A vén diófa 7. meséje - Eszti-mami meséje

A vén diófa 7. meséje - Eszti-mami meséje.

   A kis csemete élvezettel hajladozott a reggeli friss szélben. Fiatal ágai még hajlékonyan követték a fuvallatot. Jól eset ez a torna, de már alig várta, hogy öreg barátja felébredjen. A vén diófa még szundikált, és merev ágai ebben a kis lenge szélben meg sem mozdultak. Csak a levelek ringatóztak a légmozgásban, szinte altatóan. A napocska sugarai csiklandozva ébresztgették a nagy fát. Az ágak közötti réseken bebújva cirógatták a régi ismerőst. 

- Ébredj vén barátom! Elkezdődött egy új nap! Ne aludj tovább! Nézd! Már mindenki felébredt! - csiklandozták a nap sugarai. Aztán megérkezett egy hangos madár sereg, a seregélyek csapata. A vén diófán landoltak. Lelkes madár kiabálásukra most már tényleg felébredt a nagy fa. Mivel a seregélyek semmiféle ennivalót nem találtak, ahogy jöttek, nagy ricsajjal tovább is álltak. A hirtelen támadt csendet, a kis csemete törte meg.

- Jó reggelt! Ma igazán nagyot aludtál! - mondta.

- Jó reggelt! - mondta ásítva a nagy fa. - Hát bizony, szó ami szó, ebben az időszakban én már több pihenésre vágyom.

- Milyen időszakban? És miért vágysz több pihenésre? - kérdezte a kicsi.

  - Hát ebben! Nézd! A környezetünk színei hogy változnak! Látod a leveleimet? Már sárgulnak. De ez még semmi! Nézd a kerítésre felkúszott vadszőlő barátunkat! Hogy átváltozott! Haragos zöld levelei most bordó, és sárga színben pompáznak.

- Látom. - mondta a csemete. - Gyönyörű!

- Bizony! Mielőtt minden levelünket levetnénk, átöltözünk az őszi színpompás ruhánkba.

- Minden levelünket levetjük? De hiszen alig vártam, hogy kinőjenek! Mivel fogok integetni, és mivel fogok susogni? És nem fog az fájni? - kérdezte aggódva a kis fa. Közben a vén diófáról a fuvallat szárnyain néhány levél hintázva lebegve lehullott a régi padra. A kis csemete most vette észre, hogy a pad ülőkéjét, már beborították a nagy fa levelei. Most a saját kis lomb koronáját vizsgálta meg. Bizony hiányzott már egy két levelecske az ágairól.

- És én ezt észre sem vettem! - gondolta magában. - Mit lehetne csinálni? Én nem akarok csupasz lenni! - Dacoskodott a csemete.

- Ez ellen kis barátom nem tudunk mit tenni! Majd meglátod, hogy nagyon szép időszak lesz ez! - mondta megnyugtatón a vén diófa a kis csemetének.

- Akkor jó. - mondta most már nyugodtabban a kicsi. - Szép lesz? Majd arról is mesélsz?

- Hát persze, hogy mesélek! De most még elmesélem neked, hogyan okozott galibát a kis kutya.

- Ó hát tényleg! Már majdnem elfelejtettem! - ocsúdott fel  a csemete. - Hogyan?

- Először is ott kezdem, hogy nevet kellett neki találni. Mártika sokat törte a fejét, hogy hogyan is hívhatnák a kis kutyát. Mivel olyan sovány volt mikor ide került, hogy zörögtek a csontjai, meg a rosszalkodásai miatt Márton gazda sokszor nevezte rosszcsontnak, és állandóan keresett magának egy elásott csontot, amit nagyon szeretett rágcsálni, ezért elnevezte Csontosnak, később pedig Csontinak lett becézve. Szóval Mártikának aznap is ki kellett hajtania a libákat a mezőre, és elhatározta, hogy magával viszi Csontit is, nehogy valami rosszat csináljon megint az udvarban. Mártika egy hosszabb nád szállal, szépen óvatosan terelgette a szárnyasokat. Utána baktatott a kis fekete gombóc, minden szöcskét, bogarat megszimatolva. Le-le maradozott a kis gazdijától, mert rengeteg szagolni, kaparni valója akadt az ismeretlen réten. Aztán nem lehet tudni mitől, de ijedtében vakkantott egyet, és bukdácsolva oda rohant a kislányhoz. Egy darabig szorosan ott volt a nyomában. Hanem aztán a libák keltették fel az érdeklődését. Mikor megállt a csapat, és a libák legelték a zöld gyepet, egyik liba elhagyott egy tollat. A kiskutyának sem kellett több, ráugrott a tollra, pofozta, harapta, morgott rá. Senki nem tudta, hogy mi baja volt a tollakkal, de mindig nagy vadász lett belőle, ha találkozott egyel. Így a nagy hancúrozással, megijesztette az addig békésen legelésző libákat, azok pedig ijedtükben gágogva szanaszét futottak, a szárnyaikat mozgatva. Csak a gúnár maradt, aki felvette a harcot a kis szőrmókkal. És valljuk be őszintén, alaposan móresre tanította. A kis kutya most már visítva, nyüszítve menekült Mártikához, aki alig tudta kimenteni a bajból. A gúnár csőrében egy csomó kutyaszőr lobogott, ami Csontinak fájdalmas veszteség volt. Mártikának nagy nehézségek árán sikerült összeterelni a liba népet, majd a csapzott elvert kis kutyával a kezében tértek haza. Csonti, soha többé nem húzott ujjat, vagyis tollat a libákkal, és ha csak egy pelyhet látott az udvaron, ő átvágott a másik oldalra, tudomást sem véve róla. Még a fejét is elfordította.