A ZÖLD SZAKÁLLÚ KIRÁLY

A ZÖLD SZAKÁLLÚ KIRÁLY.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy zöld szakállú király. Az a zöld szakállú király egyszer fogta magát, elindult vándorolni. Már nagyon sokáig vándorolt, biztosan megjárta már száz tű hosszát, csak azon vette észre magát, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, amióta ő hazulról eljött. A sok járás-kelésbe nagyon kifáradt, megszomjazott, leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig, hogy majd iszik egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogta a szakállát. Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Bekiált a vízbe:

- Hallod-e, te nemtudomki, ereszd el a szakállamat, amíg szépen vagy!

De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert annyira húzták befelé, hogy majd megfulladt. Azt mondja egyszer a vízben valaki:

- Ha ideadod nekem, amit az országodban nem tudsz, eleresztem a szakállad.

- Ugyan mit nem tudnék én az országomban? A legutolsó tűt is tudom! - mondta a zöld szakállú király.

- De csak ígérd meg, hogy amit az országodban nem tudsz, az enyém lesz! - mondta a vízben az ördögök királya, mert az volt.

- Hát jól van, legyen a tied! Úgysem sütsz te abból kenyeret, amit én az országomban nem tudok! - mondta a zöld szakállú király.

De már akkor nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés, mikor feleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indult hazafelé azon gondolkodva, hogy mi is lehet az, amit ő otthon, az országában nem tud.

Mikor hazaér, eleibe szalad egy szép nagy suhanc legény, a nyakába ugrik, összevissza csókolja.

- Jaj, kedves apám, de sokáig itthagytál bennünket, de jó, hogy végre itthon vagy!

A király csak nézett. Majd eltaszította magától a gyereket.

- Kinek vagyok én az apja? Te meg kinek vagy a fia? Én nem ismerlek!

De odabenn a felesége megmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! Már éppen annyi idős, mint amióta ő elment hazulról.

Csak akkor kapott észbe a zöld szakállú király. Emlékezett, hogy az ördögök királyának ígért ő valamit, amit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia volt az, akiről ő nem tudott. Majd megette magát. Még arra is gondolt, hogy jó volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy akkor maga az ördögök királya jön el érte.

Magához hívatta a fiát. Elmondott neki mindent, ahogy van. A legény meg nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonygatta, hogy jó lesz, ő elmegy. Másnap felkészült, és el is ment.

Megy, megy, mendegél hetedhét ország ellen, ahhoz a patakhoz ér, ahol az apja szakállát megfogták. A vízben gyönyörű szép hét arany vadkacsa úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, felveszi az inget, már a tarisznyába akarta gyömöszölni, hát a hét aranykacsa közül az egyik tündöklő szép lánnyá változik, s azt mondja a királyfinak:

- Szép királyfi, tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz! Te a zöld szakállú király fia vagy, s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól. Add ide az ingemet, jótett helyébe jót várj!

A királyfi odaadta. A lány felöltözött, lehúzott az ujjáról egy aranygyűrűt, odaadta a királyfinak.

- No, ezt tedd el! Tizenkét várkapun tudsz bemenni anélkül, hogy valaki észrevenné. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik. S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha angyal vagy, akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolc óra tájban dongó képében ott dongok az ablakodnál, te eressz be, aztán ne félj semmit!

A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsúzott, s ment az ördögök királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrűt megfordította, mind kinyílt magától. Utoljára a palota ajtaja nyílt meg, s ekkor előtte állott az ördögök királya.

- Felséges király, grácia fejemnek, itt vagyok előtted!

- Hát ha itt vagy, jól van! - mondta a király. - De nagyon bátran beszélsz, tán nem tudod, kihez jöttél?

- Tudom én - mondta a királyfi -, te sem vagy különb, mint az én apám, az is király, te is király vagy, aztán megvan!

A király nagyon mérges lett.

- No várj csak, három feladatot kell teljesítened; ha azoknak ura tudsz lenni, jó, ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd meg! Most majd becsuklak egy szobába, ha ebből holnap reggelre darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatsz!

Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót mind a három oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne unja magát. Mikor magára maradt, bizony nagyon szomorú lett őkigyelme!

- Hej, hogy az anyád sirasson meg, ördögök királya - mondogatta magában -, olyat adtál fel, hogy míg a világ, sohasem tudom meg csinálni.

Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép leány. Odamegy, hát hallja, hogy a dongó azt mondja:

Nyitotta is az ablakot mindjárt. A dongó berepült, gyönyörű szép lány lett belőle.

- No, édes szívem, szép szerelmem, mondd meg, miben lehetek segítségedre?

Elmondja János, hogy hogy meg van ő ijedve, mert káposztalevélből kell darutollas kalapot csinálni!

- Csak az a baj? - mondta a lány. - Akkor nincs baj! Hol az a káposztalevél?

- Itt van.

- No nézd csak! - S abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Ferenc Jóskának sincs a fején!

A legény majd kinézte a szemét, úgy nézett. Ő még ilyet életében nem látott! Akkor azt mondja a lány:

- Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma. Ha a dongásomat hallod, csak eressz be! Most pedig megyek, nyisd ki az ablakot!

Abban a percben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle, s kirepült. A királyfi meg nyugodtan lefeküdt, tudta, hogy majd néz egyet az ördögök királya, ha ezt meglátja.

Másnap jókor reggel ment is a vén Drómó. Alig nyitott be, meglátta az asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:

- No, hát ennek derekasan megfeleltél!

- Meg biz én! - mondta rá a legény nagy hetykén.

- Ühüm, hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy azt csakugyan nem bírod megtenni!

Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy bögre káposztalevet.

- No, ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az életednek!

A legény arra is csak a vállát rázta.

- Hát majd meglesz az is, ha a jóisten megsegít!

A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt. "Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No, ebből már csakugyan nem lesz semmi. De bolond egy esze van ennek a királynak, hogy ilyeneket kitalál!" - gondolkozott magában.

Megvárta az estét, a nyolc órát. Jött a kis dongó.

Beeresztette, s az megint az a szép leány lett, akit a patakparton látott. Elmondta neki, mit és mit parancsolt az édesapja. De annak ez annyi volt, mint a semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi! Meg is ölelte, meg is csókolta a lányt, ahogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó lett belőle, s elrepült.

Másnap az ördögök királya majd hanyatt esett, mikor a gyönyörű ezüstsarkantyút meglátta. De nem is nyughatott a legénytől, mindenáron az életére tört, el akarta veszejteni. Hozott be egy kancsó tiszta szűrött vizet.

- No, ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod a testamentumodat!

A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánnyá változott, s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta: már azt ő se tudja megcsinálni!

- Tudod mit? - mondta a királyfinak. - Elmegyünk mi innen, mert itt egyikünknek sem lesz jó a sora. Téged majd megütlek a pálcámmal, változol egy aranygyűrűvé, a szép kis pej lovam aranyalmává, én meg egy madár leszek, s megyünk.

Ahogy mondta, úgy is lett. A királyfiból aranygyűrű lett, a szép kis pej lóból aranyalma, a lány meg madár lett, a gyűrűt a szájába vette, az almát meg a lábába fogta, s ment, ment, mint a gondolat.

Másnap reggel az apja észrevette, hogy se lány, se királyfi. Mindjárt tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:

- Eredj csak utánuk, hacsak tudod, hozd vissza őket!

Még olyan szaladást, amit az a szolga tett! Úgy ment, mint a villám. Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:

- Jaj, de sebes szél fúj a hátam megett! Jönnek utánunk! - Aminthogy igaza is volt.

Látott egy sűrű bokrot, beszállott éppen a közepébe.

A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett-kutatott, nem talált semmit. Megy haza, mondja a királynak:

- Felséges királyom, nem láttam én belőlük annyit sem, mint a körmöm feketéje. Egyedül egy bokor volt a pusztán, annak a közepében meg egy kis madár.

- Az volt az, te szamár! - mondta a király. - Látom már, hogy magamnak kell mennem, mert rátok még ezt sem lehet bízni.

De még ha valaki látott sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A kis madár is nyomta ám, de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna. De így az ördögök királyának az ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele, hogy mindjárt megpukkadt.

A kis madár átváltozott szép lánnyá, a gyűrű királyfi, az aranyalma pedig szép pej ló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a zöld szakállú király országába.

Otthon megesküdtek, lagzit laktak, én is ott voltam a lakodalomban mint kisbőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbásszal, hogy még másnap se kellett az étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - Icinke-Picinke meseválogatás
Válogatta és szerkesztette Kovács Ágnes
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu