A vitéz szabó


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/
  • 2023.
    aug
  • 25

Volt egyszer egy korhely szabómester,  akinek egész álló nap csupa dinom-dánom s aki egyre ivott, mint a  kefekötő. Biz ő kigyelme addig ivott, míg utóljára házát, szőlejét,  pincejét, marháit, utóljára még az ingét is beitta. Mikor már sok  volt a rová...

Volt egyszer egy korhely szabómester, akinek egész álló nap csupa dinom-dánom s aki egyre ivott, mint a kefekötő. Biz ő kigyelme addig ivott, míg utóljára házát, szőlejét, pincejét, marháit, utóljára még az ingét is beitta. Mikor már sok volt a rováson, azt se mondta hogy befellegzett, hanem szépen odább állott és szárazon vitte el az irháját.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ér, ahol egy árnyékos helyen lepihen s szép csendesen el is alszik.

Csak alszik, csak alszik. De a legyek, amelyek itt szinte rajzottak, úgy meglepték a mi szabómesterünket, hogy majdnem fekete lett tőlük.

Itt a szabó fölébred, a homlokára csap s egy ütésre hét legyet agyonütött. Hogy ím szabó volt, tű és cérna volt nála. Levette kucsmáját s aranyos fonállal cifrán kipitykézte ezt a mondást: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam."

Azután ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Egyszer a királyi rezidenciába ért. Hát olvassák a kucsmáján: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam." Ennek bizonyosan valami hírneves vitéznek kell lennie, ha egy csapásra hetet agyonütött, pedig még nem is haragudott. Hátha még haragudott volna! Itt a szabót bevezetik a király színe elé, fogadják nagy szívesen, kínálják nagy erősen s mindjárt az első székbe ültetik. A szabó megörül a nagy tisztességnek, hányja-veti, teszi magát s ugyancsak begyesen ül az első székben.

- Hát mi járatban vagy, hírneves vitéz? - kezdé beszédét a király.

- A vitézség pálmáját keresem! - felelt nagy hetykén a szabó.

- Hahó, vitéz, nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! Megtalálhatod itt ebben a gyásszal bevont városban, mert fánkra, fűnkre és vizünkre elviselhetetlen adó van vetve. Három csapás alatt szenved ez a város. Szabadíts meg tőlük, fele királyságom s egyetlen leányom lesz a jutalma. Itt meg itt az erdőben ilyen meg ilyen kápolna mellett lakozik egy oroszlán, amelytől már az erdőbe sem lehet menni, fát sem lehet hozni, mert akit elő-utól talál, minden irgalom s kegyelem nélkül szanaszét tépi. Ha te ezt az oroszlánt akár elevenen, akár holtan kézrekeríted, bíboros-bársonyos trónom első aranylépcsőjére állítlak s akkor csakugyan elhisszük, hogy vitéz vagy.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királlyal, hogy ő az oroszlánt így megöli, úgy megöli, pedig szegény már a neve hallatára is szepegett.

Na jól van. A vitéz szabót hatlovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre. Mikor egy általútra érnek, azt mondják neki, hogy menjen a jobbfelé vezető úton, majd elér egy kápolnához, ott aztán megtalálhatja az oroszlánt, ha meg akar vele küzdeni. Evvel ott hagyták a szabót a bizonyos halál torkában. A szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vacog a foga s elkékül. Biz ő kigyelme meg akart az oroszlán elől szökni. Nem a jobb-, hanem a balfelé vezető úton indult el. Mint a nyaktekercs, szüntelen tekingetett maga körül, hogy honnan jön már az oroszlán.

Egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a kápolna előtt van s nem messze tőle ott alszik a rettenetes oroszlán. Alig maradt annyi ideje, hogy beugorhatott a kápolnába. Az oroszlán utána, űzi-kergeti. Tizenkétszer megkerülték az oltárt. Egyszer a szabó rést kap, cselt vet az oroszlánnak, kiszalad a kápolnából, ízibe behúzza maga után az ajtót s az oroszlán bennrekedt.

