá! Helén, a nagyi épphogy meg tudta fogni Irént, és kirántani a bútor alól. A lány sikoltás közepette szállt fel Helén hátára. Huhh- mondta és letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról.- Vége. Végre! Kö- köszönöm- motyogta.

- Ne köszönd, Irénke! Ez természetes.- mondta az idős nagymama. A csajok összeölelkeztek-. Újra láthatták egymást.

-És most hova?- kérdezte Mariska öreganyjától.

- Elolvastad a táblát, kislányom. Tudod, a rejtvény. Most elárulom, mi az. Tessék.- nyújtott át suttogva egy darab lapot. A lap csillogott. Nem is lap volt, hanem egy arany, kemény pergamenszerű táblácska. Belevéstek szép, írott betűkkel egy szöveget.

- Sziasztok! Legyél jó kislány, Máriácska! Ég veletek, drágák!- kiáltotta a nagymama.

- Mi? Már mész is? Neee!

Mariska szemeiben könny csillogott.

- Ne sírj, Mariska! Megtartjuk a tolltartót, majd még találkozhatsz a mamáddal!- vigasztalták a barátnői. A kezükbe vették az aranylapot. Gyönyörű írással ez állt rajta:

Olvasd el e szöveget, meglátod, nem fogod bánni.

Ha vissza szeretnél jutni Magyarországra, ahol eddig is laktál, ezt kell csinálnod:

1. Olvassa fel hangosan az, aki a legidősebb közületek:

Tolltartó, mi eddig itt tartott bennünket,

Gyere ide, hogy mikor mondom,

Elnyerjük a kérésünket.

Magyarország a lakhelyünk,

Nem ez a világ.

Reméljük, hogy értetted, ez

Nem egy szép virág. Gyere hát

KEZÜNKBE

Amiután felolvasta közületek valaki, a tolltartó meg fog jelenni.

2. Rá fogtok jönni. Annyi segítséget elmondhatok, hogy annak az ellentétét, amit idejövéskor csináltatok kell ezután megtennetek.

Kicsi Mariskám! A lelkedben mindig ott leszek. A tolltartó a tied. Tartsd meg te. Mondd el szüleidnek a kalandot, hinni fognak neked. Ők is jártak már ott, ez a te családod tolltartója. Gazdagságot fog hozni rátok. Együtt lehettek majd barátnőiddel. Elutazhatsz segítségemmel bármelyik országba! Néha azért hozd Mónit, Irént és Ibolyát is! Mindig veled leszek.

Puszi: Helén mama

A lány nagyon meghatódott. Elkezdett sírni. Aztán letörölte könnyeit, és megszólalt:

- Csajok! Ahogy idejöttünk, az simán csak annyi volt, hogy kinyitottuk a toltartót. Az ellentéte: becsukjuk. El kell mondja Móni a kis verset, mert ő a legidősebb. És KÉSZ!

- Tényleg! - ujjongott a többi lány. Mónika hangosan felolvasta a verset. A tolltartó megjelent Mariska kezében. A lány lassan elkezdte most balra húzni a cipzárt. Öt perc múlva megjelentek a játszótér csúszdáján. Boldogan lecsúsztak rajta. A lányok szaladtak a szüleikhez.

- Menjünk haza! - mondták. A szülők elcsodálkoztak:

- De hát csak most jöttünk. A lányok észbe kaptak.

- De olyan meleg van! És holnap dogát kell írnom a suliban, nem is gyakoroltam rá, meg ott van a házi is!

A szülők beleegyeztek. Otthon Mária elmesélte az egész kalandot, amiben része volt. Vagyis hát a rozoga lepedő ajtajú, kis kuckóban, na. De akkoris otthon, mert neki az az otthona.

VÉGE