A vasfejű ember

A vasfejű ember.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szegény ember, volt neki egy legényke fia. Egyszer a szegény ember azt mondja a fiának:

- Már, édes fiam, fölcsepergettelek annyira, amennyire. Most már nem tarthatlak tovább, mert én szegény vagyok. Menj világgá, állj be valahová szolgálatra. Hidd el, a jó szolgának soha sincs semmi baja; egyik napra úgy, mint a másikra, kijár éte, bére. Isten látja lelkemet, ha egy kicsit jobban volna sorom, máskép látnék felőled. De így, ahogy lehet, csak úgy lehet.

A szegény Péter mert így hívták a fiát - egy kis tarisznyába beletett egy darab száraz kenyeret, a hátára vette, kezébe fogott egy nagy görcsös botot, avval útnak indult. Ment, ment hetedhét ország ellen szolgálatot keresni. Egyszer, amint így mendegél, előtalál egy öreg embert, köszön neki:

- Jó napot adjon Isten, öreg apám!

- Adjon Isten neked is, édes fiam! Hát mi járatban vagy?

- Én bizony szolgálatot keresek.

- Állj be énhozzám, megfogadlak én.

Mindjárt kezet fogtak, meglett az alku. Péternek nem volt kutyabaja sem. A dolgát könnyen elvégezhette, mert mindössze is két lónak meg egy tehénnek kellett gondját viselnie. Az esztendő három napból állt. Mikor eljött az utolsó estéje is, az öreg ember egy diót adott neki. Meg akarta továbbra is fogadni, de a fiúnak nagyon nagy mehetnékje volt haza; nem maradt. Az öreg, mikor látta, hogy a fiúnak nincs kedve tovább szolgálni, nem marasztalta, hanem másnap reggel útnak eresztette.

Ment, mendegélt Péter nagy búsan hazafelé. Azért szomorkodott pedig olyan nagyon, hogy miért is nem kért több bért? Az az egy dió bizony nem sok szalonnát ér! Ő haza sem viszi csúfnak. Hisz akár avval, akár anélkül. Leült hát az árok partjára, előkereste a diót s megtörte. Hát, uramfia! Akár hiszitek, akár nem - ott voltam ahol beszélték - csak úgy özönlött ki a dióból a sok ló, ökör, juh, hogy végét-hosszát nem látta az ember. Nosza elkezdett ám Péter sírni-ríni, hogy most már mit csináljon ő avval a töméntelen jószággal? Hogy hajtsa ő azt haza? Majd hogy kezét-lábát meg nem ette bújában. Egyszer azonban arra jő a vasfejű ember s azt mondja Péternek:

- Miért rísz, fiú? mi bajod?

- Hogyne sírnék-rínék, bátyám uram, mikor volt egy dióm, aztán, amint megtörtem, ez a tömérdek jószág özönlött ki belőle. Mit csináljak most már velük? hogy hajtsam haza?

- Hát, fiam, hallod-e, mit? Egyet mondok, kettő lesz belőle. Ha te nekem megígéred, hogy soha, míg élsz e világon, meg nem házasodol, én ezt a falka jószágot, mind egy lábig, újra belehajtom a dióba.

Péter szorultságában még tán nagyobbra is ráállott volna. A vasfejű ember pedig csak egyet füttyentett, avval úgy tódult belé a sok jószág a dióba, hogy szinte egymást törte. Mikor pedig az utolsó is behúzta a lábát, a dió összecsukódott. Péter szépen a zsebébe tette a diót s ballagott hazafelé. Mikor pedig az apja kapuja elébe ért, megint megtörte a diót s újra csak úgy özönlött ki belőle a sok jószág, hogy vége-hossza nem volt. Az apja, amint meglátta azt a tömérdek sok lovat, ökröt, birkát, úgy elbámult rájuk, mint a borjú az új kapura. Kérdezte aztán a fiát, hol vette ezt a sok jószágot? Ez aztán elbeszélte neki töviről-hegyire, hogy állott be az öreg emberhez szolgálatra, hogy járt a bérében kapott dióval, hogy és miért hajtotta be vissza a jószágot a vasfejű ember - ezeket, mondom, mind elbeszélte igről-igre.

