A varàzslatos brekedlik


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

A varázslatos brekedlik
 
                Van egy ország, valahol az álom és az ébrenlét határán, amit úgy hívnak Noctólia. Tanulságos történetek színhelye, furcsa, képzeletbeli lények, vicces figurák otthona. Egy folyamatosan változó világ, melynek képz...

Kép forrása: terrastyle.hu

A varázslatos brekedlik

 

                Van egy ország, valahol az álom és az ébrenlét határán, amit úgy hívnak Noctólia. Tanulságos történetek színhelye, furcsa, képzeletbeli lények, vicces figurák otthona. Egy folyamatosan változó világ, melynek képzeletünk szabja meg határait. Éppen ezért békésen megfér itt egymás mellett a hétköznapi ember és mindenféle mesebeli szerzet. Itt semmi sem furcsa, minden magától értetődő, és nem kell magyarázatot keresnünk semmilyen különös eseményre. A dolgok csak megtörténnek, és minden szépen folydogál a saját medrében. Talán éppen ez a legszebb a mesék világában. Ha Noctólia történetei közül szemezgetünk, mi döntjük el, hogy mit hiszünk el belőlük és mit nem, és hogy szeretnénk-e tanulni belőlük vagy sem.

                Ami gondot okozhat, az talán az országba való eljutás, ugyanis semmiféle közlekedési eszköz nem alkalmas erre a feladatra. Csakis képzeletünkre hagyatkozhatunk, és bizony nem mindenki képes annak szabadon engedésére. Azért biztos vagyok benne, hogy a rutinosabb álmodozóknak, mint amilyen én is vagyok, menni fog. A trükk abban rejlik, hogy elalvás előtt, amikor szemhéjunk már nagyon elnehezedik, az utolsó erőnkkel Noctoliára koncentrálunk, és ha mázlink van, álmunkban talán ebben a csodavilágban ébredünk majd. Na nem mondom, hogy nekem mindig sikerül odatalálnom, de azért néhányszor már szerencsével jártam, és amit ott láttam, az minden egyes alkalommal elvarázsolt, és örökre bevésődött emlékezetembe.

                Noctólia hatalmas ország, tele szebbnél szebb tájakkal. Nyugatról a Nagy-keleti-óceán határolja. Partján végtelen, fehérhomokos strandok és meredek sziklafalak váltják egymást. Délen és keleten húzódik a Marmor hegység, melynek felhőkbe burkolódzó csúcsai olyan magasak, hogy sohasem olvad el rajtuk a hó. A hegyek közt kristálytiszta patakok csordogálnak, amelyek aztán hatalmas zuhatagokká nőnek, és megállíthatatlanul rohannak a sziklák között, mély hasadékokat vájva a hegyoldalba. A hegy lábát elérve aztán a patakok lelassulnak, és együtt folytatják útjukat immáron egy széles, mély mederben. Ez a Zorb folyó, mely délről észak felé szeli keresztül az országot. Útja a Marmor hegység gyökerétől a Nagy-Szemlátó- síkságon át vezet, és mielőtt az Északi-Makranc-erdőt elérné, ismét több ágra oszlik, és a nagy síkságot elárasztva egy hatalmas, bejárhatatlan mocsárvidéket hoz létre, az Irdatlan-Cseppendér-ingoványt. Ez az óriási mocsár már emberemlékezet óta bűzölög a síkság peremén, otthont és menedéket adva néhány egészen különleges teremtménynek. Itt élnek például a burgyolágok. Ezek a nagyfogú, széles szájú, pikkelyes kis szörnyetegek, akik a mocsár sötét vizében rejtőzködve lesik a halakat, hogy aztán egy gyors mozdulattal beszippantsák, és egészben lenyeljék őket. A nádasok védelmében fészkel a krekkencs. Egy fehér csőrű, hosszúlábú fekete madár, piros szemekkel. Nagyon fürge léptű és mozgékony, amire szüksége is van, amikor a pilleröptű hebberlingekre vagy más néven unikornisbogarakra vadászik. Az unikornisbogár különös módon szakasztott mása a krekkencsnek, már ami a színeit illeti. Az egész bogár koromfekete, kivéve a feje búbján ágaskodó nagy fehér szarvát és piros pöttyökből álló összetett szemét. Ha egymás mellé állítanánk őket, bizony nem lenne senki, aki ne fedezne fel nagyfokú hasonlóságot a két állat között. A dolog érdekessége, hogy a krekkencs kizárólag hebberlingeket eszik. És nem lehet tudni, hogy az évmilliók során a madár öltötte-e magára a bogarak színeit, vagy a bogarak egyfajta védekezésképpen próbálják utánozni a madár megjelenését. Ez a rejtély valószínűleg sosem fog megoldódni. Noctóliában sokszor mondják is, ha valaki egy megválaszolhatatlan kérdést tesz fel: „Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, melyik volt előbb, a krekkencs vagy a hebberling?”

                Aztán persze itt élnek még a mocsárban a brekedlik is, de róluk majd inkább később ejtünk pár szót...

                Az ingoványon túl kezdődik az ismeretlen világ. Senki nem tudja, hogy hová és meddig terjed az Északi-Makranc-erdő, mert eddig nem sokan kockáztatták meg, hogy a kéntől bűzlő mocsáron átkelve felfedezzék az országnak e részét. Az a néhány bátor vállalkozó, aki a veszélyekre fittyet hányva nekivágott a kalandos útnak, sohasem tért vissza, hogy beszámolhasson arról, amit a különös és titokzatos erdőben látott. A fák itt nagyon öregek, a levegő párás és nehéz, az aljnövényzet sötét és nyirkos, és lehetetlen eligazodni benne. Sokan azt mondják, gonosz varázslat lakik abban az erdőben, de azért nem kell elhinni minden dajkamesét! A Marmor hegység lábánál, ahol a Zorb kiszélesedik és lelassul, egy város terül el: Heszpervár. Virágzó kereskedőváros, amelynek felhőkarcolói szinte az égig érnek. A folyó két partját hidak kötik össze, amelyeken csilingelő villamosok közlekednek. A vízen rengeteg hajó. A gazdag kereskedők jachtjai és a hatalmas sétahajók mellet megférnek itt a halászok ütött-kopott bárkái is. A folyó keleti partján állnak az óváros régi polgári házai. A macskakővel borított, szűk utcácskákba csak kevés fény szűrődik be, és az örökös félhomályt a sárgás házfalak színe sem tudja oldani. Némelyikről már amúgy is rég lekopott a vakolat, vagy vastagon borítja a dohos szagot árasztó zöld penész. Ezt  a lehangoló világot csak az itt lakó és dolgozó kézművesek cégérei színesítik. Minden kis kapu fölött lóg egy-egy tábla. Békében élnek itt egymás mellett a cipészek és pékek, lakatosok és aranyművesek, szabók és asztalosok. Beljebb, az óváros központjában van egy nagy piactér, mely élettel tölti meg az amúgy csendes és unalmas hétköznapokat. Itt aztán kora reggeltől késő délutánig nyüzsög az élet. Autók hozzák-viszik a különféle árukat, amelyek nagy hajókon érkeznek Noctólia legtávolabbi vidékeiről a város kikötőjébe. Árusok kiáltása hangzik: „Ezt vegyék meg! Ez a legfrissebb!” „Ennél szebbet nem talál a nagyságos asszony egész Heszpervárban!” A vevők és a kofák hangosan alkudoznak. Az egyik kifőzdében olaj serceg, s a friss sült hús illata belengi a piacteret. Az egész egy felbolydult méhkasra hasonlít. Estére aztán az árusok összecsomagolják portékáikat, és bezárják kis bódéikat, hogy másnap aztán elölről kezdődhessen ez a csodálatos őrület.

                Ilyenkor tavasszal, április-május környékén, amikor a nappalok melegek, de éjszakára meglehetősen lehűl a levegő, esténként vastag ködfelhő borul a Marmor hegység lábánál elterülő síkságra, és a város is elveszik ebben a tejfölszerű félhomályban. A folyó gőzölög, és az óváros utcáira is sűrű köd nehezedik. Az este felkapcsolódó utcai lámpáknak nagy udvaruk lesz, és fényük csak nehezen hatol át a párán. Ezeken az estéken az óváros lakói nem szívesen mennek az utcára, így szinte néma csend uralkodik a szűk sikátorokban. Mindenki otthon ül és vacsorázik, vagy a kandallónál olvas, tévézik. Történetünk is egy ilyen estével kezdődött...

 

                Az utca csendjét egy zár nyikorgása szakította  meg, majd egy kilincs kattanása hallatszott, és az egyik előkelő, díszes polgári ház ajtaján kilépett egy alak. Barna bőrből készült tányérsapkát viselt. Orrán aranykeretes szemüveget. Gondosan nyírt körszakálla  és haja már jócskán őszült. Elegáns, hosszú szövetkabát nehezedett vállára, alatta öltöny és nyakkendő. A halvány fényben zakója bal gallérján megcsillant a városi kereskedelmi kamara nagybecsű tagjai által hordott arany kitűző. Fekete bőrcipője is fényesre volt suvickolva. Már a ruháján is látszott: tehetős ember. Nem más volt ő, mint Krákics Oszkár, a kapzsi kufár. Ezt a gúnynevet a város lakói aggatták rá, mert ugyan az egyik leggazdagabb ember volt a környéken, mégsem volt soha elégedett, mindig többet és többet akart. Sok-sok üzlete volt a folyó mindkét partján, és mindenre rátette a kezét, amire csak tudta. Legbüszkébb mégis a piactéren lévő standjára volt, ahol gyerekkora óta egyedül dolgozott. Hol selymet árult, amit távoli országokból hozatott, hol édességet, amit sehol másutt nem lehetett megvásárolni, csak nála. Előfordult, hogy nyaranta kizárólag apró szuveníreket adott el drága pénzért az idelátogató turistáknak. Hírhedt ember volt a helyiek körében. Ellenfeleivel kíméletlenül elbánt, de üzletfeleivel sem volt éppenséggel barátságos. Mindig a lehető legkevesebbet fizette az árukért és mindig a lehető legdrágábban adta el azokat. Sokakat be is csapott, de nem tehettek ellene semmit, mert a hivatalnokok és a kereskedelmi kamara revizorai is a zsebében voltak.

                Krákics miután gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és zsebre vágta kulcsait, körülnézett az utcán. Nem szerette az embereket, és nem akart senkivel sem találkozni. Rendszerint vacsora után indult el esti sétájára, hogy összeszedje egy kicsit a gondolatait. Nem akarta, hogy ilyenkor bárki megzavarja. Miután meggyőződött róla, hogy az utca üres, tempós léptekkel elindult. De ekkor valaki a háta mögül mégis megszólította:

- Krákics úr! Csak egy szóra! - mondta egy rekedtes hang, ami ismerősen csengett Krákicsnak.

- Te vagy az, Szidolin?! - kérdezte.

- Én - válaszolta a másik röviden, majd szépen lassan kilépett a szomszéd kapualjból, és Krákics meggyőződhetett róla az utcai lámpa fényénél, hogy valóban Kapcás Szidolin szólította meg.

                A jövevény most még közelebb lépett a kereskedőhöz, így kivehetővé vált furcsa megjelenése. Mondhatom, bizarr látványt nyújtott. Kapcás Szidolin egy feslő karimájú cilindert viselt a fején kissé félrecsúszva. Nagy, tömpe orra volt, mélyen ülő, barna szeme és ápolatlan, többnapos borostája. Szürke mellényének egyik zsebéből egy napszemüveg kandikált ki. Oldalán aranyozott zsebóralánc lógott, de az óra hiányzott róla. Azt pár héttel ezelőtt kénytelen volt zálogházba adni. Cipői aránytalanul nagynak tetszettek, úgy nézett ki bennük, mint egy cirkuszi bohóc. Inge volt a legkülönösebb: óriási fodros gallérja volt és a mandzsettái is fidres-fodros csipkékben végződtek. Hogy honnan szerezte feltűnő öltözékét, azt senki sem tudta. Habàr a nemrég feltört vàrosi szinhàz öltöztetőjének azért lett volna egy-két tippje, de őt meg nem kérdezte senki.                                                                                                                                                      A vén Kapcás - így ismerték a legtöbben - egyébként üzletembernek titulálta magát, de üzlettársai inkább gazembernek hívták. Megjegyzem: legtöbbször nem is ok nélkül. A róla keringő rosszmájú pletykák azonban cseppet sem érdekelték. Saját szemében ő az elvek embere volt. Legfontosabb hitvallása, amihez minden szín alatt ragaszkodott: „Az a bűntény, amit nem tudnak bizonyítani, meg sem történt!”

 

- Gyorsan mondd, mit akarsz, mert nem érek rá! - mondta türelmetlenül Krákics.

- Üzleti ajánlatom van az Ön számára - felelte Kapcás, ravasz mosollyal az arcán.

- Már megint valami turpisságot csináltál, mi?

- Ezt visszautasítom! Én becsületes üzletember vagyok! - mondta sértődötten Kapcás.

-Nézd, Szidolin! Vitatkozhatunk itt órákig az állítólagos becsületedről, de ha csak az időmet akarod rabolni, akkor máris azt mondom: A viszontlátásra!

A kereskedő mintegy nyomatékosítva iménti mondandóját, idegesen az órájára nézett, mintha máris késésben lenne. Majd sietősen továbbindult, de Szidolin nem tágított.

-Igazán csak egy percig rabolnám az idejét, és ha megengedi, kedves Krákics úr, megmutatnám, miről beszéltem. Itt áll a kocsim a következő sarkon. Abban van az áru, amitől biztosan tátva marad a szája - mondta nyájasan. Ugyanis kissé megijedt, hogy az öreg esetleg tényleg odébbáll, és akkor ugrott az üzlet. A kufár rövid gondolkodás után bólintott, és elindultak abba az irányba, amerről Kapcás jött. Befordultak a sarkon, és valóban ott állt egy kisebb, rozoga teherautó.

- Itt is volnánk - mondta vidáman Szidolin. Azzal hátrament, hogy kinyissa a rozzant kocsi rakterét. A kufár kíváncsian követte. Az ajtók nyikorgása belehasított a ködös éjszakába. Krákics Oszkár érdeklődő tekintettel nézett be az autó hátuljába. A sötétben nem sokat látott.  Hirtelen egy furcsa, nagyon mély, brekegésszerű hangot hallott, és úgy megijedt, hogy összerázkódott és hátrahőkölt.

- Ne ijedjen meg! Nem harapnak! - mondta Kapcás nevetve. Aztán bemászott a raktérbe, és felkattintott egy kis lámpát, ami a tetőről lógott le.

Ekkor a furfangos kereskedő is végre megláthatta, hogy mit ajánl neki eladásra ez a gazember. Kis ketrecek voltak egymásra rakva, és mindegyikben néhány különleges színekben pompázó béka taposta egymást. A legtöbbjük piros volt, de volt köztük elég sok sárga színnel világító is. Sőt néhányan lilában tündököltek. Ez utóbbiak láthatóan aludtak. Néhány példány nagy szemével egyenesen Krákicsot és Kapcást bámulta. E narancssárgán izzó békák olykor nagyot brekegtek mély, böffentésre hasonlító hangon. Szegényeket kegyetlenül összezsúfolták a szűk ketrecekben. A nagyobbak, amelyek akkorák voltak, hogy egy felnőtt ember tenyerében éppen csak elfértek volna, kíméletlenül a ketrecek falához szorították a kisebb példányokat, amelyek aztán kigúvadt szemmel várták, hogy sorsuk jobbra forduljon.

- Utoljára gyerekkoromban láttam ezekhez hasonló teremtményeket, de be kell valljam, a nevükre már nem emlékszem... - mondta Krákics. És közben figyelmesen szemlélte a különös lényeket.  Rögtön azon járt az esze, vajon mennyiért is tudná darabját a piacon eladni a városi kölyköknek.

- Ezek brekedlik - mondta Kapcás büszkén, széles vigyorral az arcán. - Magam fogtam őket az Irdatlan- ingoványban!

                A brekedli egy nagyon különleges békafaj, amelyik az egész világon csak és kizárólag az Irdatlan-Cseppendér-ingoványban fordul elő. Rendkívül messzire tud ugrani, és ami még érdekesebb, a hangulatához igazítva változtatja a színét. Akik nem ismerik ezt az állatot, azoknak színváltozásai véletlenszerűnek tűnhetnek. Pedig minden egyes színnek, amit a béka magára ölt, jelentősége van. Dr Wunderbell Alfréd professzor, híres természettudós és filmkészítő, akinek az állatokról és növényekről készült filmjein generációk nőttek fel, és akinek jellegzetes hangját minden természetszerető ember ismeri, sok időt szentelt a brekedlik tanulmányozásának. Színtérkép a brekedlikhez címmel egy könyvet is írt róluk. Ez a könyv remek segítség azoknak, akik meg akarják érteni ezeket a különös kétéltűeket, ugyanis az általuk felvett összes szín jelentése le van benne írva. Innen tudjuk például, hogy ha a brekedli piros, akkor dühös; ha sárga, akkor éhes; ha pedig alszik, akkor lila színt vesz fel. Az érdeklődést, kíváncsiságot a brekedlik a narancssárgával fejezik ki, és zöldek, ha valaminek örülnek. Félelmükben pedig hófehérré válnak. Persze ezek csak a legegyszerűbb példák, hiszen a békák rengeteg szín és árnyalat közül válogatnak, és többre sajnos én sem emlékszem, mert már nagyon régen volt, hogy utoljára fellapoztam a professzor könyvét.

Krákics rögtön tudta, hogy a békákkal megütötte a főnyereményt! A városi gyerekek két kézzel kapkodnak majd utánuk, s nehezen kuporgatott zsebpénzük az ő tárcájában landol majd. De nem is hívták volna Krákics Oszkárnak, ha izgatottságát nem tudta volna kiválóan palástolni. Ezért látszólag csalódottan és némi undorral az arcán Kapcáshoz fordult, és így szólt:

- Mit kezdjek én ezekkel a nyálkás dögökkel?

- Ó, Krákics úr! Ilyen gyönyörű brekedlik nem teremnek minden bokorban! Meglátja, a kölkök ripsz-ropsz elkapkodják majd őket! - tódított Szidolin.

- Na jól van - felelte a kufàr beleegyezőn. - És mennyit kérsz értük?

- Lássuk csak... ötszáz darab élő brekedli az annyi, mint...hm..hm...hmm..

- Ne hümmögj itt nekem! Az árat mond, te átokfajzat! - kiáltotta Krákics türelmetlenül.

- Egy ezres! - mondta Kapcás határozottan.

- Te megőrültél, Szidolin! Csak nem gondolod, hogy hajlandó leszek ötszáz pellegrinnél akár egy mukkal is többet fizetni ezekért a gülüszemű szörnyetegekért?! - (Noctólia hivatalos pénzneme a Pellegrin, a váltó pénz pedig a Mukk. 1 Pellegrin=100 Mukk.)

- Rendben van, legyen 750. De egy Mukkal sem kevesebb. Különben fogom a dögöket és elviszem Vájas Jenőhöz! Az az öreg állatkereskedő biztosan megad értük akár ezerkettőt is... - füllentette Kapcás.

