A veres tehén

A veres tehén.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné. Volt nekik egy igen szép kis fiuk, Ferkónak hítták. Ez annyira szerette az anyját, hogy únos-úntalan a nyomában volt, úgyannyira, hogy néha a királyné maga is megsokalta ezt a nagy szeretetet, rá-rákiáltott, hogy; "Mit csikókodol utánam?" De ez sem használt semmit. Ferkó megfogta az anyja ruháját s el nem eresztette, még ha agyonütötték volna sem. Egyszer beteg lett a királyné. Ferkó mindig ott virrasztott az ágya mellett. El nem lehetett onnan vinni sem szép szóval, sem fenyegetéssel. Mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták megtartani. Mindig arra ment volna, amerre az anyját temették.

Volt abban a városban egy özvegyasszony, annak volt három leánya. Ezek mindig csalogatták Ferkót magukhoz. Addig-addig csalogatták, hogy Ferkó megszerette őket. Addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegyasszonyt, hogy a király utóljára ráállott s elvette. Hej, szegény Ferkó nem is gondolta volna, hogy az ő jó állapota olyan hirtelen rosszra fordul. Mert alighogy hazavitték a mostoháját, mindjárt másképp bánt vele. Addig mindig tömte belé a legjobb ételeket. Aztán meg a korpakenyeret is darabonként kézből adta neki. A maga leányait tejbe-vajba fürösztötte, még a szélre se eresztette ki soha. Szegény Ferkót meg kicsapta a cselédek közé, mindig ott lakott. A király az ország dolgával volt elfoglalva; nem igen gondolt rá, hogy tartják a fiát, mit adnak neki enni? Hej, pedig ha tudta volna, hogy a felesége mindig azon mesterkedik, mi módon veszíthetné el Ferkót, hogy az ország az ő lányaira maradjon - majd másképp vette volna ő is a dolgot.

Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén. Ment egyenesen az istállóba, mint aki tudja a járást, megállott a jászol előtt, csakhogy maga magának a szarvára nem kötötte a kötelet. A mindenesnek csak elállt szeme-szája, hogy miféle Isten csodája tehén az? Mit keres az ott? Szaladt egyenesen a királyhoz s elmondta neki a dolgot. A király is megörült, amint meghallotta, mert a felesége már három nap óta azért nyelvelt rá, hogy kevés a fejőstehén. Megparancsolta, hogy kössék a többi tehén közé. Ha nem akad gazdája, jó lesz az is fejőstehénnek. Bekötötték hát az istállóba. Pedig az a tehén nem volt más, mint a meghalt első királyné, a Ferkó édesanyja, ki azért ment veres tehén képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta, milyen rosszul bánnak vele. Már egynehány napig ott volt, de még nem segíthetett a fián, mert az felé se ment az istállónak. Hanem tán egy hét múlva odament be egy délben, hogy a maga ebédjét, a darab korpakenyeret, ott megegye. Az istállóban éppen senkise volt. A kis Ferkó, amint észrevette, hogy senkisem látja, elkezdett sírni, de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is megesett volna rajta. A veres tehén, amint meglátta, mindjárt magához szólította.

- Édes fiam - mondja neki - én vagyok a te édesanyád. Azért jöttem ide veres tehén képében, hogy téged tápláljalak, mert láttam, milyen rosszul bánnak veled. Ezután hát sohase edd meg azt a rossz kenyeret, hanem add oda a kutyának. Magad meg, ha megéhezel, csak gyere ide, majd jóltartalak én.

Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta s olyan terített asztal termett oda, hogy a királyi palotában sem volt párja soha. Ferkó istenesen jóllakott, azután kiment. De az anyja erősen ráparancsolt, hogy el ne mondja senkinek a dolgot, mert akkor akármi úton-módon, de elveszítik mind a kettőjüket. Nem is szólt Ferkó senkinek. De az napságtól fogva olyan piros-pozsgás fiú vált belőle, hogy párját kellett keresni.

A királyné sehogyse tudta elgondolni, mi dolog az, hogy Ferkó olyan egészséges, pedig egyebet se kap, mint korpakenyeret. Az ő lányai mindig pecsenyével, kaláccsal élnek, mégis csúnyább színben vannak.

A lányaitól is kérdezte, nem tudják-e ennek az okát? De azok sem tudták. Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy adjanak neki kenyeret, mert ehetnék. Odaadnak neki egy darabot. Ferkó szalad vele egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb lányának:

- Eredj, leányom, nézd meg, hová teszi az a kölyök azt a sok kenyeret?

