A vén diófa újabb meséi 7. rész

A vén diófa újabb meséi 7. rész.

A vén diófa, és a kis csemete boldogan éltek a csendes tanya udvaron. Mindig volt látogatójuk. Cicák életét kísérhették figyelemmel, rigók költését, a sün család mindennapjait. Néha őzikék, vagy vaddisznók is meglátogatták őket, télen pedig a cinkék, és a varjak is állandó vendégeik voltak. Néha néha a róka is elvetődött feléjük, nem kis izgalmakat okozva.

A csemete életét mégis a vén diófa meséi tették még színesebbé. A kis fa öreg barátja pedig mindig talált valamilyen régi történetet, amit szívesen osztott meg a kis kíváncsi csemetével. De a mai napon semmi nem jutott eszébe. Hiába gondolkodott, ma valahogy nem ment a mesélés. Talán azért is volt olyan nehéz, mert a nagy fa figyelmét folyton elterelte valami. Most például a két pele elővezette öt rosszcsont kis peléjét, akik boldogan vetették bele magukat a szabadságba, és le-fel szaladgáltak a kis fa ágain. Még csak most tanulták a szaladgálást, ezért sokszor csetlettek botlottak egy egy futás alkalmával. Az egyik kis cica pedig lentről figyelte őket.

- Menj a mezőre! - küldte a kis fa a cicát. - Menj a többiek után! A pele nem a tied! - próbált hatni a csemete a kíváncsi cicára. De a cica lesben állt, a fűben lapulva.

- Hess te macska! - susogott rá a vén diófa is, de semmi hatása nem volt. A cica lábaiban már rugóztak az izmok, ugrásra készen. És a kiszemelt kis pelét ebben a pillanatban egy cserebogár mentette meg. Ugyanis a cica mozdulatlan fejét nézte leszálló pályának, és zúgva be is csapódott a kis cirmos fejére. A bogár most egyszerre próbált mind a hat lábával a szőrökbe kapaszkodni. Na a cica nem csak hogy megijedt, de alig tudott megszabadulni a bogár fogságából. Hol az egyik mellső mancsával próbálta letessékelni a potya utast, hol a másikkal. Mikor végre sikerült, olyan vágtázva rohant a többiek után, hogy már csak bottal lehetett ütni a nyomát. És ez még nem volt elég, futva, valami elől menekülve vágtatott a két fa felé egy őzike. De nem jól mérte be az ugrását, és a mellső lába a kerítésbe akadt. Minél jobban próbált menekülni, annál jobban bele gabalyodott.

A vén diófa, és a csemete nagyon szurkolt neki.

- Megtudod csinálni! Ne add fel! - bíztatták az egyre fáradtabb őzikét.

- Kicsit pihennem kell! - nézett a két fára az őzike. És megadva magát a kerítésnek, elfeküdt mellette.

Kisvártatva a két diófa, valamilyen zajt hallott. Egy Autóból szállt ki öt személy, és egy négylábú.

- Kik lehetnek ezek? - nézett kíváncsian a kicsi a nagyra.

- Nem tudom. Ez nem Juci, és nem is Gyuri. - figyelt feszülten a vén diófa. A legidősebb nő a botjára támaszkodva tátott szájjal nézett szét. A szeme homályos volt a meghatottság könnyeitől.   

- Gyerekek! Ott voltak a nyuszik! - mutatott a valamikori nyúl ól felé. Hogy én mennyit bujkáltam közöttük! Á! És ott van a vén diófa! És ott van a pad is! Itt ült édesanyám, amikor engem ringatott a bölcsőben! És botjára támaszkodva lépegetett a diófa felé. - De gyönyörű nagy fa lett belőled! Dőlt a vén diófa törzsének. Közben a szőrős fekete négy lábú erősen szagolva a földet, futott a gazdája után.

- Márta nagyi! Várj meg! - szaladt egy kislány is a nagymamája után!

- Márta nagyi…gondolkodott a nagy fa. Ő lehet az a kislány, aki nekem a katicás zsebkendőjével integetett a lovas kocsiról? Hát ő az! - ismert rá Mártikára a vén diófa. Igaz felnőtt, a haja fehér lett, botra támaszkodott, és szemüvegen keresztül nézte öreg barátját, de ő volt az.

- Csuti gyere ide! - hívta nagyi a kis kutyát. - Renike! Levente! Gyertek! Nézzétek! Ez alatt a fa alatt játszottam,Csonti kutyussal amikor akkora voltam mint ti!  A gyerekek ámulva nézték a hatalmas diófát.

-  És ezek az állatok is itt laktak azon a kis fán? - kérdezte Reni  nagyit.   

- Ó hát nem hogy a pelék nem voltak itt, de ez a csodás kis fa sem volt akkoriban még az udvar lakója!

- És az az őzike? - mutatott a kisfiú a kerítés felé.

- Szegény teremtés! - csapta össze a kezét nagyi.

- Matyikám! Gyere már fiam! ki kellene szabadítani szegény párát! - És Márti nagyi fia, Matyi óvatosan kiszabadította a kerítésbe gabalyodott őzikét. Az őzike hátra sem nézett úgy elszaladt, de hálás szívvel gondolt ismeretlen szabadítójára. Ez a napja a két diófának igazán tele volt izgalmakkal. Nem győzték feldolgozni az élményeket.

- Holnap is jönnek? - kérdezte az autó távozása után a csemete öreg barátját.

- Nem tudom! - felelte a vén diófa. - Holnap megtudjuk! - most aludj szépen! Csukta be a szemét a nagy fa.

- Jó! mondta a kicsi. - Majd holnap megtudjuk.