- Kötve hiszem, hogy az öreg Vájas fizetne értük annyit. Vagy ha mégis, esetleg megtalálná kérdezni, hogy hol szerezted ezt a különleges portékát. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy ez az a kérdés, amit leginkább szeretnél elkerülni! Ugyanis a fejemet tenném rá, hogy valójában nem te magad fogtad őket a mocsárban! Az ajánlatom tehát ötszáz! Készpénzben. Most azonnal. Vagy felőlem akár el is engedheted a varangyaidat a kikötőben! - mondta Krákics Oszkár. S közben olyan hideg és kegyetlen mosoly ült ki az arcára, hogy Szidolinnak libabőrös lett a háta.

- Rendben van, maga dögkeselyű! Akkor vigye őket ötszázért! De ne gondolja, hogy ennyiért még kipakolni is segítek. Szépen végignézem, ahogy egyedül behordja a ketreceket a házba, és közben a kisujjamat sem fogom megmozdítani! - sziszegte a fogai között Kapcás.                                                                                  Az öreg kereskedő cseppet sem bánta, hogy egyedül kell kirakodnia a ketreceket a kocsiból. Soha sem rettent meg a kemény munkától, s a többi gazdag városival ellentétben nem zavarta, ha be kellett piszkolnia a kezét. Örült, mert tudta; jó üzletet csinált. Màr most azt számolgatta, mennyiért fogja a piacon árusítani a „varázslatos brekedliket”. A ketreceket a háza alatti pincébe vitte, és szépen egymásra rakta őket. A békák rezignáltan fogadták a környezetváltozást, némelyikük méltatlankodva brekegett, de a legtöbb nyugodtan tűrte a megpróbáltatásokat.

- Na! Ezzel meg is vagyunk. Nesze, itt a pénzed! - nyújtotta át Krákics az ötszáz pellegrint, s Szidolin mohón kapott a bankók után.

- Csak még azt mondd meg, mivel kell etetni őket, mert nem szeretném, hogy tömegével itt pusztuljanak nekem, mielőtt még továbbadnék rajtuk! - mondta a kapzsi kufár.

-Tessék, ebben a könyvecskében minden benne van, amit tudnia kell róluk! -mondta Kapcás, és nadrágja zsebéből előhúzott egy kopott könyvet.

-Valami vén tudós írta évekkel ezelőtt. Benne van, hogy mit esznek, hol élnek meg valami zagyvaság a színükről. Azzal átadta a könyvet Krákicsnak, köszönés helyett megbökte kalapja szélét, majd sietve távozott. Egy pillanat alatt eltűnt a ködben. Bizonyára a zálogház irányába ment, hogy kiváltsa zsebóráját. Az igaz, hogy ez idő tájt a zálogos már régen zárva volt, de Kapcás nem hagyta, hogy olyan csekélységek, mint a nyitvatartási idő, az útjába álljanak. Különösen azért nem, mert az óra kiváltásán nem feltétlenül a kifizetését értette, és egy ilyen csodálatosan ködös éjszakát kár lett volna kihagyni...

                Krákics egy darabig undorral nézett utána a ködben. „Micsoda söpredék...” - gondolta magában. Majd gyors léptekkel besietett a házba. Dolgozószobájában begyújtott a kandallóba, és leült az íróasztalhoz. Töltött magának egy pohár konyakot, rágyújtott egy szivarra, majd elővette a Kapcástól kapott könyvecskét, és olvasni kezdte. „Színtérkép a brekedlikhez”, írta Dr. Wunderbell Alfréd professzor. Az unalmas bevezetést gyorsan átlapozta, és kíváncsian kereste a “Táplálkozásuk” című fejezetet. Csakhamar meg is találta. “A brekeldlik kedvenc táplálékai közé tartoznak a mocsárban elő szúnyogok és egyéb rovarok, de nagyon szívesen fogyasztanak földigilisztákat és más csúszó-mászókat is.” - Nagyszerű! - gondolta magában. - Már azt is tudom, hol fogom beszerezni az eledelüket! Az „Élőhelyük” című fejezetben nagy megnyugvására az állt, hogy a brekedlik kedvelik a sötét, nyirkos helyeket. „A pince pont megfelelő nekik”- mosolygott ravaszul. Később, miután végiglapozta a könyvet, tollat és papírt vett elő az egyik fiókból, és írni kezdett. Nagyon alapos ember volt. Az összes üzleti húzását részletesen megtervezte. Lejegyzetelte minden soron következő lépését, hogy ne érhessék meglepetések, és főként ne merülhessenek fel nem várt költségek. Egy fél óra alatt végzett teendői összeírásával, és kényelmesen hátradőlt székében. Nagyot szippantott szivarjából, és szórakozottan, mosolyogva fújta ki a füstöt. Rettentően büszke volt magára, mert biztos volt benne, hogy sok pénzt fog keresni. Ez volt az, ami a többi kereskedőtől megkülönböztette: más, amint lehet, túladott volna a békákon, hogy minél kevesebb gondja legyen velük. Ő azonban sokkal ravaszabb tervet eszelt ki, egy lehetőségből hármat fog kovácsolni, és így megsokszorozza a hasznát. Holnap neki is lát, hogy véghez vigye tervét, és minden eszközt meg fog ragadni, hogy sikerüljön neki. Aznap éjszaka nem sokat aludt. Izgatott volt. Még az ágyban is másnapi teendőit tervezgette.

                Másnap reggel még a szokásosnál is korábban ébredt. Úgy tervezte, hogy nem nyitja ki a piacon a standját, hanem egész nap a brekedlik körüli dolgait fogja intézni. Miután elfogyasztotta reggeli kávéját, és elegánsan felöltözött, útnak is indult. Útja a kikötőbe vezetett.

Heszpervár kikötője óriási volt, a legnagyobb az országban. A nyugati parton volt a befutó oldal, ide érkeztek a hatalmas uszályok, megpakolva mindenféle áruval, amit az ember csak el tud képzelni. Itt hatalmas daruk segítségével leemelték a hajókról a konténereket, amelyek aztán teherautókon folytatták útjukat az ország olyan részei felé, amelyek nem voltak vízi úton megközelíthetők. A keleti parton pedig a kifutó hajók várakoztak arra, hogy felpakolják rájuk a konténereket, és indulhassanak a folyón észak felé, hogy aztán egy másik kikötőben kitehessék a rakományt, és kezdődhessen az egész folyamat elölről. Precízen meg volt szervezve minden apró mozzanat, de ez nem is csoda, hiszen a noctóliaiak nagyon jól értettek a szállításhoz és a kereskedelemhez.                                                                                                                                        A kikötő keleti részének egyik eldugott kis zugában volt a város egyetlen horgászboltja. Elég nagy üzlet volt, és mivel konkurencia sem volt a közelben, nagyon jól ment a bolt. Minden horgász idejárt friss csaliért, aprócikkekért, és a törött horgászbotokat és beakadt orsókat is idehozták javíttatni. Az ifjú eladó éppen megfordította a “Nyitva” táblát az ajtón, és szokásához híven nekilátott volna elfogyasztani reggeli szendvicsét. Ezt minden reggel zavartalanul megtehette, ugyanis az első horgászok általában csak fél órával nyitás után szoktak megjelenni, hogy gilisztát, vagy más csalikat vásároljanak az aznapi horgászathoz. Most azonban nyikorogva nyílt a bolt nagy üveg ajtaja, és belépett rajta egy szokatlanul elegánsan öltözött idősödő úriember. Krákics Oszkár volt az illető, ez nem titok.

- Üdvözlöm- mondta a fiú kissé szégyenkezve, teli szájjal.

- Jó reggelt! - felelte Krákics, s közben undorral nézett körül a boltban. Sosem értette, mire jó ez az egész felhajtás a horgászat körül néhány nyálkás, büdös hal miatt. Az erre fordított időt sokkal hasznosabban is el lehetne tölteni. Ezek a lusta pecások viszont inkább ott gubbasztanak a vacak botjaik mellett a folyóparton, és ahelyett, hogy pénzt keresnének, még el is költik azt ócska csetreszekre és undorító gilisztákra. Szánalmas...

- Miben segíthetek? - kérdezte udvariasan a fiatal eladó, miután végre lenyelte a falatot, ami az imént még a szájában volt.

- Tudok önöknél gilisztát venni? - kérdezte a vén kufàr.

- Természetesen! Milyet parancsol az úr?

- Miért? Hát van többféle is? - kérdezte a kapzsi kereskedő meghökkenve.

- Hogyne lenne, uram. Van kicsi, nagy és közepes. Van iszapgiliszta, trágyagiliszta meg persze tartunk nadályt is-válaszolta a fiú.

- Na idehallgasson, fiatalember! Engem nem érdekel hányféle undorító csúszó-mászó féreg lapul ebben a koszfészekben a hűtőben, a pult alatt vagy éppen mögötte! - mondta türelmetlenül Krákics. És merően nézett a fiatalemberre, jelezvén, hogy az iménti megjegyzését a csúszómászókkal bizony neki szánta.

- Azzal a szándékkal jöttem -folytatta az öreg-, hogy felvásároljam az összes gilisztát, pondrót, tücsköt, lótetűt és bogarat, amit a boltban tartanak.

- Na, de ha Ön minden csalinak valót felvásárol, akkor mit adok majd a többi horgásznak?-kérdezte a fiú aggódva.

- Az engem nem érdekel- válaszolta a kofa. Néhány bankót dobott a pultra, majd átnyújtotta a névjegykártyáját a fiatalembernek, és így folytatta:

- Küldje a férgeket erre a címre, és ajánlom, hogy még ma megérkezzenek!

- Igenis! - válaszolta a boltos ijedten. Krákics még egyszer jó mélyen és haragosan a szemébe nézett, majd sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott. Az ifjú eladó egy pillanatig kidülledt szemekkel nézett az öreg után, majd lebiggyesztette száját, vállat vont, és folytatta megkezdett reggeli szendvicsét.

                A kapzsi kufár következő útja a városi könyvkiadóba vezetett. Ez egyben az egyik legjobban menő nyomda volt a városban, és legnagyobb részben Krákics tulajdonában volt. ( Mint azt már korábban említettem, a városban jóformán minden üzletben benne volt az öreg keze...) A kiadó igazgatója, a kissé elhízott, őszülő halántékú, vastag keretes szemüveget viselő, mindig vidáman mosolygó Guncula Márton alázatosan fogadta irodájában. Hellyel kínálta, konyakot töltött neki, és előzékenyen meggyújtotta a szivarját.

- Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy Krákics úr személyesen látogat el hozzánk? - kérdezte látszólag vidáman, ám a hangján jócskán lehetett érezni a félelmet is.

- Nos, igazgató úr! - mondta Krákics kissé lekezelő hangon. - Egy kéréssel fordulok Önhöz, sőt ez nem is kérés, inkább utasítás. Ha jól tudom, mi adjuk ki Dr.Wunderbell Alfréd: „Színtérkép a brekedlikhez” című könyvét.

- Ó igen, Krákics úr. De már jó ideje nem nyomtattunk belőle új példányt, és nem is érkezett rá rendelés egyetlen könyvesboltból sem már jónéhány éve- válaszolta az igazgató.

- Nagyszerű. Én pedig biztos forrásból tudom, hogy a következő hetekben rohamosan nőni fog a könyv iránti kereslet-mondta a kapzsi kufár olyan magabiztosan, hogy Guncula nem is mert volna kételkedni a szavában.

- Akkor máris elkezdjük az új példányok nyomtatását -felelte az igazgató lelkesen.

- Csak lassan a testtel, kedves Márton! - vágta rá Krákics élesen. - Első körben nyomtatnak a könyvből ötszáz példányt, egy darabbal sem többet, és az összeset elküldik az én címemre. A legszigorúbban megtiltom, hogy akár egy darabot is kiszállítsanak a városi könyvesboltokba, legyen bármekkora is a kereslet! Megértette?!

- Természetesen meg, de... - akarta volna folytatni a megszeppent igazgató, de a kufár már nem figyelt rá, hanem korát meghazudtolva, fürgén felpattant a székből, egy hajtásra kiitta poharából a maradék konyakot, füstölgő szivarját az üres pohárba dobta, majd szó nélkül távozott. Guncula serény hajlongással búcsúzott a kapzsi kereskedőtől. Majd miután az becsukta maga mögött az ajtót, visszahuppant nagy, irodai bőrfotelébe, meglazította nyakkendőjét, zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát, és nagyot sóhajtva, megkönnyebbülten meredt maga elé.

                Krákics kora délután ért haza. Rettentően elégedett volt magával. Egy nap alatt elintézett mindent, amit akart. Most már csak a könyvekre és a gilisztákra kell várnia, és ha megérkeztek, kezdődhet az árusítás. Rengeteg pénzt fog keresni a városi kölykökön. Aztán majd azt is befekteti valamibe, amivel még többet keres... és még többet... és még többet... (És még ő nézi bolondnak a horgászokat?!) Vacsora után elégedetten bújt ágyba és csakhamar el is aludt.

                Amíg alszik, elmesélem nektek, mit sütött ki ez az agyafúrt vénember. Úgy spekulált, hogy néhány napon belül kezdheti eladni a brekedliket a piacon. De aki brekedlit vesz, annak szüksége lesz az öreg professzor könyvére is. Máskülönben honnan tudná, hogyan gondozza és etesse újdonsült kedvencét? Ha pedig a semmirekellő kis csibészek úgyis megveszik a könyvet is, akkor miért ne neki fizetnének érte?! Ez így már dupla haszon! És ha azok a buta kölkök a békák eledelét is nála veszik, akkor az már háromszoros nyereség. Ezek az undok varangyok nem esznek szárított eledelt, mint az akváriumi halak. És holnaptól ő lesz az egyetlen a városban, akinél lehet gilisztát meg mindenféle bogarat és hernyót kapni, na persze sokkal borsosabb áron, mint amennyiért eddig a horgászboltban adták őket. Ravasz vénember volt ez. Bárki láthatja!

 

                Néhány nappal később egy gyönyörű, napfényes délutánon, nem sokkal azután, hogy az utolsó óráról kicsengettek, két jóbarát, Galvás Béci és Csepős Levente, hazafelé indultak az óvárosi általános iskolából. Mindketten harmadikosok voltak, és már nagyon várták a közelgő nyári szünetet, hogy az iskolai teendőket elfelejtve, gondtalanul csavaroghassanak a városban, és a legkülönfélébb csínytevésekkel üthessék el az idejüket. A nyári szünetig azonban még több mint egy hónap volt hátra, így hát most csak ballagtak szótlanul hazafelé. Mindketten az óvárosban laktak egy régi bérházban, és már születésük óta szomszédok voltak. Béci apukája a piacon dolgozott a saját kifőzdéjében, és a fiúk gyakran beugrottak hozzá iskola után egy-két finom potyafalatra. Most sem terveztek egyebet, de ez a nap valahogy mégis más volt, mint a többi… Ahogy a piactérre értek, meglátták, hogy az öreg Krákics bódéja nem a megszokott árukkal van tele. Először csak valami irtózatos hangzavar keltette fel a figyelmüket, ami a bódé felől jött, és semmi általuk ismert hanghoz nem tudták hasonlítani. Mély, böfögésszerű kiáltások követték egymást folyamatosan. A fiúk összenéztek, és rögtön tudták, hogy utána kell járniuk, miben settenkedik a vén kufár. Kissé félénken közelítették meg a kereskedő standját, hogy megnézzék, mit árul. Amit aztán ott láttak, mikor közelebb értek, rögvest felcsigázta érdeklődésüket. A kis bódéban a plafonig álltak az egymásra rakott ketrecek, és mindegyikből egy-egy béka meregette rájuk gülüszemeit. Ilyen csodát még sosem láttak! Alig hittek a szemüknek! Mindegyik béka más-más színben tündökölt, és ráadásul még változtatták is a színüket! Amelyik az előbb még narancssárgán világított, az most hirtelen pirosra változott, egyik-másik hófehérré dermedve húzta meg magát a kis ketrec sarkában. De voltak ott sárgák, lilák, kékek, és még ki tudja hányféle színűek. A két fiú megbabonázva gyönyörködött a látványban, és csak akkor tértek magukhoz az ámulatból, amikor az öreg Krákics megszólította őket:

- Ilyet még nem láttátok, igaz fiúk?!

- Mik ezek, Oszkár bácsi? - kérdezte Béci. S közben le sem vette a szemét a ketrecekben lapuló furcsa teremtményekről.

- Ezek bizony a híres-hírhedt varázslatos brekedlik! - mondta az öreg jelentőségteljesen.

- Mi a csuda az a brekedli? - kérdezte most Levente.

- A brekedlik csodálatos lények. Változtatják a színüket, és még ki tudja, miféle varázslatokra képesek-mosolygott ravaszul a kapzsi kufár, és már látta, hogy megvan az első két vevője.

- És Oszkár bácsi árulja őket? Honnan szerzett ilyen csodabékákat?

- Persze, hogy árulom. De hogy honnan szereztem, azt nem kötöm az orrotokra!

- És mennyibe kerülnek? - kérdezte Levente félénken.

- Két Pellegrin darabja, de háromért adok mellé egy könyvet is, amiből megtudhatjátok, hogyan kell őket gondozni és etetni. Egyhavi eledelük ötven Mukk. De azt csak nálam tudjátok megvenni- válaszolta a mohó kereskedő.

A fiúk szomorúan néztek egymásra… Két Pellegrin! Az kéthavi zsebpénzük! Ha megveszik a könyvet is meg az eledelt is, akkor oda az összes spórolt pénzük, amit nyárra tettek félre…

- Persze ha nincs rá pénzetek, az sem baj… - mondta Krákics ravaszul. - Majd megveszi őket valaki, akinek van. De így nem ti lesztek az elsők az iskolában, akik a többieknek eldicsekedhettek az új házi kedvencetekkel… - folytatta a ravasz kufár látszólag érdektelenül, de fél szemmel azért rájuk sandítva.        Hiába na! Nagyon nagy volt a kísértés! A két ifjú barát egy darabig gondolkodott, majd arra jutottak, hogy mégis vesznek egyet-egyet a varázslatos brekedlikből. Legfeljebb a nyáron majd kevesebb fagylaltot esznek. Az öreg megengedte nekik, hogy kiválasszák, melyik brekedlit szeretnék. Persze mindegyikük egy jó nagy, kövéret választott magának. Kifizették a három Pellegrint és az ötven Mukkot, megkapták a könyvet és egy-egy doboz földigilisztát, azután pedig boldogan indultak hazafelé. Azt még hallották, ahogy Krákics utánuk kiáltotta, hogy csak akkor kell a békákat etetni, ha sárgára változik a színük, és hogy ne felejtsék el megmutatni új kedvencünket az iskolában. De azután már csak azzal voltak elfoglalva, hogy új szerzeményeikben gyönyörködjenek. Egy darabig még eljátszadoztak velük a piactéren; bottal piszkálták a szerencsétlen állatokat a ketrecben. Azok persze vörösen izzottak, felfújták magukat és brekegve méltatlankodtak, de mást nem tudtak tenni. A két gyerkőc csakhamar ráunt a piszkálódásra, és este felé mindketten elindultak haza. A kapualjban elbúcsúztak és megbeszélték, hogy másnap mindketten elviszik magukkal az iskolába a brekedlijüket, hadd irigykedjenek az osztálytársak…                                                Aznap este aztán már semmi említésre méltó nem történt. Ha csak azt nem számítjuk, hogy Levente anyukája a padlásra futott ijedtében, amikor meglátta fia új háziállatát, mert a szegény asszony halálosan félt a békáktól. Sikongatására az egész ház felfigyelt. Többen át is jöttek kopogtatni, hogy megkérdezzék, minden rendben van-e. Aztán amikor meglátták a hacacáré okát, legtöbbjük nevetve, de legalábbis vidáman mosolyogva tért vissza lakásába.