Annak a leánynak, akinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka közepén. Mert - azt még el is felejtettem mondani - ez a három leány olyan csodálatos teremtése volt az Istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme volt, a középsőnek kettő, a legnagyobbnak három.

Most hát az egyszemű ment le meglesni Ferkót. Elment az istállóig, megállott az ajtajában. Amint a veres tehén meglátta, rákiáltott:

- Gyere ide, gonosz anya lánya, had tartsalak jól! De elébb húnyd be a szemed! Majd ha kérdik odabent, hogy ki ad Ferkónak enni, meg ne mondd, mert halálnak halálával halsz meg! Úgyse tudnál semmi bizonyost mondani, mert be volt húnyva a szemed; nem láttál semmit.

Jóllakott a leány, hogy alig bírt mozogni, aztán felment az anyjához. Kérdezték tőle, hogy mit látott? De nem merte megmondani, csak azt mondta, hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret; leül a jászol mellé, úgy eszi, hogy majd megfullad tőle.

Azt mondja a királyné a középső leányának, akinek két szeme volt:

- Eredj le te, leányom, több szemed van, hátha többet látsz.

Lement a középső leány is. Ez is megállott az istálló-ajtóban, ezt is behítta a veres tehén: "Gyere be, te gonosz anya lánya, hadd tartsalak jól téged is. De előbb behúnyd a szemed, hogy semmit se láss! Ha pedig odabent valamit mersz mondani, halálnak halálával halsz meg! Úgyse tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit."

Teleette magát ez a leány is, hogy majd kipukkant, azután felment. De odafent ez se mert mást mondani, csak azt, hogy maga Ferkó eszi meg mind azt a kenyeret. Megszólal erre a legöregebb leány, akinek három szeme volt:

- Édesanyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban észreveszek akármit.

Az anyja azt mondta rá, nem bánja, ha lemegy is. Lement hát a leány s megállt az istálló-ajtóban. A veres tehén behívta ezt is:

- Gyere be, te gonosz anya lánya, hadd tartsalak jól téged is, de először húnyd be a szemed!

A leány behúnyta a két szemét, de a harmadikat, amely a tarkóján volt, nyitva hagyta. Odaáll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a jobb szarvát, mire mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem volt párja széles e világon. Jóllakott a leány. Mikor fel akart menni, erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen odabent mondani semmit. De hiába volt az erős parancs, mert a leány, hogy mindent látott, alig várta, hogy felérjen a palotába. Mindjárt elmondta az anyjának töviről-hegyire a dolgot.

- Jaj, édesanyám, nem csoda, hogy Ferkó olyan egészséges! Olyan ételekkel, italokkal él az, amiknek mi még a hírét se hallottuk. Csak a jobb szarvát csavarja le az a veres tehén - aki pedig nem is tehén, hanem a Ferkó édesanyja, az első királyné - mindjárt olyan terített asztal terem a jászol elébe, amilyet még sohasem látott édesanyám. Ferkó csak úgy turkál a sok drága ételben. De már most azon gondolkozzunk, hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölyköt.

Megijedt a királyné, amint ezt meghallotta. Gondolkozóba esett, hogy miképpen kellene elveszíteni a veres tehenet? Azt tudta, hogy az urának nagyon kedves állatja. Nem egykönnyen lehet majd rávenni, hogy vágassa le. Addig gondolkozott, míg kitalálta avval a furfangos eszivel.

- No, leányom - mondta a legnagyobb lányának - így gondoltam ki a dolgot. Én most nehéz betegnek tettetem magam. Majd ha az uram hazajön a háborúból - mert éppen háborúban volt a király - mindenképp próbál meggyógyíttatni. De én addig fel nem kelek az ágyból, míg a veres tehén szívéből nem ehetem.

Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó éppen ott hallgatódzott a kulcslyukon. Leszaladt nagy ríva a veres tehénhez:

- Jaj, édesanyám, ezt meg ezt beszélik odafent.

Feleli rá az anyja:

- Sohse félj, édes fiam, jó az Isten, jót ád, majd gondodat viseli. De nem is hagyom én magam levágni. Hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor idehívják a mészárost, hogy engem levágjon, kérd az apádat mennyre-földre, hogy engedje meg, hogy te vágj le. Ha nem akarja megengedni, én nem hagyom magam megfogni, úgy aztán csak majd megengedi. Akkor te gyere mellém, emeld fel a taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire. Magad meg pattanj fel a hátamra, úgy elviszlek én, hogy sohase lát többet ez a gonosz népség.