Most kinek volt nagyobb szája, mint a szabónak?! Ki volt nála nagyobb vitéz? Rögtön hazaüzen, hogy jöjjenek ki kocsival, mert az oroszlánt megfogta farkánál fogva, bedobta a kápolnába. Most csináljanak vele, amit akarnak.

A király egész kiséretével nagy parádéval jött ki. De most az volt a kérdés, hogy végezzék ki azt a rettenetes oroszlánt? A szabóból lett híres vitéz azt mondta, hogy ő tőle elég volt, hogy megfogta. Most az ő dolguk, hogy s miként végezzék ki. Amint így tanakodnak, hát látják, hogy az oroszlán felugrott az ablakba s ki akar bujni a vasrostélyon. A király egyszeribe odaállított egy tucat vadászt, hogy lőjjék agyon. Azok rálőttek. Az oroszlán elordította magát, de a puffanását, hogy a földre esett volna, nem hallották. Most az volt a kérdés, ki mer bemenni a kápolnába? Mindenkinek borsódzott tőle a háta. A szabó ott leskelődött a kulcslyukon, hát látja, hogy az oroszlán meg van halva s a lábánál fogva fennakadt a vasrostélyban, azért nem hallották a puffanását. Most bezzeg ki volt vitézebb, mint a szabó?! Bátran bement a kápolnába, farkánál fogva lerántotta a döglött oroszlánt s ráhágott.

Mindenki csak a vitéz szabót nézte, mindenki csak ő róla beszélt, mindenki csak kucsmájára nézett s leolvasta róla: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam." Bezzeg mondták utána: Hátha még haragudott volna!

A szabót nagy tisztességben tartották; a király trónusa első aranylépcsőjére állította.

- No, híres vitéz - így szólt a király - most már, ha nem mondod is, elhisszük, hogy vitéz vagy! A vitézség pálmájából egy ágat elnyertél. De hogy koszorú legyen belőle, itt meg itt, ezen meg ezen a helyen lakozik egy rettenetes egyszarvú állat; szabadíts meg tőle és trónom második arany garádicsára állítlak.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak parolázott a királlyal, hogy ő azt a rettenetes egyszarvú fenevadat így kézre keríti; úgy kézre keríti.

A vitéz szabót hatlovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre. Mikor az általútra értek, megmutatták neki, hogy ezen meg ezen az úton haladva, egy terepélyes cserfára akad. Azalatt szokott minden istenadta délben az a rettenetes egyszarvú fenevad aludni.

A szabóra megint rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vacog a foga s elkékül. Biz őkelme át akart csapni a másik útra, meg akart szökni. De hogy, hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a terepélyes cserfa alatt van, ahol az a rettenetes állat délben aludni szokott. Most mitévő legyen? Sem vissza, sem előre menni nem mert, hátha szemközt jön vele az a rettenetes állat! Ott maradt a fa alatt, körülnéz, hát látja, hogy egy fúró, egy szekerce, meg egy sindelyező ott hever az embercsontok között, melyekről a húst már le rágta volt az a rettenetes fenevad.

A szabó felvette a három szerszámot. A fúróval száz meg száz lyukat furt a terepélyes cserfa oldalán, a szekercével éket faragott, a sindelyezőt pedig a kezében tartotta.

Dél felé járt az idő. Egyszer csak jön a rettenetes fenevad, s mikor meglátta, hogy valaki az ő helyén áll, elordítja magát, neki a szabónak s kergetni kezdte a terepélyes nagy cserfa körül. A szabó köröskörül szaladt, az egyszarvú pedig mindig a nyomában s mindig szurkálta dühösen a cserfát a homlokából kiálló hegyes szarvával. Egyszer bele találta ütni a szarvát egyikbe a lyukak közül, amiket a szabó fúrt volt. A mi vitézünk sem rest, ízibe odaugrik s beékeli a szarvát a lyukba, úgyannyira, hogy az egyszarvú fenevad nem tudta kihúzni.