                Másnap reggel a fiúk alig várták, hogy végre beérjenek az iskolába. A szüleik meglepődve vették tudomásul, hogy aznap egyiküket sem kellett kirángatni az ágyból, hogy időben elkészüljenek. Reggelijüket is szótlanul, szinte habzsolva fogyasztották el, s csakhamar útnak is indultak.

- Remélem azt a dögöt is viszed magaddal! - mondta Csepős anyuka a fiának. - Nem szeretnék ma takarítás közben belebotlani a lakásban, mert akkor istenemre mondom, kihajítom az ablakon! De aztán megnyugodva látta, hogy fia a ketreccel a kezében ment ki az ajtón.

- Fene ebbe a vásott kölyökbe! Mindenben az apjára ütött!-gondolta magában. De aztán mosolyogva nézett Levente után az ablakon, hisz mégis csak az egyetlen fia volt.

                A két barát együtt ment a suliba, és nem győzték szedni a lábukat; elsőként akartak beérni az osztályba, hogy aztán a ketreceket a padjukra kitéve láthassák az osztálytársak kíváncsi tekintetét.            Nem is kellett csalódniuk! A nagyszünetben már a fél iskola ott tolongott az osztálytermük előtt. Mindenki látni szerette volna a színváltós békákat. Csakhamar az egész iskolában, sőt a város összes iskolájában híre ment, hogy a piacon, az öreg Krákicsnál miféle csodalényeket lehet vásárolni. A vén lókötő azon a héten hatalmas haszonra tett szert, és a hétvégére eladta mind az ötszáz darabot a varázslatos brekedlikből.          A könyvekből és a gilisztákból már le is adta a rendelést, hogy a következő hétre is legyen elegendő, de a brekedlik miatt bizony fájhatott a feje, ugyanis azt a vén, zsivány Kapcást, mintha a föld nyelte volna el. És nélküle ugyan bajosan szerezhetett újabb eladható brekedliket. A kapzsi kufár ezért egész héten minden este a város kocsmáit járta, hátha valamelyikben megtalálja azt a gazfickót. Egyik este aztán végre rátalált a Tivornyázó nevű lokálban. Nem szívesen ment ilyen helyekre, mert ezek bizony tele voltak kétes alakokkal, akik ugyancsak ferde szemmel néztek az elegánsan öltözött kereskedőre, nem is sejtve, hogy a vén kufár valójában még náluk is nagyobb gazember…

Mint már mondtam, Krákics a Tivornyázóban találkozott Szidolinnal, aki hangosan üdvözölte, és hellyel kínálta az asztalánál.

- Csendesebben, te mamlasz! - fojtotta belé Krákics a szót. - Már így is mindenki engem néz! Úgy érzem, hogy egyikük-másikuk már a bicskát is kinyitotta a zsebében!

- Ne aggódjon, Krákics úr! Amíg engem lát, nem eshet bántódása! Én itt mindenkivel pertuban vagyok! Sokukkal együtt hűsöltem, na persze nem a folyóparton a fák alatt… -válaszolta Kapcás széles vigyorral az arcán. S ha ebből nem is, leheletéből az öreg kereskedő számára világossá vált, hogy ez a lókötő már megint egy pohárral többet ivott a kelleténél.

- Ide figyelj, Szidolin! Hagyd abba az ivást, mert üzletről akarok veled tárgyalni.

- Csupa fül vagyok! -válaszolta Kapcás, most már egy kicsit halkabban. Ugyanis nagyon érdekelte, hogy milyen ajánlatot hozott neki a vén kereskedő.

- Nem fogok kertelni -mondta Krákics Oszkár. - Azt akarom, hogy szerezz még nekem a brekedlikből annyit, amennyit csak tudsz, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet!

- Szóval bejött az üzlet, mi? Én megmondtam, hogy ez nagy fogás! - válaszolta Szidolin kaján vigyorral az arcán. - Egyébként mi sem egyszerűbb! Szólok az üzlettársamnak, és jövő hétre már itt is van az újabb ötszáz darab. De ezeknek most megkérem az árát! - folytatta nagyképűen. - Ezer Pellegrin! Egy Mukkal sem kevesebb!

- Kapsz hétszázötvenet! De jövő hétvégére hozol nekem még ezer darabot! És azokat is kifizetem, másfél Pellegrinnel darabját -vágta rá a kufár.

- Rendben van! - mondta Kapcás boldogan, mert ennyi pénzt talán még sosem látott egyben.

- Hanem a szállítással lesz egy kis gond… Ezer darab nem fér be az én kis teherautómba. Az óvárosba pedig nem szabad nagyobb kamionnal behajtani, mert nem biztos, hogy ezek a régi utcák elbírják a kocsi súlyát-jegyezte meg Szidolin aggódva.

- Azzal te ne törődj! Csak hozd a dögöket! Ha pedig valami gond lenne a rendőrséggel, azt majd én elsimítom - mondta Krákics ravaszul kacsintva.

Miután így megegyeztek, koccintottak az új üzletre. Krákics csakhamar hazafelé vette az irányt, ugyanis nem szerette volna, ha egy ismerőse vagy egy fontosabb személy ilyen társaságban találja.                                    A következő szállítmány minden gond nélkül meg is érkezett, és a kufár folytathatta a szerencsétlen állatok árusítását. Rengeteget eladott belőlük. A gyerekek tolongva álltak sorba a kis bódéja előtt a piacon. Esténként alig győzte számolni a rengeteg bevételt.

Egyik reggel aztán, egy valamivel nyugodtabb időben, amikor a gyerekek még az iskolában voltak, egy idős úr lépett oda Krákics bódéjához. Barna cipőt, világos, krém színű nadrágot és világoskék, rövid ujjú inget viselt. Haja nem ősz volt, inkább már fehér. Kedves, mosolygós arca volt, s okos szemeivel érdeklődve nézte a bódéban sorakozó ketreceket és azok lakóit.

- Jó reggelt kívánok! - köszöntötte a vén kufárt, aki ugyancsak ferde szemmel nézett rá.

- Jó reggelt! - vetette oda Krákics, csak úgy félvállról. - Mit óhajt?

- Ó, csak meg akartam győződni róla, hogy igazak-e a pletykák, hogy valaki brekedliket árul a piacon-mondta az ismeretlen öregúr.

- És? Meggyőződött róla? - kérdezte a kereskedő ingerülten.

- Igen, ezek valóban brekedlik, méghozzá nagyon szép példányok - felelte az idős úriember.

- Csak nem vásárolna? - kérdezte Krákics reménykedve.

- Ó nem, nem! Sosem tennék ilyet - mondta az öreg szomorúan. - Azt tudja-e, hogy ezek nagyon ritka és veszélyeztetett állatok?

- Nézze, baràtom! Ha az engedélyemre kíváncsi, azt megmutathatom. De ha nem akar venni tőlem semmit, akkor inkább azt ajánlom, szedje a sátorfáját, és keresgéljen tovább! Annyi szép eladó portéka van itt a piacon… - felelte Krákics. És azzal el is fordult az öregtől. Majd nyájasan köszöntött egy másik bámészkodót, jelezve, hogy nem kíván tovább vitatkozni, vagy egyáltalán foglalkozni az idős emberrel.

A kedves öreg látva, hogy itt nem sokat tehet, fejét csóválva odébb állt. Amúgy is találkozója volt egy közeli kávéházban, s mint az idősebb generáció általában, úgy ő sem szeretett elkésni; nem engedett meg magának efféle udvariatlanságot.                                                                                                                        A piactér másik végében volt a kedvenc kávéháza. Minden reggel itt fogyasztotta el kávéját egy vajas kiflivel, és ma reggel egy régi barátjával volt megbeszélt találkozója. Természetesen elsőként érkezett, leült kedvenc asztalához, és alig foglalt helyet, a pincér már hozta is a fekete kávét és a kiflit. A kávézó dolgozói régóta ismerték és szerették az idős vendéget, így neki már rendelnie sem kellett, rögtön kivitték neki a „szokásost”. Mosolyogva köszönte meg a pincérnek a kedvességét, majd jóízűt kortyolt a forró italból.

- Nagyon szívesen, professzor úr! - mondta a pincér, majd otthagyta az öreget, és indult kiszolgálni a többi vendéget.

Az ajtón ekkor belépett egy szinten idősebb úriember. Könnyű, szürke kockás nyári öltönyt viselt, fején hozzáillő kalappal. Szemüvege mögül hunyorogva nézett körül, s amikor megpillantotta régi barátját kávét szürcsölve és kiflit majszolva, derűs mosoly ült ki az arcára, s elkiáltotta magát olyan hangosan és vidáman, hogy egy pillanatra az összes vendég felkapta a fejét:

- Wunderbell Alfréd, te vén kalandor! Ezer éve nem láttalak, de te semmit  sem változtál!

Az öreg tudós, mert hát ő volt az, aki az asztalnál ülve kávézott, mosolyogva állt fel, és átölelte régi barátját, akivel együtt járták be Noctólia messzi tájait, és együtt készítették a mindenki által jól ismert filmjeiket, elhozva a természet csodáit az emberek nappalijába. Wunderbell Alfréd, a természettudós a kamera egyik végén és Cserkeli Elemér, a világhírű fotós a másikon. A két öreg barát vidáman parolázott egymással, majd mindketten visszaültek az asztalhoz. Cserkeli szintén kávét rendelt, de ő kifli helyett inkább egy krémes süteményt kért hozzá. A süteménnyel teli szájjal kérdezte kedves cimboráját:

- Na és, hogy megy a sorod?

- Hál’ istennek van dolgom elég! Nincs időm az öregkor panaszaira! - mondta Wunderbell professzor vidáman. - Egy fiatal csapattal most egy új filmet készítünk. Bejárjuk azokat a helyeket, ahol már ötven éve is voltam, és megmutatjuk az embereknek, hogy mennyit változott az élővilág,  a természet az eltelt idő alatt.

- Hát azon sajnos van mit mutatni… - mondta Elemér szomorúan bólogatva.

- Bizony, sok jót nem tudok mondani, de azért van remény. Főleg, ha az ilyen Krákics-félék is végre rájönnének, hogy nem minden a pénz. S ha már az összes állatot ketrecekbe zártuk és eladtuk, akkor nem marad semmi, amiben gyönyörködhetünk…

- Ne is mondd! Hallottam én is, hogy miket árul az a gazember! De hogy szerzett engedélyt? - kérdezte Elemér.

- Pénz beszél, kedves barátom-sóhajtott a professzor.

- És mit szándékozol tenni ez ellen a gazfickó ellen?

- Ne aggódj, már kész a tervem!

- Egy jó kis újságcikk, valamelyik napilapban talán észhez térítené az embereket... ajánlotta Cserkeli.

- Ha valamit megtanultam az évek során, az az, hogy a változás sosem a felnőtteknél kezdődik-mondta Wunderbell. - Már beszéltem néhány iskolával, és a jövő héten tartok pár előadást. Meglátjuk, mit tudunk elérni. Ha gondolod, gyere el, és készíts néhány felvételt, talán valamelyik tévécsatorna le is adná őket.

- Ez a beszéd! Tudtam, hogy kifundálsz valamit. Nekem meg amúgy sincs semmi dolgom, élem a nyugdíjasok unalmas életét. Legalább kimozdulok egy kicsit.

Miután így megegyeztek, sokáig beszélgettek még néhány csésze kávé mellett, majd dél körül elbúcsúztak, és ment mindegyikük a dolgára.

                A következő hétfőn az óvárosi általános iskolában a második óra közben megszólalt a termekben a hangos bemondó. Minden diákot arra kértek, hogy a nagyszünetben osztályonként együttesen menjenek a tornaterembe, mert egy híres meglepetésvendég tart egy tízperces előadást. A gyerekek izgatottan kezdték találgatni, ki lehet az a híres ember, aki előadást tartani jött az ő iskolájukba. A tanároknak bizony nehéz dolguk volt, ha fegyelmet akartak tartani a tanóra maradék idejére. A nagyszünetben aztán az osztályfőnökök vezetésével minden osztály szépen felsorakozott a tornateremben. Hatalmas volt a zsivaj, s a gyermekhangok közül néha-néha kihallatszott egy-egy brekegés is, hiszen a legtöbb gyerek még ide is magával hozta a kis ketrecbe zárt brekedlijét. A békák hangosan méltatlankodtak, nem viselték jól a nagy tömeget és a hangzavart.                                                                                                                              Kisvártatva aztán az iskola igazgatónője jelent meg a terem végében felállított színpadon, kezébe vette a mikrofont és megköszörülte a torkát. Kezével óvatosan megütögette a mikrofon fejét, hogy meggyőződjön róla, a műszer működik, és mindenki hallja, amit mond. Nagydarab, kövér nő volt az igazgatónő. A gyerekek titokban, egymás közt csak „Jeti néninek”hívták. De azt meg kell hagyni, hogy tartottak  a szigorú és hirtelen haragú tanárnőtől, mert ha ő egyszer dühbe gurult, és elengedte a hangját, akkor jaj volt minden gyereknek, akinek vaj volt a füle mögött. Éppen ezért, amikor az igazgató nő megkopogtatta a mikrofont, szinte varázsütésre elhallgatott az összes gyerek. Sőt! Még a békák is megérezhették, hogy valami van a levegőben, mert abbahagyták a brekegést a szűk ketrecekben, és feszülten figyeltek. Itt is, ott is egyre több narancssárga folt tűnt fel a tömegben, hiszen a brekedlik a kíváncsiságot és az érdeklődést ezzel a színnel fejezik ki.

- Kedves gyerekek! - kezdte Jeti néni nyájasan.- A mai napon szerencsém van nektek egy vendéget bejelenteni. Az illető úr, aki egy rövid előadást fog nektek tartani, sokak számára ismert a televízióból. Megvallom: én is sokat néztem a filmjeit gyerekkoromban, hiszen rengeteget lehetett tanulni belőlük, és mindenki számára érthetően mutatták be a minket körülvevő, csodálatos világot. Azt hiszem, hogy közületek is sokan ismerik a professzor urat, és remélem, hogy a neki kijáró tisztelettel és szeretettel fogadjátok majd! Nem is húzom tovább az időt! Gyerekek! Kérlek, üdvözöljétek nagy tapssal az állatvédőt és emberbarátot, a természetfilmek koronázatlan királyát, Dr. Wunderbell Alfréd professzort!                                                    Ekkor oldalról, a színpad mellől feltűnt az idős professzor a megszokott öltözékében, és fürgén, mosolyogva lépkedett fel a néhány lépcsőfokon, ami a pódiumra vezetett, majd a diákok hangos üdvözlő tapsától kísérve kezébe vette a mikrofont.

- Szervusztok! - köszöntötte a gyerekeket, és kivárta, amíg elült a taps. - Nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy ma itt lehetek, annál is inkább, mert szívesen jövök vissza ide, ahol sok-sok évvel ezelőtt én is az iskolapadot koptattam.

A gyerekek közül sokan felismerték a professzort, de azt csak kevesen tudták, hogy gyerekkorában ő is az óvárosi általános iskolába járt. Így most a legtöbben meglepődve néztek, és kíváncsian várták, hogy vajon mivel rukkol elő az öreg tudós. Sokan titkon azt remélték, hogy valahol a zsebében ott lapul egy eddig ismeretlen, újonnan felfedezett állat, egy bogár, vagy gyík, amit most majd először nekik fog bemutatni. Némelyek azt várták, hogy a színpad mögötti függöny egyszer csak széttárul, és egy nagy ketrecben valami egzotikus majomféle lesz majd látható. Sokan sokmindenre gondoltak, de Wunderbell doktor látogatásának valódi okát egyikük sem sejtette.

- Azért jöttem el ma hozzátok - folytatta a professzor, - hogy egy kicsit elbeszélgethessünk a legújabb házi kedvenceitekről. Ugyanis a brekedlik az én szívemhez is nagyon közel állnak, és szeretnék meggyőződni arról, hogy mennyire jól ismeritek őket. Úgy gondoltam, hogy tartunk egy kis kvízjátékot, egy kis kérdezz-feleleket. A legügyesebbek pedig, akik a legtöbb helyes választ adják, esetleg valamilyen jutalomban is részesülnek.                                                                                                                                                         A gyerekek nagy izgatottsággal fogadták az öregúr szavait. Mindegyikben felébredt a versenyszellem, hogy bebizonyítsa, ő tudja a legtöbbet a brekedlikről. Hiába, na! A sokat látott tudós nagyon jól tudta, hogy kell felkelteni a gyerekek érdeklődését.

- Akkor kezdjünk is neki néhány bemelegítő kérdéssel- ajánlotta az öreg kalandor. - Ki tudja nekem megmondani, hogy hol élnek eredetileg a brekedlik?

„Az ingoványban!!!!!” Üvöltötte egyszerre kétszáz gyerek torkaszakadtából!

- Jól van! Jól van! - mondta a professzor nevetve. - Látom már, hogy valami nehezebbel kell folytatnom. Akkor most azt mondjátok meg, milyen színű a brekedli, ha éhes?

„Sárga! Sárga! Sárga!” Hangzottak a kiáltások a terem minden sarkából.

- Úgy van! Megint csak helyes a válasz.

Akkor a következő kérdés legyen mondjuk… ááá! Tudom már! Mit eszik a brekedli a legszívesebben?

„Gilisztát! Szúnyogot! Lisztkukacot!” Kiáltottak egyszerre többen többféle választ is.

- Na igen… Látjátok a brekedlik sem mind egyformák-mondta a professzor.- Mindnek megvan a saját kedvence, valamilyen módon mindegyikük egyéniség, akárcsak mi vagyunk. Érzésekkel, hangulatokkal. És habár beszélni nem tudnak, legalábbis emberi nyelven nem, a színváltoztatással azért még nagyon ügyesen ki tudják fejezni az érzéseiket.

A professzor annyira életvidám volt, annyira fürgén mozgott a színpadon, annyira lebilincselően beszélt, hogy a gyerekek szinte csüngtek a szavain.

- A következő kérdésre csak azok fognak tudni válaszolni, akik végigolvasták a “Színtérkép a brekedlikhez” című könyvemet. Ki tudja, hogy a brekedlik alszanak-e teli álmot?

Erre már egy kicsit kevesebb válasz érkezett, de azért még így is lehetett hallani jó néhány határozott “igent” a gyerekek sorai közül.

- Úgy bizony! - mondta az idős tudós. - A brekedlik télen elhagyják a mocsarat, és az erdőben, az aljnövényzetben keresnek menedéket. S ahogy egyre hidegebb lesz, úgy ők is egyre kevesebbet mozognak, életfunkcióik lelassulnak, és a tél beálltával hosszú, mély álomba merülnek. Nem is ébrednek fel addig, amíg a tavaszi nap első sugarai fel nem melegítik őket.                                                                                               A gyerekek, de még a tanárok is ámulattal hallgatták Wunderbell professzor szavait. Talán nem is azért, amit mondott, hiszen aki olvasta a könyvét, annak nem volt újdonság, amit az öreg mesélt. Inkább az volt rájuk nagy hatással, ahogy beszélt. A hangja megnyugtató volt, és mégis egyszerre figyelemfelkeltő is. Mindenkire hatással volt a teremben.

Az öreg természetfilmes most egy kicsit ravaszul hunyorogva nézett fiatal közönségére, és feltette a következő, kissé becsapós kérdést:

- Azt tudja-e valaki, hogy milyen színű a brekedli, ha boldog?

„Zöld!”  Vágták rá többen is kórusban.

-Nagyszerű válasz! Akkor most az tegye fel a kezét, akinek a brekedlije már volt zöld színű! - mondta a tudós. És közben kajánul mosolygott, mert előre tudta, hogy nem fognak tolongani a jelentkezők.

A legtöbb gyerek csak a nyakát nyújtogatta és forgolódott, hogy vajon lesz-e aki felteszi a kezét. De az egész tömegben mindössze egy kéz emelkedett a levegőbe! A professzor intett a jelentkező kisfiú felé, és így szólt:

- Nocsak! Ifjú barátunk tehát abban a szerencsében részesült, hogy láthatott egy boldog brekedlit! Hogy hívnak, kisfiam?

- Csepős Levente-mondta a megszeppent fiú.

- Nagyon szép neved van! - mosolygott az öreg tudós.- Áruld el nekünk, Levente, mikor változott a brekedlid színe zöldre?

- Éppen tegnap este. Nyitva felejtettem a ketrece ajtaját és megszökött. Anyukám ijedtében felszaladt a padlásra, mert nagyon fél a békáktól. A sikongatásra megint átjöttek a szomszédok és apukámnak magyarázkodnia kellett.

Szegény Leventét a többi gyerek alaposan kinevette, ő pedig fülig pirult. Wunderbell doktor csendre intette a nevetőket, és ismét a fiúhoz fordult.

- És mi történt ezután? - kérdezte.

- Hát a szomszédok segítettek megfogni a békát. Aztán visszatettem a ketrecbe, és anyukám végre le mert jönni a padlásról.

- És milyen színű lett a brekedlid, miután visszazártad a ketrecbe?-kérdezte a tudós kíváncsian.

-Piros. Tűzpirosan izzott, olyan dühös volt! És egész éjjel brekegett! A házunk nem tudott tőle aludni.

- Azt hiszem - mondta az öreg lehajtott fejjel-, hogy ezen nincs  mit magyarázni. Mindenki érti, ugye? A szerencsétlen állat azt hitte, végre szabad, ezért boldog volt. Aztán amikor újból bezárták a ketrecbe, mérhetetlenül dühös lett. Meg tudjuk érteni, ugye gyerekek?

Mindenki helyeslőn bólogatott, csak Levente pirult el megint fülig. Maga sem tudta, hogy miért, de szégyellte magát.

- Akkor most azt szeretném - folytatta a professzor -, ha megmondanátok, hogy miért szeretitek a brekedliket!

„Mert színváltósak!” „Mert aranyosak!” „Mert hangosan brekegnek, ha mérgesek!”

Jöttek sorban a válaszok, a bekiabálások, s az öreg professzor végül már a fejét fogta!

„Mert sohasem hazudnak..” - mondta ekkor egy vékonyka hang, amire a tudós rögtön felkapta a fejét, és határozottan intett a kezével, hogy mindenki maradjon csendben. Miután a lárma teljesen megszűnt, figyelmesen abba az irányba fordult, ahonnan azt az utolsó választ hallotta. Végignézett a gyerekeken, és így szólt:

- Valaki itt egy nagyon jó választ adott. Nagyon szeretném, ha megmutatná magát, és megismételné, amit az imént mondott. Valami olyasmit hallottam, hogy hazugság… vagy hasonlót… nem értettem pontosan-füllentette. Bár jól értette ő már elsőre is, hogy az a vékonyka hang mit mondott az előbb. Csak azt szerette volna, ha a hang gazdája felbátorodik, s ő maga ismétli meg a válaszát.

Kisvártatva az egyik sorból, a második osztályosok közül, egy apró, vörös hajú, csillogó szemű kislány bátortalanul megszólalt. Vékony, gyenge gyerekhangját alig lehetett érteni:

- Én azt mondtam, hogy azért szeretem a brekedliket, mert sohasem hazudnak…

Az idős professzor meghatódva nézett a kislányra. Tudta ő jól, hogy miért kell a gyerekekkel beszélgetni, ha az ember jobbá szeretné tenni a világot. Ők még ártatlanul látják a nagy igazságokat, és nem félnek kimondani őket. Hosszú élete alatt átélt rengeteg kalandja során mindig arra volt a legbüszkébb, hogy   képes volt gyerekszemmel nézni a világra, és maradt elég gyermeki bátorsága, hogy kimondja a megismert igazságokat. Bárcsak több felnőtt  képes lenne erre!

Hosszan, mosolyogva nézett a kislányra, majd megkérdezte:

- Hogy hívnak?

- Pityeri Emese-válaszolta a kislány halkan, de azért már bátrabban.

- Hát tudd meg Emese, hogy ma az összes feltett kérdésemre érkezett összes válasz közül a tiéd volt a legeslegjobb.

Emese a dicséret hallatán elmosolyodott, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Kedves Emese! - folytatta a professzor. - Kérlek, mondd el nekünk, mit jelent az, hogy a brekedlik sohasem hazudnak?

A kislány most már felbátorodva, hangosan így szólt:

- Ha a brekedli éhes, akkor sárga. Ha fél, akkor fehér. Ha mérges, akkor piros. Ha alszik, akkor lila. Sohasem mutat más színt, mint amilyen éppen a hangulata. Nem hazudik-mondta.

- Ez valóban így van-vágta rá az öreg tudós.- Az igazság az, gyerekek, hogy a brekedli természetéből kifolyólag képtelen a hazugságra. Nem is tudja mit jelent az: hazudni. Nem tettet, nem színlel. Ezek a fogalmak számára ismeretlenek. Egy brekedli soha sem lesz piros, ha éhes. Mérgében nem fog lilán alvást színlelni. Félelmét nem leplezi a kíváncsiság narancssárgájával. Ezért van az is, hogy szinte senki nem látott még fogságban zöld brekedlit. Ketrecbe zárva a brekedli nem boldog. Hát miért is lenne akkor zöld színű? Miért színlelne boldogságot, ha egyszer nem az? Tudjátok, ezek a csodálatos lények nem képesek érdekből cselekedni. A természet irányítja őket, az ösztönök. Ösztönösen tudják, mi jó nekik és mi nem. Ez a tulajdonság, ez a természetesség a vadonban a hasznukra van, de a mi emberi világunkban sajnos inkább hátráltatja őket.

Az öreg tudós egy pillanatra megállt, körbenézett és elgondolkodott. Majd így folytatta:

- Én nem mondhatom meg nektek, hogy ezután mi a teendő. Nem utasíthatlak titeket semmire. Ti vettétek a brekedliteket a saját spórolt pénzetekből. Annyit azonban mondhatok, hogy nagy lehetőség nyílik most számotokra. Hiszen ha helyesen cselekedtek, akkor nem egy házi kedvencet vettetek a zsebpénzeteken, hanem inkább visszavásároltátok egy csodálatos állat szabadságát. Higgyétek el, ez százszor jobb érzés, mint gyönyörködni egy ketrecben tartott különleges szépségben. Örülök, hogy itt lehettem és megismerhettelek titeket. Köszönöm a szíves fogadtatást. Vigyázzatok magatokra! Szervusztok!

                Így búcsúzott az öreg tudós a gyerekektől. Majd ugyanolyan fürgén, mint amikor jött, leszökdelt a színpadról a lépcsőn, még egyszer integetett a gyerekeknek, aztán eltűnt a tornaterem kijáratában.

Az iskolások dermedten álltak. Páran sugdolóztak, kérdezgették egymást, hogy vajon mit akart mondani Wunderbell doktor ezzel a szabadság dologgal. Sokan a brekedlijüket mustrálták a ketrecében. Megint mások csak lehajtott fejjel néztek maguk elé, és a lábukkal csiszolták a padlót.

                A professzor egész héten járta a várost. Az összes iskolába elment, és megtartotta előadását. Hétvégén aztán fáradtan, de elégedetten dőlt hátra régi, folyóparti háza verandáján a karosszékében.

„Most már csak várni kell, hogy kikeljenek és beérjenek az elvetett magok…” -gondolta magában.

                S ha nem is azonnal, de a változás valóban megkezdődött. Krákics Oszkár például a következő héten észrevette, hogy egyre kevesebb brekedlit tud eladni a piacon. Azt persze előre tudta, hogy egyszer majd csökken a gyerekek érdeklődése, de nem gondolta volna, hogy ez ilyen gyorsan be fog következni. Azért egyelőre nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, és a hétvégére ismét rendelt ezer új példányt Kapcásnál, aki örömmel teljesítette az újabb és újabb megbízásokat, hiszen így az ő tárcája is egyre jobban hízott. Úgy tűnt tehát, hogy minden megy tovább a megszokott kerékvágásban, míg nem a következő hétvégén beütött a mennykő!