Csakugyan úgy történt a dolog, amint előre kicsinálták. Hazajött a király a háborúból s nagybetegen találta a feleségét. Megijedt szörnyen, hogy már ez is meghal. Mindjárt összehívta az ország minden doktorát, borbélyát, minden kuruzsló öreg asszonyát, hahogy tudnának rajta segíteni. Gyógyították volna is ezek a királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi látszatja.

Egy reggel behívatja a királyné az urát magához:

- Hej, kedves uram - mondja neki - megálmodtam ám az éjtszaka, hogy mitől gyógyulnék meg. De meg se merem mondani, mert tudom, úgyse engeded megtenni. Pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.

- Dehogy nem engedem meg, kedves feleségem! Ami csak hatalmamban áll, mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, ami javulásodra szolgálna?

- Nem más, mint a veres tehénnek a szíve. Ha abból csak egy falatot ehetném, mindjárt meggyógyulnék.

- Óh, ha csak ez a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el is lesz készítve a szíve. Biz ennek kár is volt olyan nagy feneket keríteni.

El is küldött a király mindjárt mészárosokért. Odamentek a mészárosok, kivezették a tehenet az udvarra. Amint kiértek, elszabadult a tehén, sehogyse tudták megfogni. Szaladgált, öklelőzött, meg nem állott egy szempillantásra sem. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni, hogy adassa oda neki a taglót; majd meglátják, neki megáll. A király eleinte rá se hederített, hogy mit beszélt a fia. De hogy látta, hogy a vágólegények sehogyse bírnak a tehénnel, odaszól nekik:

- Ugyan, adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk, mire megy vele?

A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll, mint egy tőke. Elbámult mindenki, hogy mi lesz már ebből? Ferkó egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót. Már csak várták, hogy üti le a tehenet. Hát hirtelen elhajította a taglót, felpattant a veres tehén hátára, úgy elnyargalt rajta, hogy sohase látták többet. Hiába nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak a nyomába se hághattak.

Ettől az órától fogva mindenben szerencsétlen lett a király. A seregét megverték, elpusztították; gulyája, ménese mind eldöglött; amije csak volt, mindenének vége lett. Az asszony is pusztította, a három eladó leány is prédálta, egy szóval, mikor Ferkó elment a királyi háztól, az Isten áldása is otthagyta. Földönfutóvá lett a király is, a királyné is leányaival együtt.

A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis Ferkóval. Mindaddig ment, míg a király országából ki nem ért. Ott aztán megállott, leszállította Ferkót a hátáról.

- No, fiam - mondta neki - te maradj itt, én elmegyek egy kicsit legelni, mert éhes vagyok. Ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy elmentem zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni. Ha pedig valami bajod lenne, nesze itt van ez a síp, azt fúdd meg, mindjárt itt termek.

Elment a veres tehén. De alig, hogy elment, mindjárt ott termett Ferkó mellett egy nagy farkas:

- No, te kutya, hol van az anyád?

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem a réz hídra jöjjön viaskodni.

Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot; ott termett az anyja:

- No, fiam, mi bajod?

- Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele a rézhídra menjen viaskodni.

- Hadd beszéljen, rá se hallgatok! Hanem még egy kicsit elmegyek legelni, mert még nem laktam jól.

Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve.

- No, te kutya, hol van az anyád?

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem az ezüsthídra jöjjön viaskodni.

Megint megfútta Ferkó a sípot; ott termett az anyja:

- No, fiam, mi bajod van megint?

- Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap ővele az ezüsthídra menjen kend viaskodni.

- No, fiam, csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még jó lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert mégsem laktam jól.

Alighogy elment, ott termett egy nagy dühös oroszlán:

- No, te kutya, hol van az a csatrangós anyád?

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy itt voltam. De most, ha ezer lelke van is, meg kell neki halnia. Holnap énvelem az arany hídra jöjjön viaskodni.

Megfujja Ferkó a sípot; ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva:

- No, fiam, megint baj van?

- Baj bizony, édes anyám! Itt volt egy nagy dühös oroszlán, azt mondta, hogy ővele holnap az arany hídra menjen kend viaskodni.