Most kinek volt nagyobb szája, mint a szabónak?! Ki volt nála vitézebb?! Rögtön hazaüzen, hogy jöjjenek ki kocsival a nagy terepélyes cserfa alá, mert az egyszarvút sörényénél fogva megfogta és szarvánál fogva a terepélyes cserfa derekába ékelte. Most csináljanak vele, amit akarnak.

A király egész kiséretével nagy parádéval kijött. Az egyszarvút aztán agyonverték. Mindenki csak a szabó vitézségét dicsérte, mindenki csak ő róla beszélt, még maga a hír is. Mindenki csak a kucsmájára nézett s onnan leolvasta: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam." Bezzeg mondták utána: Hátha még haragudott volna!

A szabót nagy tisztesség érte; a király az ő trónusa második aranygarádicsára állította és szólt hozzá ilyeténképpen:

- No, híres-neves vitéz, most már, ha nem mondod is, elhisszük, hogy bizony vitéz vagy! A vitézség arany pálmájából újra elnyertél egy ágat. De hogy koszorú legyen belőle, itt meg itt, ezen meg ezen a helyen tanyázik a három óriás; ha ezektől is megszabadítsz, trónusom harmadik aranygarádicsára állítlak, második királynak megkoronázunk s elnyered egyetlenegy leányom kezét.

Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak köpte a markát s ugyancsak parolázott a királlyal, hogy ő azt a félelmetes három óriást így legyőzi, úgy legyőzi.

A vitéz szabót hatlovas üveges-aranyos hintón kiviszik az erdőre. Mikor egy általúthoz értek, azt mondták neki, hogy a jobbfelé vezető úton haladva ér az óriások tanyájára. Evvel ott hagyták a szabót a bizonyos halál torkában.

Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vacog a foga s elkékül. Biz őkelme, meg akarván az óriások elől szökni, a másik útra tért. De hogy, hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy szemközt áll az egyik óriással, aki ugyancsak hunyorgatja rá a szemét.

Most a szabó mitévő legyen? Ha visszafelé szalad, az is baj, mert az óriás csak egyet lép s rögtön a nyakára teszi a lábát. Ha előre megy, az is baj, mert az óriás azt teheti vele, amit akar. De mégis előre ment.

- Jó napot, bátya! - szólítja meg a szabó az óriást.

- Fogadj Isten, öcsém! Hát hogy mersz a lábam alá jönni? Nem félsz, hogy a nyakadra hágok?!

- Kicsi a bors, de erős! Én azért jöttem, hogy mindhármatokkal megbirkózzam.

- Mindhármunkkal?!... Fogd meg hát ennek a fának a tetejét! Ha oly erős vagy, hadd lássam, hogy meg bírod-e tartani?

Itt az óriás felnyujtózkodik s a legmagasabb sugárfa tetejét elkapja s lehajtja egész a földig. Mikor a szabó belekapaszkodott a sugárfa hegyébe, az óriás eleresztette. A sugárfa visszavágódik s úgy elhajitja a szabót, hogy jobban se kellett. De szerencséjére egy tóba cuppant le, különben úgy szétmállott volna, hogy kanállal sem lehetett volna egy mákszemnyit se összekaparni belőle.

Mikor a szabó kiugrott a vízből, odamegyen hozzá az óriás s azt kérdi tőle:

- Ha oly erős vagy, mint ahogy mondod, hát mért nem tartottad meg annak a fának a sudarát?

- Csak azért - válaszolt neki a szabó - hogy lásd, hogy én repülni is tudok s avval is különb legény vagyok, mint te.

Erre a szóra ott terem a másik óriás is s azt mondja a szabónak:

- Ha oly derék embernek tartod magad, énvelem mérkőzzél. Ne itt van neked is, nekem is egy-egy darab kő. No lássuk, melyikünk tudja magasabbra felhajítani s melyikünké esik le hamarább.

Itt az óriás felhajítja a követ oly magasra, hogy három álló óra múlva esett csak le. Erre azt mondja a szabónak:

- No hajítsd fel te is!

A szabó belenyult a kebelébe. Honnan, honnan nem, egy kis madarat vett ki onnan, a követ pedig bennhagyta. Megcsóválja aztán a kis madarat, felhajítja a levegő égbe. Az óriások csak várják, csak várják, mikor esik már le a kő. Eljön egy óra, két óra, három óra, négy óra s a kő még most sem esett le. Összenéztek s kezdték a fejüket csóválni, hogy mekkora erő szorult abba a kis emberbe.

Erre a csodálkozásra megérkezik a harmadik óriás is s azt mondja a szabónak:

- No, öcsém, ha oly erős vagy, ne, itt van neked is, nekem is egy-egy darab kő. Én az enyimet a markommal annyira összemorzsolom, hogy lisztté válik. Lássuk, meg tudod-e ezt te is cselekedni.

Az óriás összeszorítja a markát s pár perc múlva kinyitja, hát a gránitkövet annyira összemorzsolta, hogy lisztté vált.

- No, atyámfiai - szólt a szabó - most ide nézzetek! Én a követ annyira összeszorítom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem víz is csurog ki belőle.

Az óriások erre azt felelték, hogy szeretnék ők azt látni. Erre a szabó benyul a kebelébe, kivesz onnan egy gomolya túrót, összeszorítja annyira, hogy egypár csepp savó kicsordult belőle.

- No lássátok, nem megmondtam, hogy e gránitkövet nemcsak lisztté töröm, hanem vizet is préselek ki belőle? Próbáljátok meg ti is, s ha megteszitek, akkor elhiszem, hogy erősek vagytok.

Az óriások sorra próbálják, de biz a gránitkőből egy se tudott vizet kisajtolni. Ekkor az óriások összenéznek s mondogatják egymásnak, hogy ilyenre még nem akadtak.

Mikor így összesúgtak-búgtak, a szabót meghítták a tanyájukra, gondolván, hogy ott majd könnyebben megejthetik.

Mikor eljött a főzés ideje, egyik otthon maradt tüzet rakni, ketteje meg elment eleségért. Megjön az első s a vállán egy egész ökröt hozott. Megjön a második is s a hátán öt akó bort cipelt. Aztán a harmadik a főzéshez látott. Az egész ökröt nyársra húzta s egyes-egyedül forgatta. A szabó pedig még akkor nap csak vendég volt és csak a készhez ült. Csak esznek, csak esznek, egyszer csak felkel az egyik óriás, odamegyen az ötakós hordóhoz, felkapja, mint ahogy a kulacsot szokták, jót húz belőle s aztán csendesen visszaereszti. A másik óriás hasonlóképpen cselekedett, a harmadik szintén. Az óriások csak várják, hát az a negyedik, már mint a szabó, hogy veszi fel azt az ötakós hordót, hogy emeli a szájához. De a szabó fortélyhoz fogott. A hordót megfúrta, egy nádszálat keresett, bele dugta és fekve ivott belőle. Mikor az óriások kérdezték, hogy mért nem emeli fel, csak azt felelte, hogy őnáluk ez a szokás.

De a szabónak nem volt ám mindig olyan jó dolga, hogy mindent a helyébe tettek. Másnap azt mondták neki, válasszon: akár ökröt hozzon, akár borért menjen. A szabó mindezekre csak azt felelte, hogy ő borért megyen.

Itt a szabó bemegy a városba, vesz 10 akó bort hordóstul és az erdőszélben egy bizonyos helyen letette. Aztán üres kézzel ballagott az óriástanyára.

Kérdezik az óriások:

- Hát nem hoztál bort? Most már mit iszunk?

- Ej, dehogy nem hoztam! Hanem, ötakós hordóval nem kaptam, azért, hogy mikor rám kerül megint a sor, kétszer ne fáradjak: tízakós hordót hoztam a hátamon, de nagyon nehéz volt s itt meg itt az erdőszélen letettem. Azért, ha bort akartok inni, hát hozzátok el, de ketten menjetek, mert egy el nem bírja.

Elszalad a legerősebb óriás a megnevezett helyre, fölveszi a hordót, de alig hozta száz lépésre, kénytelen volt letenni. Erre üres kézzel visszament.

Elmegyen a másik is, fölemeli a hordót, de biz az még annyira sem vitte el, mint az első. Ez is üres kézzel ment vissza.

Az óriások elszégyelték magukat, hogy ily pici törpe ember kifog rajtuk. Mert nekik kettőjüknek kellett a hordót elhozni. Ezért összesúgtak-búgtak, hogy s mint veszítsék el a szabót? De mielőtt, ezt megtehették volna, a szabó megsejdítette a dolgot, elbujt az óriások pincéjébe. Csak ekkor látta, mennyi sok drágaság, arany, ezüst van ott rakásra hordva. Dehogy az óriások utána ne mehessenek, az ajtókat belülről mind becsukta kulccsal. Itt a pincében elkezd iszonyúan dörömbölni, üti-veri az üres hordókat. Meghallják ezt az óriások, tanakodnak, hogy mitévők legyenek? Az ajtón nem mehettek be, az ablakon kellett bebujni. A szabó pedig egy irtóztató bárddal felfegyverkezve csak ezt várta.

Bedugta az első óriás a fejét a pincelyukon. A szabó sem rest s az irdatlan bárddal úgy lecsapta a fejét, hogy az óriás azt se mondta: "Bá!"

Bedugja a másik óriás is a fejét a pincelyukon, ennek is szerencsésen levágta a feje-gombját.

A harmadik óriás is szintén azonképpen járt. Így szabadult meg a vitéz szabó az óriásoktól. S most kinek volt nagyobb szája, mint neki! Ki volt nála vitézebb?! Rögtön hazaüzen, hogy jöjjenek ki 24 hatökrös társzekérrel, mert a három óriást csúf halállal megölte.

A király egész kiséretével, zeneszó mellett kijött a szabó elé. Fogadják nagy parádéval, elől-utól hajlonganak előtte, dicsérik hét világra szóló vitézségét s olvassák kucsmáján az aranyfonallal cifrán kipitykézett mondást: "Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam" s hozzá tették: Hátha még haragudott volna, akkor!...

A sok szóbeszéd között végre a király vette át a szót:

- No, híres-neves vitéz, most már csakugyan elhisszük, hogy bizony nagy vitéz vagy! A vitézség pálmájából három ágat elnyertél. Kész a koszorú, csak a fejedre kell tenni. Én állok a szavamnak. Itt van egyetlenegy leányom, neked adom feleségül a fele királysággal együtt. Mert országomról a gyászt levontad; fánkat, fűnket és vizünket szabaddá tetted az oroszlántól, egyszarvútól s az óriásoktól. Azért lépj fel trónom harmadik arany-garádicsára is, ülj le a biboros-bársonyos trónusomba! Te pedig, leányom, tedd fel a fejére a vitézség pálmáját!

Aztán a szabóra ráadták a biboros-bársonyos köntöst, fölvezették a trón arany-garádicsára és jobbfelől a király mellett foglalt helyet. Majd előhozták a vitézség pálmáját, melyet a király-kisasszony tett a fejére. Erre papot hívattak, hogy összeadja őket.

A tömérdek sok kincset, aranyat és ezüstöt az óriások pincéjéből pedig huszonnégy hatökrös szekér se bírta egyszerre elhozni.




A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - MAGYAR GYERMEK- ÉS NÉPMESÉK: 2. gyűjtemény
Válogatta és szerkesztette: Radó Vilmos
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

MEK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Még 1995-ben lett a mek.iif.hu szerver az Elektronikus Könyvtár központi szolgáltatása. 1996 és 2002 között - nagyon sok ember önkéntes munkájának és néhány intézmény támogatásának köszönhetően - több mint 4 ezer darabra nőtt a könyvtár állománya, havi 60-70 ezerre a látogatóinak száma, s kialakult a jelenlegi gyűjtőköre: A MEK-ben csak magyar nyelvű vagy magyar ill. közép-európai vonatkozású, tudományos, oktatási vagy ...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!