Azután a jószág egy részét eladták, vettek az árán házat, szőlőt, földet. Rövid idő múlva úgy felvitte Isten a szegény ember dolgát, hogy első gazda lett a faluban. Így éltek egy darabig.

Egyszer azonban azt mondja az apja Péternek:

- Fiam, Péter, eljött már innen-onnan az az idő is, hogy megházasodjál.

- Hej, édesapám, nem lehet nekem megházasodnom, mert megígértem a vasfejű embernek, hogy holtig nőtelen maradok.

- Eh! ígéret ide, ígéret oda! Nem tesz az semmit, édes fiam. Ha nem szereti, hogy feleséged legyen, hát tegyen róla. Különben meg, ha idejönne is, van az istállóban egy szürke paripa felnyergelve, arra ha fölkapsz, nincs a föld hátán az az ember, aki utólérjen. Majd valahol csak nyomodat veszti. Te pedig, fiam, visszajössz ide közénk, aztán élünk, mint hal a vízben.

Úgy is lett. A fiú megházasodott, elvett egy szép barna leányt, olyan szépet, hogy még no! Mikor éppen legszebben szólott a muzsika, legjobban aprózták a táncot, a vasfejű ember bekiált az ablakon:

- Hát, öcsém, tudod-e, mit fogadtál, hogy soha meg nem házasodol?!

Amint a vőlegény - már mint Péter - a vasfejű embert az ablakon át meglátta, usgyé! ki a házból, egyenest az istállóba, onnan hirtelenében kivezette a szürkét, felült a nyeregbe s úgy elvágtatott, hogy a vasfejű ember, aki utána iramodott, a nyomába se hághatott.

Nyargalt aztán Péter hetedhét országon is túl, az üveghegyen is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonan túl, innenen innen, aztán elért egy kis fehér házhoz, melyben egy öreg asszony lakott. Benyitja a kilincset, köszön:

- Jó napot adjon Isten, öreg anyám!

- Adjon Isten neked is, édes fiam! Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

- Futok, öreg anyám, világgá.

- Fiam, ha hibás vagy, úgy még annyira menj, mint amennyiről jöttél.

- Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.

- Van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mérföldnyire lesz innen, megugatja.

Azután az öreg asszony kiment a pitvarba, tüzet rakott és sütött, főzött vendége számára. Mikor aztán Péter jóllakott, ugatott a kis kutya.

- Na, fiam, ugat a kis kutya, mehetsz!

Péter gyorsan felnyergelt, avval a lóra ült. Midőn indulni akart, az öreg asszony azt mondja neki:

- Megállj csak, édes fiam! Ihol van egy kendő meg egy fontos kalács, ne! Tedd a tarisznyába, még hasznát veheted.

Péter megköszönte szépen a jóakaratot; a kalácsot és a kendőt a tarisznyába tette s elvágtatott. Ment, ment aztán hetedhét országon is túl. Megint előtalált egy kis fehér házat. Ebben is csak egy öreg asszony lakott. Péter bemegy hozzá, köszön neki:

- Jó napot adjon Isten, öreg anyám!

- Adjon Isten neked is, édes fiam! Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

- Futok, öreg anyám, világgá.

- Fiam, ha hibás vagy, úgy még annyira menj, mint amennyiről jöttél.

- Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.

- Van nekem egy kutyám, az, ha hét mérföldnyire lesz innen, megugatja.

Avval az öreg asszony kiment a konyhára, sütött, főzött, hogy a vendég éhen ne távozzék a hajlékától. Mikor aztán Péter jóllakott, ugatott a kis kutya.

- Na, fiam, ugat a kis kutya, mehetsz!

Péter gyorsan felnyergelt, avval lóra ült. Mikor indulni akart, az öreg asszony azt mondja neki:

- Várj csak egy kicsit, édes fiam! Nesze ez a fontos kalács meg ez a kendő. Tedd a tarisznyádba, meglásd, még hasznát veheted.

Az ajándékot Péter megköszönte szépen, mind a kettőt beletette a tarisznyájába. Így már volt néki két kendője, meg két kalácsa. Avval sarkantyúba kapta a lovát, elkezdett vágtatni. Ment, repült, mint a sebes szél, hetedhét országon is túl. Egyszer megint előtalál egy kis fehér házat. Bemegy a házba, hát egy lelket se talál benn mást egy öreg töpörödött asszonyon kívül. Köszön neki:

- Jó napot adjon Isten, öreg anyám!

- Adjon Isten neked is, édes fiam! Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

- Futok biz én, öreg anyám, világgá.

- Ha hibás vagy, édes fiam, úgy még annyira menj, mint amennyiről jöttél!

- Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.

- Óh, édes fiam, van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mérföldnyire lesz innen, megugatja. Addig pedig feküdj le ide a vacokra, pihend ki magadat. Én meg kifordulok a konyhára, majd valamit kotyvasztok a számodra, amivel az éhedet elüsd.

Úgy is tett. Kiment a pitvarba, tüzet rakott, sütött, főzött annyit, hogy Péter meg se tudta enni. Mikor vége volt az úri ebédnek, ugatott a kis kutya.

- Na, fiam, ugat a kis kutya, kászálódhatol. Hanem mielőtt elmennél, nesze ez a fontos kalács, meg ez a keszkenő! Most már van három kalácsod, három keszkenőd, mert tudom, hogy a húgaim is adtak egy-egy kalácsot meg egy-egy keszkenőt. Most már menj hét nap, hét éjjel szakadatlanul! Nyolcadik nap hajnalán majd egy nagy tűzhöz érsz. Azt csapd meg a három kendővel háromszor, mire az ketté válik előtted. A nyíláson lovagolj keresztül minden félelem nélkül. Mikor pedig a tűz közt mégy, a három fontos kalácsot hajítsd bal kézzel a hátad mögé.

Péter megköszönte szépen mind a tanácsot, mind a kalácsot. Avval felült a szürkére s elvágtatott. Hét éjjel szakadatlanul lovagolt. A nyolcadik nap hajnalán csakugyan elérkezett a mondott tűzhöz. Ez, miután a három kendővel háromszor megcsapta, szépen kétfelé vált s úgy állott mindkét oldalról, mint a kőfal. Midőn a tűz nyílása közt haladt, a három fontos kalácsot bal kézzel a háta mögé hajította. Mind a három egy-egy kutyává változott. A kutyáknak Nehézmintaföld, Erősmintavas és Jólhall neveket adott.

Mikorra Péter általért, akkorra a vasfejű ember is ott termett a tűznél. De nem szaladhatott rajta keresztül, mert a láng összecsapódott az orra előtt. Minthogy tovább nem mehetett, majdhogy a kezét-lábát meg nem ette. De mit használt vele? csak a magáét ette. Utána kiáltott hát Péternek:

- Megállj, imilyen-amolyan ördögdobta, vízhozta legénye! Most ugyan kisiklottál a körmöm közül, de megállj, meg! Csak egyszer a kezem közé kaparíthassalak, tudom, hogy megkeserülöd.

A vasfejű embernek azonban volt annyi esze, hogy nem ment el a tűztől, hanem lefeküdt melléje s várta a jószerencsét. Mikor aztán Péter tudta, hogy nincs már többé mit félni a vasfejű embertől, nem ment olyan lóhalálában, hanem csak lassacskán lovagolt. Amint így megy, mendegél, előtalál egy fehér házat. Leszáll a nyeregből, benyitja az ajtót, hát látja, hogy a ház közepén egy őszbe csavarodott, öreges asszony kis zsámolyszéken ül s ott fonogat. Az ablaknál pedig egy gyönyörű szép leány van, akinek az orcája olyan szép piros, mint a rózsa, a szeme olyan ragyogós fekete, akár a bogár. A szép leány éppen a sarkig érő arany haját fésüli. Köszön Péter; fogadják mind a ketten szívesen.

- Mi járatban vagy, édes fiam? - kérdi aztán az öregasszony.

- Én bizony, édes szülém, szolgálatot keresek.

- Hozott az Isten! édes fiam, ejnye, már jobbkor nem jöhettél volna soha. Megfogadlak én, beállasz-e hozzám?

- Be én, szülém, édes örömest.

Az öreg asszony megfogadta hát Pétert. Egész boldogság volt az élete. Szántott, vetett, olykor pedig vadászni járt kutyáival. Hogyha valami vadat hozott, az a szép leány olyan jól el tudta készíteni, hogy Péter még a száját is megnyalta utána.

Egyszer, mikor Péter a leánnyal egyesegyedül maradt otthon, kijött a szó-beszéd közben, hogy hova való ő. Kérdezte aztán a leány, miképp tudott átjönni a tüzön? Péter elbeszélte, hogy a három kendővel csapta meg háromszor egymás után, mire ketté vált előtte. A leány hitte is, nem is, amit Péter mondott. Azért, mikor Péter egyszer elment hazulról, elballagott a tűzhöz s azt a keszkenővel megcsapta háromszor, mire kétfelé vált, mint a parancsolat. A vasfejű ember mindig ott sündörgődzött a tűz körül, mióta Péter elillant volt az orra elől. Amint most meglátta, hogy kétfelé vált a tűz, nem kérdezte, hogy szabad-e, vagy nem, hanem egyenest átkotródott a nyíláson. A leány meg annyira megijedt tőle, hogy se holt, se eleven nem volt. Elkezdett hát hazafelé futni, a vasfejű ember meg utána. Mikor hazaértek, a leány a pitvarajtóban csak ledobbant, a vasfejű ember pedig bement a pitvarba s elbujt a tűzhely alá.

Nem sok idő múlva hazajött Péter a vadászatból. A leánynak a kezéből, ki még akkor is ájulva ott feküdt a pitvar földjén, kivette a kendőket, aztán ölbe kapta a gyönyörű teremtést, bevitte a házba s lefektette a nyoszolyára, mire nemsokára magához jött. A Nehézmintaföld pedig, mikor hazajöttek, felfeküdt a tűzhelyre s majd agyonnyomta a vasfejű embert.

Másnap Péter a kutyáit berekesztette az ólba, maga pedig átment az erdőre. Alighogy észrevette ezt a vasfejű ember, tüstént utána ment. Péter későcskén látta meg, hogy valaki jön utána, alig volt annyi ideje, hogy egy magas fára felmászhatott. Odament hát a vasfejű ember a fa alá.

- Jere csak le, kötnivaló - mondja a vasfejű ember Péternek - jere csak le! Tudod-e, mit fogadtál, hogy sohasem házasodol meg?!

- No, már látom - mondja Péter - hogy itt kell vesznem. Csak annyit engedj, hogy hármat kiálthassak!

- Nem bánom én, kiálthatsz éntőlem százat is, akár addig, míg a torkod ki nem szakad. Hanem annyi szent igaz, hogy mindjárt kicserzem a bőrödet.

Elkezdett hát Péter kiáltani:

- Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim, jertek elő!

Jólhall meghallotta a gazdája kiáltását, azt mondja hát a másik kettőnek:

- Halljátok hé! gazdánk hí bennünket.

- Hogy hína, bolond - mondja Nehézmintaföld - nem tudod, hogy most ebédel? - Avval jól pofonvágja Jólhallót, hogy miért hazudik.

Megint kiáltott Péter:

- Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim, jertek elő!

Ezt a kiáltást már meghallotta Nehézmintaföld is, azt mondja hát a többieknek:

- Halljátok hé! gazdánk csakugyan hí bennünket.

- Már hogy hína? - mondja Erősmintavas - hisz jól tudjátok, hogy most ebédel! - Avval jól pofonüti Nehézmintaföldet, hogy miért teszi lúddá a többieket.

Már Péter nem tudott hová lenni, hogy a kutyái kétszeri hívásra se jöttek elő. Elkezdi hát torkaszakadtából, amint csak telt tőle:

- Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, kedves kutyáim, jertek elő!

De már ezt a kiáltást meghallotta ám Erősmintavas is. Azt mondja hát a másik kettőnek:

- De már igaz ám, hogy gazdánk hí bennünket, azért azt mondom, hogy menjünk! - Erre Erősmintavas széjjelrúgta az ólat, melybe be voltak rekesztve, s futottak mind a hárman arrafelé, amerről a kiáltást hallották. Amint az erdőben odaértek az alá a fa alá, a gazdájuk szavára rögtön nekiestek a vasfejű embernek. Olyan miknyikre összetépték, hogy minden kis porcikájából, morzsikájából egy-egy mákszem lett. Azóta van a világon mák.

Amint Péter megszabadult üldözőjétől, lejött a fáról s hazament. Otthon aztán elbúcsuzott keserves könnyhullajtások közt gazdasszonyától és a szép aranyhajú leányától. Ez neki emlékűl egy szép gyémántos fejű aranygyűrűt adott, mely meg volt boszorkányozva, de azt sem a leány, sem Péter nem tudta.

Felnyergelte aztán Péter a szürkét, felült a tetejébe s útnak indult. Vitte magával a három kutyát is. Hej, pedig de nehezen tudta otthagyni azt a fehér kis házat! Úgy fájt a szíve azután a szép aranyhajú leány után, majd megszakadt. De hiába! el kellett mennie, mert neki otthon édesapja meg felesége van, akik azóta, Isten tudja, milyen epedve sóhajtoznak utána.

Amint a tűzhöz ért, kivette a három keszkenőt, megcsapta velük a tüzet, mire az szépen kétfelé vált. Mikor túlnan volt, a három kutya újra három fontos kaláccsá változott. A kalácsokat aztán Péter a kendőkkel együtt eltette a tarisznyába. Útközben betért mind a három öreg asszonyhoz, mindegyiknek visszaadta a maga kendőjét, kalácsát és szépen megköszönte újra a jóakaratjukat.

Mikor Péter hazaért, első szava is az volt:

- Hát a feleségem hol van?

- Biz az, édes fiam, mondja neki az édesapja, azután, hogy te elbujdostál, nagy búsulásnak adta magát. Nem volt se éte, se itta. Egyre halványodott, egyre sárgult, mint ősszel a falevél. Nem sok idő múlva pedig leesett a lábáról s ágyban fekvő beteg lett s egy hónapra aztán szegényt a bú, a sok sírás-rívás, epekedés a földbe is vitte.

Mihelyt ezt Péter meghallotta, csak sírva fakadt. Úgy megrítt, olyan keservesen, mint a gyerek. De végre megjuhászodott, megnyugodott sorsán, mert tudta, hogy már annak úgy kell meglenni, amint az Úr elvégezte.

Mikor aztán eltelt vagy egy félesztendő, egy éjjel azt álmodta Péter, hogy azt a gyémántos fejű aranygyűrűt, melyet neki az a szép aranyhajú leány adott volt emlékül, a jobb kezéről, amelyen most van, húzza a bal gyűrűs ujjára. Mihelyt felébredt, azonnal lehúzta a gyűrűt a jobb kezéről s felhúzta a bal gyűrűs ujjára. Hát, uramfia! Akár hiszitek, akár nem - ott hallottam, ahol beszélték - az a szép aranyhajú leány abban a pillanatban ott termett előtte. Nosza ennek sem kell ám több, megöleli, megcsókolja, az meg őt vissza. Azt mondják aztán egymásnak:

- No, szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, ásó, kapa se választ el többet egymástól!

Mindjárt hozattak papot; a pap összeadta őket. Csaptak nagy lakzit. Én is ott voltam a lakodalomban. Volt sarkantyúm szalmából zabtaréjra. A Tisza meg a Duna az ajtó megett egy zsákba volt szorítva. Amint ott hetvenkedtem, a sarkantyúmmal véletlenül kivágtam a zsákot. Azóta foly a Tisza meg a Duna.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - MAGYAR GYERMEK- ÉS NÉPMESÉK: 2. gyűjtemény
Válogatta és szerkesztette: Radó Vilmos
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu