A vén diófa 20. meséje

A vén diófa 20. meséje.

Aznap hajnalban a kismadarak kórusa hangos, boldog énekléssel várta a napfelkeltét. A napocska megköszönte ezt a kedves fogadtatást, ám innentől már a  sugarainak nagyon sok dolga volt. Szépen fel kellett szárítani a mezőt betakaró puha, pára-paplan cseppjeit. Aztán, a hajnali harmatcseppektől átnedvesedett pillangó szárnyakat is szép sorban óvatosan át kellett simítani, melengetni, megszárítani. A pillangók hálásan integettek köszönetük jeléül, hiszen megkezdhették a mai napi, légies röppenő táncukat virágról virágra. Közben a napsugaracskák minden kis résbe, lyukba bekukucskáltak, hogy felébresztgessék az alvó nyuszikat, bogárkákat, kinyitogassák az éjszakára bezáródott virágok szirmait. Mire mindennel végzett, megnyugodva tapasztalta, hogy mindenhol nyüzsögve beindult az élet. A kis diófa, már régóta fenn volt, és nagy meglepetésére, meglátogatták a téli vendégei. Tele voltak a fiatal ágacskái a cinke család apraja nagyjával. A cinke apuka és anyuka büszkén híresztelte országnak világnak, hogy kisfiókáik milyen szépen megtanultak repülni. Most az életük fontos területeit mutatták be a kicsinyeiknek. - Télen, amikor mindent hó borít majd, itt fogtok élelmet találni! Csak kövessétek az okos varjút! - magyarázta cinke mama. A kicsinyeik, pedig mindent aprólékosan megtanultak, hiszen tudták, hogy az életük múlik azon, hogy találnak e tápláló élelmet. A vén diófa pedig még mindig szundikált. Mostanában egyre többször fordult elő, hogy sokáig aludt. A kis csemete pedig türelmetlenül várta, hogy felébredjen öreg barátja.

- Ó milyen jót aludtam! - mondta végül nagyot nyújtózva a vén diófa. - Olyan kellemes ez a madár csicsergős rovar zümmögős hangulat! Engem teljesen elandalít! - tette még hozzá ásítva az öreg.

- Nahát! Engem meg pont hogy felébreszt! - örvendezett a csemete. - Nem győzök betelni a látvánnyal! És képzeld! Amíg aludtál, nekem már vendégeim is voltak! - dicsekedett a kicsi. - És a cicák is kétszer jöttek mesét hallgatni a pad alá. De mivel semmi nem történt, vadászni indultak! Cica mama most tanítja a kis cicáit egeret fogni. Egyre ügyesebbek már! És rigó mama is nagyon boldog, mert ma reggelre kibújtak a kisfiókák a tojásból. Aztán hogy reggelit szerezzen nekik, leröppent ide a fűre. Itt viaskodott egy hosszú gilisztával. Olyan mókás volt, ahogy megfeszülve rángatta, cibálta! Végül valami kisebb falattal tért haza fiókákat etetni. A kis fiókák nem haragudtak, hogy nem giliszta volt a  reggeli, hiszen olyan picike a csőrük még, hogy abba egy szúnyognál nagyobb falat bele sem fér. - mesélte a kis fa.

- De még valami történt! Volt még egy látogatónk! Egy őzike sétált ide. - Szabad ide bejönni? Nincs itt semmi veszély? - kérdezte a szemével. - Én csak kicsit megpihennék itt. Ugyanis egész éjszaka menekülnöm kellett egy róka elől. De nagyon gyors voltam ám, csak úgy dobálta a patácskám a földet futtomban! Nekem ez volt az első nagy menekülésem, de én nyertem! Most viszont pihennem kell egy kicsit. Aztán vissza merészkedek a többiekhez, hogy nekik is elmeséljem, hogy minden rendben, ne aggódjanak. - gondolta az őzike, és lekuporodott a vén diófa, és a kis csemete közé. Fejét a lábára hajtotta, és együtt szundikált az öreg fával. A kis csemete vigyázott az álmára, ágait nyújtóztatva takargatta az őzikét az árnyékával. Majd az őzike kipihenten, megköszönve a vendéglátást, fejét apró szarvacskáival a kis diófa törzséhez dörzsölgette. Majd elindult. A kis fa végig kísérte tekintetével az egyre távolodó őzike kedves alakját. - Gyere máskor is! - susogta utána, és a leveleivel még integetett neki.

- Kár hogy lemaradtál róla! - nézett hétalvó barátjára a kicsi. Majd tovább mesélt. - De még más is volt ám! Reggel olyan bizsergést éreztem itt a törzsemben. Úgy csiklandozott, meg csipkedett is. Akartalak kérdezni, hogy mi lehet ez, de nagyon mélyen aludtál! És hogy honnan tudhatta a fa-doktor, hogy nekem itt valami bajom van, azt nem tudom, de kis vártatva megjelent, és addig kopogtatott, faragott, forgácsolt, míg elő került egy kis betolakodó pondró. A harkály bólintott, köszönve a reggelit, és már át is reppent hozzád. - mesélte a kicsi.

- Nahát, és én ebből semmit nem vettem észre. - nézett szét magán a nagy fa. - Viszont neked meg harkály doktor nagyon szép odút faragott! - mondta elismerően az öreg. - Kíváncsi vagyok ki fogja észre venni, és  ki fog beleköltözni?! - tette még hozzá az öreg fa. És büszkén nézett a kis csemetére, aki megint mintha magasabb lenne. Látszott, hogy az ágai tovább nyúltak, és a lombkoronája is sokkal nagyobb már.

- De jó lenne, ha mókusok költöznének egyszer ide! - sóhajtotta a kis diófa. - De azt nem sajnálom, hogy az a kis pondró nem csipked tovább. - mondta megnyugodva. És csak most tűnt fel nekik, hogy a cica család a pad alól figyelte a ma esti mesélést. Majd pedig ahogy az alkonyat megérkezett, ők is úgy távoztak haza pihenni.

  - Na, most az egyszer nem vadászták el a mese időt! - nézett le a fészekből a cicákra rigó mama. Majd gondosan betakargatta csupasz picikéit meleg toll ruhájával, és jó éjszakát kívánva nekik, ő is álomra hajtotta a fejét.

- Jó éjt kis csemetém! - mondta a nagy fa a kicsinek. - Máskor is mesélsz majd? - kérdezte még elpilledve.

- Én? - nézett a nagyra a kicsi. - És csak most vette észre, hogy  a mai napon bizony ő mesélt a vén diófának.

Vége az első fejezetnek.