A vén diófa 13. meséje - Eszti-mami meséje

A vén diófa 13. meséje - Eszti-mami meséje.

- Úgy elzsibbadtak a tagjaim! - mondta a kis diófa ébredés után. - Mikor lesz már tavasz? - kezdett el türelmetlenkedni.

- Igazán nem sokára! - nyugtatgatta az öreg. - Én már érzem, hogy a nap langyosabban süt, nem csak világít. A kis cinkék is hirdetik, hogy jön már a jobb idő. - mondta. És valóban, a nagy hó szinte észrevétlenül laposodott, és tűnt el a tájékról. Hóvirágok dugták ki a fejüket, integetve fehér kis lengő kalapjukkal. - Hahó! Jövünk már! Hozzuk a tavaszt, ne aggódjatok! A kis cinkék hittek a hóvirágnak, és neki láttak, hogy helyet keressenek a fészküknek, ahol majd kikölthetik a pici tojásukat. Ahogy a nap sugarai egyre melegebben simogatták a fák ágait, előmerészkedett az első néhány bátor légy is.

- Nézd! Ki jön ott! - mutatott a vén diófa az ágával a kerítés felé! A cica megfontoltan, nagy pocakkal lépdelt feléjük.

  - El sem hiszem! - örült meg a csemete. Úgy aggódtam érte! Erre mintha csak a cica megértette volna, hogy itt neki örülnek, hozzá dörgölőzött a kis fa törzséhez. Jobbról is, meg balról is.

- Hogy ez a cica milyen aranyos! - olvadozott a kicsi. - Soha többet nem foglak dióval lepottyantani! - ígérte meg neki. Aztán a cica megint eltűnt, jó néhány napra.

- Jut eszembe! Mi történt Kázmér tanító bácsival, meg Matild tanító nénivel? Meséld tovább kérlek! - nézett fel a csemete a nagy fára.

- Hát bizony az úgy volt, hogy eljött az első napja az iskolának. Nagyon meglepődtem, de nem csak én, hanem a mókus család is.

  - De miért? - érdeklődött a csemete.

  - Azért, mert reggel, gyerekek lépdeltek be az udvarba félszegen, szégyenlősen. Mindegyik kezében volt egy darab fa. Egyre csak jöttek. Némelyik kislánynak óriási masni volt a hajában, a másik fején kendő. A fiúk némelyikén kis kucsma volt, és volt aki kócosan, hajadon fővel jött. Volt akinek tarisznya volt a vállán, volt akinek kemény karton papírból készült, festett háti táska. Akik együtt gyalogoltak a távolabbi tanyáktól a tekervényes dűlő utakon, azok halkan sustorogtak egymás között. Bizony nagy kiváltság volt iskolába jönni, még ha nagyon sokat kellett is gyalogolni, hogy ide érjenek.

- De miért? - kérdezte a csemete.

- Mert ha otthon maradnak, keményen kellett dolgozniuk. És ők nagyon szerettek volna megtanulni írni, és olvasni.

- És miért hozott mindenki egy fát? - érdeklődött tovább a kicsi.

- Azért, hogy be tudjanak fűteni a tanteremben, hogy ne fázzanak a gyerekek. - válaszolta a nagy fa. - Egyszer csak Matild tanító néni megrázott egy éles csengőt a kezében. Mindenki összerezzent. Még a mókuskák is ijedtükben berohantak az odúba.

- Jó reggelt gyerekek! Matild tanító néni vagyok! Én fogom nektek a testnevelést, az éneket, a rajzot, meg az olvasást, írást tanítani. A matematikát, meg a földrajzot, és a gyakorlatot pedig Kázmér tanító bácsi. És ő egyben ennek a kis iskolának az igazgatója is. Most pedig a fát tegyétek ide, és libasorban vonuljatok be az osztályba! - mondta Matild tanító néni.

  - Az iskolában két nagy osztályterem volt. Az egyikben az elsősök ültek a terem egyik oldalában,a harmadikosok pedig a terem másik oldalában. A másik tanteremben pedig a másodikosok, és a negyedikesek ültek egymás melletti sorokban. Amíg az elsősöket tanították hangosan, a harmadikosoknak csendes órájuk volt. Ők csendben a füzetben oldották meg a feladatokat. És ugyanígy a 2-4-ben is. Aztán meg fordítva. Az egyik kis első osztályos fiú, hamar magára vonta mindenki figyelmét. Kócos hajjal, futva érkezett zsebeiben egy-egy krumplival. De mivel elkésett, nem mert bemenni az osztályba.

- De miért volt a zsebében krumpli? És mit csinált kint amíg a többiek bent tanultak? - kíváncsiskodott a kis csemete.

- Az már egy másik történet, hagyjunk holnapra is. - javasolta a vén diófa.

- De úgy érdekel! - panaszkodott  a kicsi. Viszont ezt a kérést  már csak a csillagok hallották. Öreg barátja ugyanis addigra az igazak álmát aludta.