A vén diófa 12. meséje

A vén diófa 12. meséje.

Azonban másnap, elmaradt a megígért  mesélés. Reggel ugyanis a vén diófa arra ébredt, hogy az egész tájat beborította a puha, fehér hó. Bármerre is nézett, minden vakítóan csillogott a szikrázó napsütés fényében. Ekkor vette észre, hogy a kis csemete ágai milyen szomorúan lógnak a vastag hóbunda alatt.

- Tarts ki! Erős vagy! Ne add fel! - bátorította az öreg a kicsit.

- De nagyon nehéz! Nem ilyen hó köntöst akartam! - panaszkodott a kicsi. Nem gondolták, hogy ezen a napon bármi is fog történni. Bárhova néztek, minden fehér volt, és hangtalan csend ült az egész tájra. De aztán mégis. Megérkezett hangos károgással gyászos feketében régi barátjuk, a varjú. Éhesen, sajnálkozva nézte a hóval betemetett reggeliző helyet. Egy ötlete sem volt arra, hogy hogyan lehetne onnan kibányászni legalább csak egy diót. Közben megérkeztek a kis cinkék is, akik csodálkozva látták, hogy a varjú ma nem töri a diót.

- Mi lesz így velünk? Csip! Ha nem lesz eledelünk? Csip! - sopánkodtak a madárkák. A kis csemete szomorú ágakkal sajnálta kis barátait. De mivel nem tudott mit tenni, tovább erőlködött, hogy tartsa a havat, nehogy letörjenek a fiatal ágai.

- Kár! Kár! - tette még hozzá a varjú is. Erre, kisvártatva megint nem várt vendégek jöttek. Hangos röfögéssel egy vaddisznó család jelent meg. Az apa, a vadkan, mintha pontosan tudta volna, hogy hova kell tartani. A nagy hóban csapást vágott, és egyenesen a vén diófáig meg sem állt. A csapáson a csíkos hátú malackák követték, majd a sor végét az anya koca zárta. Jó alaposan feltúrták a havat, és hangos röfögéssel, visítással és röcsögtetéssel reggeliztek meg a hó alatti lehullott dióból. Majd ahogy jöttek, úgy távoztak is. A varjú, boldogan nézett utánuk.

 - Kár! Kár! - köszönte meg a disznóknak a reggeliző asztalt. És már röppent is a fa alá. A kis cinkék is boldogan csipegettek, mert ez az olajos mag az életüket mentette meg ebben a hideg, hóval betemetett világban. Aztán nem tudni honnan, de megjelent a rég nem látott macska is. A madárkák gyorsan felrebbentek a kis fára. A macska meg utánuk. A kis fába mélyesztette a körmeit, így próbálta elérni a cinkéket. Minél magasabbra mászott a csemetén a cica, annál több ágról hullott le a súlyos hó bunda. Persze a madárkák már sehol sem voltak, de a kis fa megkönnyebbülve lélegzett fel.

- Ó! - mondta. - soha nem gondoltam volna, hogy még hálás is leszek ennek a cicának. A vén diófa boldogan nézett le a kis csemetére, látva, hogy megszabadult a súlyos terhétől. Közben a földre huppanva a cica még maradt. Egyáltalán nem ment el a kedve attól még, hogy nem sikerült a vadászat. A feltúrt hó alatt, a lehullott levelek között incselkedően kacsintott rá egy dió golyó. Mintha csak azt kérdezte volna:

- Nem játszol velem?

- Dehogynem! - ugrott oda a cica, és gurította, elkapta, levadászta a kis diót, jót labdázva vele. Aztán egyszer csak elfáradva, unottan lerázta a talpára ragadt havat a lábáról, és ahonnan jött, arra is ment el.

- Minden rendben? Jól vagy? - nézett a vén diófa a kicsire.

- Most már jól vagyok! - és a kis gyenge, elzsibbadt ágacskáit lassan kezdte kinyújtóztatni az ég felé. - Szóval ilyen a tél? És mindig ilyen? És mi lesz ezzel a sok hóval? - És milyen jó, hogy tudtak enni a madárkák, meg hogy nem kapta el őket a macska, de leverte rólam a havat! És milyen szép így a táj! Jó ez a tél! Szeretem! - fogyott ki a szuszból a kicsi. Aznap, még egy vendég érkezett. Lassan, lopakodva szaglálódva nézett szét az udvarban. A szagok a vén diófához vezettek. Minden egyes malac láblenyomatot, kismadár nyomot, és cica nyomot  alaposan megvizsgált. De aztán tovább somfordált, méghozzá a cica nyomát követve.

- Ő ki volt? - kérdezte a kicsi.

- Ő volt a róka. - mondta a vén diófa.

- És miért arra ment? Miért a cica után? - aggódott a csemete, most már a cicát is féltve. - Remélem nem lesz gond! Így teltek múltak a téli napok, a vén diófa, és a kis diófa felett.