Anna barátja

Anna barátja.

Anna barátja

Az őszi falevelek közt búsan baktatott a sündisznó. Eltévedt. Persze, nem ez épp a legjobb szó állapotára, hiszen neki olyan mindegy volt, hogy merre jár! Eltévedt. Nem, inkább elszakadt a társaitól. Igazából egyikükhöz sem kötődött túl mélyen, így az első pár nap nem is zavarta ez a tény, de azután! Azután egyre jobban eluralkodott rajta valami eddig ismeretlen érzés: magányos volt.

Sokkal erősebben érezte ezt, mint bármely más érzést. Nem számított, hogy éhes, nem volt fontos, hogy fáradt, még csak az sem zavarta, hogy a lassan maga mögött hagyott erdő után emberi házak sorakoztak. Nem volt vele senki, aki miatt visszafordult volna. Csak ment, kullogott dacosan tovább.

Éjszakai állat lévén legtöbbször este bandukolt, de néha előfordult, hogy pirkadat után sem hagyta abba vándorlását. Valami űzte előre, mindig csak előre. S nem tántorította vissza (ha egyáltalán észrevette) a széles kocsiút, a domb, és talán a fák vastag törzsén is átcsörtetett volna, ha ez nem lett volna fizikai képtelenség.

Egyik hajnalon, amikor egy fakerítés fokai közt fúrta át magát nagy gonddal, s már épp arra gondolt, a tövében megfelelő védettséget élvezne ahhoz, hogy ott töltse a nappali szendergését, egyszer csak meglátta őt! Azt a nyugodt, kis tüskés kupackát, amely épp egy vörös lábosféleségen pihent.

A sündisznónknak majdhogynem szétfeszítette pici szívét a boldogság. Soha, de soha nem örült még így senkinek! Egyszerű gondolataiból eltűnt a hosszú napok által felhalmozódott magányosság, félelem és elhagyatottság érzése, mintha azok sosem kínozták volna.

Egyenest arra kezdett futni, minden erejét a gyors haladásra összpontosítva. Nehézkesen bár, de sikerült arra a vörös bödönre is felmásznia, s ott volt egy igazi tüskés rokon. Micsoda csodálatos érzés! A barátja (mert magában máris annak tekintette) mélyen aludt, s neki, a mi drága sündisznónknak esze ágában sem volt felébreszteni. Csak óvatosan odakucorodott mellé, majd fordult párat, hogy a lehető legvédettebb állapotban érezze magát, majd szorosan az ismeretlen mellett mély álomba szenderült.

Nyugodtan aludt, sőt, nyugodtabban, mint valaha (már amennyire emlékezett), mert már nem volt egyedül!

***

A Nap gyorsan megjárta égi útja felét, s délután a ház óvodás korú gyermeke hatalmas lendülettel indult a kertbe játszani. Kisvártatva rá is bukkant a csavargó sünire, s bár emberi mértékkel tekintve nem laktak messze az erdőtől, ő mégsem látott még ilyen jószágot. Először csak nézte, nézte az összegubózódott tüske-gombócot, majd miután sikeresen beazonosította, izgatottan futott be a házba. Lihegve-hadonászva kiabálta:

– Anyu! Anyu, egy süni van a kertben! – A kaktuszod mellett alszik...

Napok teltek el, s a mi kis sündisznónk minden este végigcsörtetett a kerten, bogarakra és gilisztákra vadászva, azonban reggelre mindig visszatért a kaktusz mellé, s ott aludt.

Első ízben pár pillanatra megrémült, hogy új barátja nem tart vele élelmet keresni, s még meg is döfködte finoman az orrával (ahogy a tüskék engedték), de lassan beletörődött, hogy ez a távoli rokon más szokásokat követ. A sünink érezte a kaktuszban a lüktetést, s pontosan tudni vélte, hogy a pajtása teljesen egészséges. Így hát estére nyugodt szívvel hagyta magára.

S ez így ment napokig. A szülők megtiltották a gyerkőcnek, hogy bántsa a sünit, vagy játsszon a náluk tanyázó állattal. Azt állították, hogy harap, s bizony gyakran előfordul, hogy az erdő eltévedt lakói még betegségeket is terjesztenek; de mélyen magukban azt remélték, hogy a jövevény hamar magától továbbáll. De nem állt. Feküdt. Méghozzá imádott kaktusza mellett a cserépedényben.

Így hát nem volt mit tenni, rájuk várt a feladat, hogy a sünit visszavigyék a számára kijelölt lakóhelyre: az erdőbe. Ezt a cselekedetet persze hosszas viták előzték meg. Mikor, hogyan, miben vigyék, de végül sikeresen dűlőre jutottak. S bizony, azt a tényt sem hagyták figyelmen kívül, hogy Anna (mert a gyerek erre a névre keresztelte a hím sünit) valósággal kisajátította azt a növényt.

Persze mi tagadás, formás kaktusz az, nem is volt olcsó, s fáradság is van benne, hogy ilyen szépen növekedett, de attól tartottak, hogy a tüskéshátú még a végén visszaszökne, ha nem együtt vinnék az erdőbe őket.

Így történt, hogy egy friss vasárnap, egy vászontáskában a mi sünink és barátja, a kaktusz, az erdő egyik tisztására költözött. Anna még sokáig nem tántorított a távoli barátja mellől, s akkor is csak nehéz szívvel, mikor egy reggel valóban rátalált saját fajtársaira. Sosem felejtette el az ő mozdulatlan barátját, akinek örökké hálás maradt, hogy vele volt, amikor olyannyira eltévedt.