                Egy teljesen megszokott szombati napnak indult ez is, mint a többi. Krákics már napfelkelte előtt kint volt a piactéren,a bódéját rendezgette, ugyanis nemsokára meg kellett érkeznie Szidolinnak a legújabb szállítmánnyal. A kapzsi kufàr jobban szerette, ha még a többi árus érkezése előtt lepakolják a békákat a teherautóról, mert egy ekkora jármű a szabályok szerint nem is jöhetett volna be a piactérig. Ugyanis félő volt, hogy az utcák, az alattuk futó többszázéves csatornarendszer miatt nem bírják el a nehéz kocsit és beszakadnak. De ha az árut még egészen kora hajnalban ki tudják rakodni, és Szidolin még időben le tud lépni a teherautóval, akkor senki nem látott semmit, és az olyan, mintha nem is történt volna szabálysértés. Krákics legalább is így gondolta. Ez lett a veszte! Éppen a lakatot nyitotta a bódéja ajtaján, amikor meghallotta a teherautó zötykölődését az egyik kis sikátor irányából. Már kezdett örülni, hogy az a semmirekellő Kapcás egyszer végre időben érkezik,  nem kell rá várnia. S valóban, a házak közül egyszer csak kifordult a piactérre a rozoga teherautó. Krákics elindult a kocsi irányába, közben integetve köszöntötte üzlet- vagyis inkább bűntársát. De ekkor valami óriási nagy robaj hallatszott, mintha egy ház dőlt volna össze vagy egy hegy omlott volna le. S a teherautót Szidolinostól, brekedlistől elnyelte a föld, vagy legalábbis egy hatalmas porfelhő.                                                                                                                                      Krákics az ijedtségtől moccanni sem bírt. Csak várta dermedten, hogy eloszoljon a por, és végre meglássa a halvány hajnali világosságban, hogy mi történt. Hosszú óráknak tűnő másodpercek teltek el, mire végre eloszlott a por, és láthatóvá vált a keletkezett kár. Krákicsnak ekkor a következményektől való félelmében szinte megfagyott a vér az ereiben. Az utca valóban nem bírta el a teherautó tömegét és beszakadt. A nehéz kocsi félig oldalra fordulva eltűnt egy nagy hasadékban, ami az autó hosszában, de még jócskán azon túl is ott tátongott a piactér bejáratánál. A hatalmas robajra természetesen a környező lakásokban mindenki felébredt, és sorban, egymás után kezdtek felvillanni a lámpák a térre néző ablakokban.                        Krákics még akkor is földbe gyökerezett lábbal állt, amikor a teherautó ajtaja kivágódott, és Szidolin porosan, szédelegve, szakadt ruhában előmászott a fülkéből. Azután leporolta magát, megtapogatta fejét, oldalát sőt még az ülepét is, hogy meggyőződjön róla, nem sérült-e meg. Csak ezután vette szemügyre, mi is történt a teherautóval. Amikor látta, hogy mit művelt, rettentően kétségbe esett. Széttárt karokkal forgolódott a hatalmas gödör szélén segítséget keresve, de az egyetlen ember, akit megpillantott, Krákics Oszkár volt, amint a bódéja előtt a fejét fogva csodálkozott. Kapcás egy pillanatra ijedten az öreg kufár szemébe nézett, majd mintha hirtelen megvilágosodott volna; szeme megnyugodott, szája kaján mosolyra görbült, majd azt sem mondva „fapapucs” sarkon fordult, és amilyen gyorsan csak tudott, kereket oldott. Csakhamar eltűnt az egyik épen maradt kis utcában, mintha mi sem történt volna. Krákics számára csak ekkor vált világossá, hogy egyedül maradt a bajban. Mint aki álmából riadt fel, vagy mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon, üvöltözni kezdett Kapcás után:

-Gyere vissza, te átokfajzat! Hogy hagyhatsz itt egyedül?! Gyere vissza, te gazember míg szépen mondom! Elevenen foglak megnyúzni, te akasztófavirág!

Ilyen szépen kérlelte, de mind hiába. Kapcás Szidolint nem tudták jobb belátásra bírni még ezek a „nyájas” szavak sem. Akármilyen kedvesen próbálta is Krákics visszacsalogatni, nem engedett elhatározásából, és eltűnt a hajnali ködben, mint az a bizonyos szürke szamár. Ezután jó darabig a színét sem látta senki a városban.                                                                                                                                                   Krákics, mikor látta, hogy hiába a kiabálás és a fenyegetés, Kapcás akkor is csak a saját bőrét menti, visszament a teherautóhoz, hogy maga is felmérje a kárt. Addigra már jó néhány közeli lakó is megjelent a téren pizsamában vagy fürdőköntösben bámészkodni. Amikor a kufár a kocsihoz ért, kétségbe esve látta, hogy az autó raktere is nyitva volt, és az egymásra borult ketrecek némelyike összetört vagy kinyílt. Ezekből a ketrecekből természetesen kiszabadultak a brekedlik, és a boldogságtól zölden tündökölve, hatalmas ugrásokkal vetették bele magukat a beszakadt csatornába. Az odalent hömpölygő vízzel aztán szépen leúsztak egészen a folyóig. Végre szabadok voltak, és ez ellen már Krákics Oszkár sem tehetett semmit. Ő persze azért nem adta fel. Belevetette magát a csatorna bűzös vizébe, és megpróbálta összefogdosni drága rakományát, de egy brekedlit sem tudott elkapni. Vérben forgó szemekkel, mint aki megőrült, gázolt a vízben. Sőt! Még a bámészkodókkal is elkezdettt kiabálni, hogy inkább segítsenek neki, ahelyett hogy csak ott állnak. Választ nem kapott, segítséget még kevésbé. Néhányan halkan megjegyezték, hogy megérdemli a sorsát, meg hogy úgy kell neki.                                                                                                                                 Aztán rövidesen megérkezett a városi rendőrség. Miután kiderült, hogy mi történt, és mivel Krákics Oszkáron kívül más felelőst nem találtak, bilincsben vezették el a még akkor is hangosan szitkozódó, csuromvizes, csatornaszagú kufárt. A kapzsi vénember teljesen magán kívül volt, pedig a java még csak ezután következett. A város pert akasztott a nyakába, és ki kellett fizetnie az okozott kár helyreállításának költségeit. Sőt, az óváros teljes csatornahálózatának felújítását is vele fizettették meg. Ráadásul örök időkre bevonták az összes kereskedelmi engedélyét. Soha többé nem nyithatott semmilyen üzletet. Mindenki elverte rajta a port, és senki sem törte magát, hogy segítsen rajta. Az úgynevezett „befolyásos barátai” a kereskedelmi kamarából hallani sem akartak róla. Mindenki hátat fordított neki. Csak a szép óvárosi háza maradt meg. Ott üldögélt nap mint nap székében az emeleti erkélyen, és mérgesen nézett a járókelőkre. A gyerekek, ha meglátták, gyakran csúfolták. Brekegtek neki, vagy mondókákkal dühítették. “Krákics Oszkár, Krákics Oszkár, csatornában békát fogtál!” Kiabálták és nevetve futottak el, ha az öreg utánuk hajította a kalapját vagy a sétabotját. Rosszul esett neki a csúfolódás, de a hibáit soha nem ismerte el. Nem bánta meg tetteit, és élete végéig egy keserű öregember maradt.

                És vajon mi történt a brekedlikkel? Ez a történet legszebb része. Az ominózus teherautó-baleset utáni hetekben az iskolás gyerekek csapatokban jártak le a folyópartra. Mindegyikük vitte a brekedlijét a kis ketrecében, de a visszafelé jövők már mind üres ketrecekkel tértek haza. Szépen lassan minden gyerek szabadon engedte kis kedvencét, és hetekkel később nem maradt egyetlen fogságban tartott brekedli sem egész Heszpervárban, de talán még egész Noctóliában sem. De a békák megszolgálták szabadságukat. A Zorb folyóban elengedett egyedek ugyanis nem úsztak le a folyón egészen az Irdatlan-Cseppendér-ingoványig, hanem egyszerűen ott maradtak a folyó városi részén, ahol jól érezték magukat. Csakhamar annyira elszaporodtak, hogy nekik köszönhetően Heszpervár lett az összes folyóparti város közül az egyetlen, ahol a Noctóliában rendkívül gyakori begyes szúrmancsok nem zaklatták nyáron az embereket. Ez a szúnyogfajta körülbelül tízszer akkorára nő, mint az általunk ismert szúnyogok és csípése nagyon kellemetlen. A brekedlik azonban nagyon szeretnek vadászni ezekre a rovarokra, és Heszpervár környéken ez lett a békák fő tápláléka. Ez azonban csak a kisebbik előny volt, amit a békák a városnak jelentettek. Ugyanis szabadon engedésüket követő nyártól kezdve minden év júniusában egy csodálatos eseményt lehetett a város vizeiben megfigyelni. Nyaranta egyre több és több ember érkezett ebben az időszakban a városba, csak hogy megnézhesse a heszpervári brekedlik nászát. Ez a különleges színjáték minden júniusi estén megfigyelhető volt a Zorb folyó nyugodtabb részein. A város folyóparti parkjai ilyenkor alkonyatra megteltek emberekkel. Egész családok telepedtek le egymás mellé a fűben leterített pokrócokra vagy a park padjainak egyikére, és mind lélegzet-visszafojtva a folyót kémlelték. Aztán amikor már majdnem teljesen besötétedett, valaki felkiáltott: „Ott ni! A folyó közepén!” És valóban: egyre többen látták az elsőként feltűnő rózsaszín fénypontot a folyó felszínén. Sőt, az elsőt követve egyre több ilyen élénk színlámpa gyulladt fel a vízen. Ezek voltak a nőstények. Aztán kisvártatva a sok rózsaszín pont között felbukkant egy-egy türkizkéken világító nagyobb folt, és hamarosan felcsendült a kéken foszforeszkáló nagy hím brekedlik semmihez sem hasonlítható búgó-reszelő nászéneke. Az emberek, akik aznap kilátogattak a folyópartra, csodálatos hang- és fényjátéknak lehettek tanúi. Mindannyian megbabonázva nézték a brekedlik násztáncát. Hogy mire gondoltak a városlakók e csodálatos esemény láttán, azt nem lehet tudni. De egy valami biztos: egyiküknek sem jutott soha többe az eszébe megfogni és ketrecbe zárni a varázslatos brekedliket.

 

 

Vége

 

Csigó Dávid, Amatőr író

Ezt a mesét írta: Csigó Dávid Amatőr író

Már általános iskolás koromban is imádtam fogalmazásokat írni, hosszabb-rövidebb történeteket kitalálni. Az irodalom iránti szeretetem felnőtt koromban sem lanyhult. Természetjáró emberként fő témáim az állatvilág és a környezetvédelem, de szívesen írok vicces verseket is, amelyek azonban inkább az érettebb olvasóknak szólnak. Rejtő Jenő humora szívemnek nagyon kedves, gyakran próbálok az ő figuráihoz hasonló ...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!