A világítótorony

A világítótorony.

A tengert ezen a szakaszon magas, meredek sziklafal övezte. A fennsík is gyönyörű volt a sziklafal tetején, hosszan elnyúló zöld fűtengerével, és a lenti, valódi tenger is gyönyörű volt, ahogy hullámai tajtékoztak és vadul csapkodták a partot és a sziklás falat.

A fennsík tenger fölé hajló nyelvén egy világítótorony állt, a mondás szerint ezer éve, és a környékbeliek szerint ugyanennyi ideje vigyázta a tornyot és a hajósokat a toronyőr is.

A legmegbízhatóbb toronyőr volt, akit csak elképzelni lehetett, a lámpa mindig hibátlanul működött, a jelzései nem tévedtek, és minden bizonnyal sok hajós neki köszönhette az életét – vagy az előrejelzéseinek, miszerint vihar lesz, senki ne merészkedjen ki a vízre, vagy (a jó szóra nem hallgatóknak) a viharban is megbízhatóan irányt mutató jelzőfénynek, ami mindig ott pislákolt a magasban.

De János bácsi, a világítótorony őre nem csak erről volt híres.

A falu, ahogy az ilyen helyeken lenni szokott, kissé lentebb feküdt, a szélvédettebb, völgyes területen. Onnan járt hozzá mindenki, akinek kis segítségre, tanácsra volt szükséges. A torony mellett nemcsak kiskert volt, hanem körbe volt ültetve mindenféle füvekkel, fűszerekkel és gyógynövényekkel is, és János bácsi ezekhez is kiválóan értett. De valahogy a lelkekhez is.

Ha az iskolában rossz jegyet kaptak a gyerekek, és esetleg féltek hazamenni, sokszor erre vezetett első útjuk, ahol János bácsi, ki tudja, mit tett, mondott-e okos, szívhez szóló dolgokat, vagy csak töltött egy bögre forró, szíverősítő teát vagy csokoládét a gyermekbe, de az biztos, hogy gyermek világgá nem ment ezek után, sőt, szomorú arccal, nehéz szívvel sem jött el tőle.

Asszonyok, férfiak is mentek hozzá. Ha gyászuk volt, ha bánatuk, ha maguk se tudták, mi nyomja a lelküket, a lábuk már vitte is őket toronyiránt. De még mintha az állatok is szívesebben kerültek volna affelé és telepedtek volna le a közelében.

János bácsi olyan rég volt már ott, és mindig olyan rendben tette a dolgát, hogy a falubeliek természetesnek vették, hogy a jelzőfény üzemel, a hajósok és az emberek a parton biztonságban vannak, a torony pedig, legyen éjjel vagy nappal, mindig megközelíthető, mind a lépések, mind a szíveslátás tekintetében.

Egy idő után azonban valami megváltozott. Az emberek ugyanúgy áramlottak János bácsi felé, mint korábban, és János bácsi test- és szívgyógyításai is működtek, a világítótorony is rendben jelzett, csak valahogy haloványabban…

A világítótorony őre csak azt vette észre, hogy fárad. Hogy fáradtabb. Hogy már nem mennek olyan könnyen neki a dolgok. Pedig nem a kora tette. Eddig is idős volt, egyidős az ezeréves toronnyal, tehát nem ez volt az ok. A szívetáján érzett valami olyan nehézséget, ami kiterjedt a tagjaira, lelassította a mozdulásait, az addig fürge észjárását is. Elindult egy gyógyfűért, és már az ajtóban elfelejtette, miért is ment, és valahogy a korábbi öröm is elmaradt, hogy segíthet valakin.

Ez a köd megülte a tornyot is. Egyre fakóbb volt az a lámpafény. Minden egyes nappal, minden egyes hajóval, aminek jelzett, minden egyes látogatóval, aki betért és megkönnyebbedve távozott János bácsitól, egyre gyengült a fényereje. Az őr hűségesen megvizsgálta a szerkezetet, nem ázott-e be, nincs-e érintkezési probléma, egy elrozsdásodott alkatrész, és mivel nem talált semmi nyilvánvalót, izzót is cserélt (hiszen ez már modern torony volt).

Ám a jelzőfény már alig pislákolt. A hajósok neki-nekikoccantak a part menti, víz alatt megbúvó szikláknak, hiszen nem volt, ami irányt mutatott volna nekik nagy időben, amikor a partot még tíz méterről se látni. Szerencse volt, hogy nagyobb baj még nem is történt.

És eljött a nap, hogy János bácsi nem tudott felkelni az ágyból, a nehézség egészen odaszegezte az ágyhoz. Az első látogatók csodálkozva visszaindultak a faluba, remélve, hogy hamarosan újra talpra áll János bácsi, és minden visszatér a rendes kerékvágásba. De hamarosan kikerült egy cetli a torony ajtajára, miszerint a torony zárva. János bácsi nem fogadott látogatókat többé, a hajósok pedig vagy életüket kockáztatva mentek a vízre – hiszen nem volt, aki már vigyázott volna rájuk -, vagy felhagytak a tengerészléttel. Másik faluból vásárolták a halat, nem vitték ki a gyermekeiket, hogy kitanítsák őket a hajózás csínja-bínjára, és megszűntek a hétvégi családi hajókirándulások is.

A falu észrevétlenül elkezdett elszomorodni. Az emberek lógó fejjel, kedvetlenül tették a dolgukat, és valahogy mintha a nap is kevesebbet sütött volna fel.

Eltelt néhány hét, amikor valakinek eszébe jutott, hogy de tényleg, mi van János bácsival, hát csak meggyógyult már, és elment megnézni. Csak úgy, csak azért, hogy megnézze, János bácsi hogy van.

János bácsi nem volt jól. Hetek óta feküdt és várta, hogy jobban legyen, hogy legyen újra ereje a szokásos dolgaihoz, minden nap ezzel a reménnyel ébredt, és egyre letörtebb lett minden nappal, ami nem hozta meg a várt fordulatot. Épphogy el tudta látni magát étellel, de erősen kiürülőben volt a kamrája.

A falubeli addig kopogott a deszkán, dacára a kiírásnak, és leskelődött a koszos kis földszinti ablakon befelé, amíg János bácsi végre nagy nehezen feltornázta magát az ágyban, és kitámolygott ajtót nyitni.

Mint amikor napsugár tör át a viharfelhőkön, úgy hasított a felismerés a falusiba. Nem is gondolkodott, ahogy meglátta a borostás, elhanyagolt, kócos, mosdatlan, csíkos pizsamás János bácsit.

• Főzök János bácsinak egy levest! – kiáltotta, és már be is pördült a kis konyhába. Innentől nagyon felgyorsultak a dolgok. Idenyúlt, odanyúlt, lett edény, fakanál, a kiskertből káposzta, répa, paszternák, petrezselyem, jótékony füvek és fűszerek, és bő fél óra múlva már merte a gőzölgő levest egy tálba János bácsinak.

János bácsi csak ámult, aztán az arcán lecsorgó könnyeit törölgette a kézfejével, szipogott, és elkezdte kanalazni a levest, a széken görnyedve.

Eltartott egy darabig, de mind megette. Aztán nagy sóhajtozások közepette, de már segítséggel, visszamászott az ágyba, ahol betakargatták paplannal, és utána olyan jót aludt, egészen másnap reggelig, hogy azt sem vette észre, hogy jótevője kisurrant, majd mindenféle rejtélyes dolgok történtek még.

Elég az, hogy reggel a nap átsütött a torony összes ablakán, a kis őrlakás csak úgy ragyogott kívül-belül, a korábbi mosatlan edény tisztán sorakozott a pulton, és több kosárnyi élelem sorakozott a konyha padlóján, mert a kamrába már nem is fért. Krumpli, hal, egy kis sütemény, zsír, alma, kenyér, cukor, liszt, kocsonya, házi szörpök és lekvárok várták, hogy helyet találjanak nekik egy szekrényben vagy egy polcon, vagy János bácsi hasában.

János bácsi mindezekről mit sem sejtve, mégis mosolyogva, nagy nyújtózással ébredt, ahogy a nap meleg sugarai felébresztették. De amint kinyitotta a szemét, eltátotta a száját, és úgy is maradt pár percig. Csak nézte a sok áldást, majd amikor nagyjából megemésztette a látványt, és rájött, hogy pusztán gondolkodással ennek a rejtélynek bizony nem jár a végére, könnyedén kipattant az ágyból, magától értetődő természetességgel megmosakodott, megborotválkozott, megfésülködött, felöltözött, és kilépett az ajtón.

Kint gyönyörűen sütött a nap, és kellemesen hűvös szél fújt.

Egy kis gyerek gubbasztott a domb aljában, minden bizonnyal őrszemnek rendelték oda, mert unottan birizgált valami fűszálat egészen addig, amíg meg nem látta János bácsit. Akkor elkiáltotta magát, hogy kijött János bácsi, és elszaladt a falu felé. Pillanatokon belül kinyíltak a házak ajtajai, és az emberek megindultak János bácsi felé, aki riadtan szemlélte a szokatlan jelenséget.

A fürgébbek előreszaladtak.

• Úgy örülök, hogy meggyógyult János bácsi! – mondták, és megölelték a toronyőrt. Volt, aki egy kosár frissen vágott virágot hozott János bácsinak, mások süteményt, bort.

Ennyi lapogatást, szívből jövő örömködést és jókívánságot rég nem kapott János bácsi. Az emberek lassan szétoszlottak a dombon, volt, aki maradt János bácsival beszélgetni, más csak élvezte a gyönyörű kilátást a torony mellől, a gyerekek kergetőztek, a felnőttek élénken beszélgettek egymással.

Hullámzott a fűtenger, hullámzott a víztenger, a tehenek bőgtek, a varjak károgtak, a sirályok vijjogtak. Minden rendben volt. És a toronyban a lámpás ismét világított.