- No, fiam, ha ez is ellenem van, meg kell halnom! Avval a dühös állattal nem bírok. De majd ha holnap kimegyünk az arany hídhoz, gyere ki te is, állj meg a híd mellett. Mikor majd én látom, hogy csakugyan felülkerekedik az oroszlán, elhajítom a jobb szarvam. Te azt kapd föl, szaladj el vele! De bele ne nézz, míg valami nagy várost nem érsz. Ott aztán bele nézhetsz. Majd meglátod, mi lesz belőle.

Másnap elbúcsúztak egymástól. Kimentek nagy szomorúan az arany hídhoz. Már akkor ott várta őket az oroszlán. Összecsaptak a veres tehénnel, sokáig viaskodtak, utóljára az oroszlán kerekedett felül. Akkor a tehén elhajította a jobb szarvát. Ferkó felkapta, szaladt vele, míg egy város alá nem ért. Ott belenézett. Hát - hiszitek, nem hiszitek - olyan nagy juhnyáj jött ki belőle, hogy nem látszott széle-hossza. No hiszen nagy volt szegény Ferkónak a baja, nem tudta, hogy mit csináljon avval a sok juhval. Maga nem tudott velük bánni, juhásza meg nem volt. Amint így töprenkedik, odamegy hozzá egy nagy kutya s azt mondja neki:

- Látom, gazduramnak nincs juhásza. Fogadjon meg engem, majd megőrzöm én a nyájat.

- Nem bánom - feleli Ferkó - hát mit kérnél?

- Ha megengedné gazduram, hogy hat juhot megegyem, akkor beszegődném.

- No, nem bánom, hanem aztán hűségesen szolgálj!

Hozzáfogott a kutya az evéshez, de mire a hatodikat ette volna, kipukkant. Megint juhász nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú volt szegény, hogy így magában maradt; senkije sincs a kerek ég alatt. Ez még jobban elvette a kedvét. Amint ott búslakodik, odamegy egy farkas.

- Ejnye, de szomorú gazduram - mondja neki.

- Bizony nem is lesz nékem jókedvem ebben az életben soha! Látod, most sincs juhászom, akire ezt a nyájat bízhatnám.

- Az bizony nagy baj! De tudja, mit, gazduram? gondoltam én egyet. Azt mondja kend, hogy sohase lesz többet jókedve. Én hát beszegődöm juhásznak, meg is őrzöm a nyájat hűségesen, ha megígéri kend, hogy mihelyt legelőször jókedve lesz, nekem adja a fejét.

- Itt a kezem - felelt rá Ferkó - mert maga is azt gondolta, hogy neki már nem is lehet soha többet jókedve.

Attól az órától a farkas őrizte a nyájat hűségesen, mert úgy gondolkozott, hogy majd csak lesz egyszer jó gazdájának jókedve, akkor aztán megeszi s a nyáj is őrá marad. Ferkó pedig eladott egy jó csomó juhot s az árából nagy palotát csináltatott. Élt nagy uraságban.

Lakott abban a városban egy igen gazdag király. Nem volt neki több gyermeke, csak egyetlen gyönyörűséges szép leánya. A király egyszer nagy bált adott, Ferkót is meghívta. El is ment Ferkó. Csináltatott magának egy öltöző aranypaszomántos ruhát, magára vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult. A sok herceg-kisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép legényt nem látott. De Ferkó rájuk sem nézett, hanem ment egyenesen a király-kisasszonyhoz, táncba hívta, tánc után meg beszédbe eredt vele. Elmondta neki az egész élete történetét, hogy ő is királyfi, meg mindent, ami csak vele történt s úgyannyira beleszerettek egymásba még akkor este, hogy felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják egymást.

Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a leányát. Az beleegyezett, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulattak, betoppan a farkas, mondja, hogy ő a vőlegény fejéért jött. Akkor jutott Ferkónak eszébe a fogadása. Nagyon megijedt ő is, a menyasszonya is. Szaladtak nagy ijedten a királyi apjukhoz s elmondták neki a dolgot.

- No csak maradjatok itt, majd kifizetem én a farkas uramat. - Avval kiment. Volt neki kilenc nagy komondora, azoknak odaadott kilenc búza kenyeret. Mikor megették, ráuszította őket a farkasra. Úgy széttépték, mint a semmit.

Akkor nagy lakodalmat csaptak. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - MAGYAR GYERMEK- ÉS NÉPMESÉK: 2. gyűjtemény
Válogatta és szerkesztette: Radó Vilmos
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu