A vén huszár

A vén huszár.

Volt egyszer valahol, de még nem is olyan messze, egy huszár. Rendes volt, pontos volt, öreg huszár volt, éppen húsz esztendős katona. Mégsem volt az istenteremtette vén csavarosbajszú huszárjának még csak egy porszemnyi kis csillagja sem. Gondolja a huszár: az ebugattát is, szép élet, gyöngyélet ez a huszárélet, de mit ér az ő egész huszárkodása, ha húszéves szolgálatára sem adnak neki csak bár egy fia kis csillagot is. Ez nem igazságos dolog, akárhogy s mint is. Legyen azért is a király hírével, majd igazat ad ő nekem, tudom Istenem.

Kapja magát, megnyergeli a hókát, s elszökik a századjától a király elébe.

Megy, mendegél hegyeken, völgyeken, mindenen keresztül. Estére ér egy rengeteg erdőbe. Amint ott csavarog alá s fel, mert elvesztette az utat, elétalál egy pantalonos urat.

- Hé, földi, - szólítja meg, - ki vagy te és mi járatbéli?

- Én biza, szép huszár, a király udvarából való vagyok, itt voltunk vadászni, elvesztettem magam, hát most nem tudok hazatalálni.

- Te a király udvarából, hiszen te akkor tokos német vagy, no jere csak hát velem, én sem tudom az utat, az igaz, hanem azért majd csak helyére jutunk mi valahogy!

Hanem a tokos német éppen maga a király volt.

Na jól van. Mentek, mendegéltek, s a közben még beszédbe is elegyedtek ketten.

Elbeszélte a huszár, hogy ő már húszéves katona, mindig jól viselte magát s mégsem kapott csak egy körömfeketényi kicsi kis csillagot sem, hát ő most éppen a király őfelségéhez indult raportra, mert nagyon jól tudja ő, hogy a felséges király, amint megtudja ezt az igazságtalanságot, mindjárt igazat teszen.

A nagy beszéd közben kiérnek a hegytetőre is, hanem az erdőnek csak nincs vége. Mondja a huszár egy magas szál fára mutatva: eredj fel erre a fára s nézz egy kicsit széjjel, nem látnál-é világot valahol?

- Már jó huszár uram, kigyelme lóháton jött, én meg gyalog, erőst kifáradtam, legyen szíves, menjen fel kigyelme, megfogom én addig a lovát.

- De nem megyek én, mordizom teremtette tokos németje, hát azt hiszed, adom én a felséges királyom lovát olyan jött-ment kezébe, mint te is! Egy, kettő, előre indulj, célpont a fa teteje!

Mit volt mit tennie, mennie kellett a királynak. Látott is világosságot, megjelölte hát az irányt s avval útnak indultak a fény felé s el is érték szerencsésen.

Volt a házban egy öregasszony.

- Szerencsés jó estét, öreg anyó, - elkezdi a huszár, - van-é kendnél a lovamnak széna, zab, magunknak meg jó vacsora, jó bor?

- Hát hiszen valami csak akad, édes vitéz úr, de az Isten megfizeti, egyenek hamar, menjenek innen, ha kedves az életök, mert ez éppen a rablók tanyája, mindjárt hazajönnek, s hogyha itt találnák, nem tudom, hogy mi lesz.

- Kisebb gondja is nagyobb legyen annál, nannyó, - hol a széna meg a zab a lovam számára, nékünk meg tegyen oda húst szaporán sütni, főni s az asztalra hozzon bort bé a javából!

Iszik a huszár s kínálja a királyt. Hanem annak bezzeg, hogy nem ízlett ez az egész huszárkomédia, mert elgondolta, hogy biz ennek a fele sem lenne tréfa, hogyha itt találnák a rablók.

- Igyál, aki lelked van, - biztatta a huszár, - ne félj, amíg engem látsz.

Hanem egyszercsak ott teremtek a rablók.

A király nem vette tréfára a dolgot, s meghúzódik a kemence megé, merthát mégsem dicsőséges dolog, de még egy cseppet sem, itt veszni el hitvány rablókéztől.

A rablók pedig csak ámultak, bámultak, hogy miféle járásbéli emberfia lehet az, akinek mersze volt az ő tanyájukra menni, éppen egymagára!

De bezzeg nem várt kérdést a huszár, hanem izibe eléjük állt nagy haragosan, hogy így, meg úgy, - milyen nagy urak, mennyit váratnak magukra, mert hát tudja meg az Isten, de meg a rablók is, hogy ő megúnta a katona életet. Egy élete, egy halála, hát megszökött onnan, s rabló lenne, hogyha befogadnák.

Haj, lett öröm erre, s úristenes vivát, hogy ilyen ember kell nekik, ilyen emberből lesz az igazi fáin rabló.

Asztalba ülének, de csaptak olyan áldomás-ivást, hogy az erdő is csak úgy zengett belé.

A király csak leste, hogy mi lesz ebből.

Azt mondja egyszer a huszár: hozzon egy veder bort vén nannyó a tűzhöz, hanem tegyen belé két összemarék jó paprikát is, még pedig szegedit, hadd mutatom meg ezeknek a fia-rablóknak, hogy kell inni az igazi rablónak áldomást, hiszen egyik sem tud inni. Pedig »fél húsán volt« egytől egyig mindenik a sok áldomásivástól, addig biztatgatta a vén huszár őket.

Aj, milyen vivátot csaptak erre a huszáros rendelkezésre a rablók.

Jól van. Felfő a bor, benne a jó összemarék paprikával. Azt mondja akkor a huszár:

- Álljatok csak karébe pajtás, s nézzetek mind ide. - Csődültek ezek szó nélkül is, bámulni a csodát, s már előre is kacagták, hogy fog majd a vén huszár prüszkölni a forró, fövő paprikás bortól.

Hanem, amikor már mind körbe állottak, a huszár ahelyett, hogy a szájához vitte volna a poharat, egy villanásra felkapá a vedret s ugy szemközött önté vele a rablókat, hogy szemük, szájuk megtelt a fövő paprikás borral. Akkor aztán kirántá jó kardját s mind egy szálig feje nélkül hagyta a tizenkét rablót.

Amint megvolt a nagy atak, rászól a királyra: állj elé, hé, tokos német, hol vagy, hozd elé azt a vén szipirtyót, hadd mutassa meg, hol van az a temérdek rablott kincs!

Bezzeg, hogy két kézzel mutatta az öreg, csak éppen hogy az életét kíméljék. Kaptak kincset annyit: aranyat, ezüstöt, mindenféle drágaságot, hogy vagy 12 szekérre valónyit ítéltek belőle.

Azt mondja akkor a huszár: na hallád-é, tokos német, ha igazában a király kíséretéből való vagy, menj most rögtön a királyhoz s mondjad, hogy küldjön vagy tizenkét szekeret a kincs után. De azt is elbeszéld, hogy s mint juthattunk hozzá! Én meg addig itt maradok őrizni a kincset.

Na, eljöttek a szekerek s el is szállították a tengersok drágaságot.

Azt mondja a király, mikor már a városba érkeztek, no, vitéz huszárom, ez itt a király fogadója, szálljon bé most ide, s egyék-igyék, amennyi csak kell. Parancsoljon azt, amit szeme, szája megkíván, mert mindent fizetni fog a király, azt izente. Hanem ma már nem beszélhet vele, mert az idő is későre jár s még egy huszár is fáradt lehet.

- Hát elbeszéltél-é mindent a királynak - kérdezi a huszár.

- El én mindent a világos világon, hiszen azért rendelte tán ezt a pompás szállást s jó ellátást is.

- Na, úgy legyen - helyeselte a vén huszár kegyesen.

Bérendezkedék a huszár a fogadóban, hanem el is aludt úgy, hogy csak másnap dél felé ébredett meg.

Aj, elkezdett huszárosan rezonírozni, hogy miféle király az, hogy annyi ideig engedi őt aludni.

- Hol van az az ilyen-olyan tokos németje - kezdte szorgosan ráncba szedni a szolgákat, s rájuk parancsol nagy mérgesen, hogy ha a föld alól is, de eléteremtsék, mert hátha nem is szólott a királynak, csak úgy hazudott néki, né, s hát ha azt a tengersok kincset is magának foglalta el.

Megy a szolga a királyhoz s mondja:

- Felséges királyom, életem, halálom kezében, de az a vén huszár mind fontra akar aprítni, hogy teremtsük elé a tokos németet. Mit csináljunk vele, kilökjük a fogadóból?

A király perc alatt felöltözik a tegnapi vadászruhába s megy tüstént a huszárhoz. Jelenti neki, hogy várja a király, s felvezeti a királyi palotába.

Haj, bámult a huszár, hogy milyen egy tündérpalota a király palotája, s milyen igazi becsülettudó ott az a sok nagy uraság, hogy köszöngetnek azok neki!

Egyszer észreveszi, hogy az a tokos német nem hogy köszöngetne, de még kalapot sem emel a sok alázatos köszöntésre.

Haj szerelmes Jézusom, elkezd huszárosan kárpálni, hogy miféle ember ez, aki még sapkát sem emelint annyi becsületes, nagy úr előtt.

Egy szép tágas szobához érve azonban béküldi a huszárt a király s mondja neki, hogy a bennlévő urakkal együtt várja meg ő is a királyt.

Avval hamarosan felöltözött a királyi gúnyájába s bément ő is a kihallgató szobába.

Haj, mindenható, megtartó, be megijedett a szegény, vén huszár, ahogy megismerte, hogy ő a királyt tokos-németezte, sokkal jobban, mint a tizenkét rablótól.

Hanem azt mondotta a király: egyet se félj tőlem, te derék vitéz huszárom, még a hajad szálának sem szabad meggörbülni. Menj vissza a szolgálatba, megkapod a csillagot.

Csakhogy jóformán meg sem érkezék a századához, mint szökött katonát tüstént elfogták, nyakig vasba verték, bétették a siralomházba, s elítélték akasztó-halálra. - Még a király is jóváhagyta a halálos ítéletet.

A tett időre kiviszik a huszárt az elvesztő helyre, hanem amikor éppen akasztanák, vágtat egy lovas lobogtatva fehér kendőjét s kiáltva istenesen a pardont. - Hát az éppen a király volt. Amint odaérkezett, parancsolja a kapitánynak, hogy vesse csak le kapitányi ruháját, de meg a huszár is a huszári gúnyát. Egy miccenésre egymáséba öltözteti őket. S azt mondja akkor a király: aki csak ilyen igazságot tud tenni az én derék vitézeim között, az nem érdemel kapitányi rangot. Te lész ezután a kapitány, én derék huszárom!

Elég az ahhoz - hiszik-é - hogy egy szent percre elcsapák a kapitányt a királyi parancsolatra, a vén huszárból pedig kapitány leve, s ahajt még most is él s kommandiroz, hogyha eddig meg nem halt.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu