Áramszünet

Áramszünet.

A Fejhallgatót a Hangszóró rikkantása keltette:

– Jóóó reggelt, kedves kütyütársaim, felvirradt a mulatság napja!

A Fejhallgató ásítozva tért magához az alvó üzemmódból. Nyújtózkodott egyet a könyvespolcon, és a tekintetével követte a henger alakú Hangszórót, aki a padlón gurulva kiáltozta:

– Itt a mulatság, kezdődik, kezdődik!

Az otthonos nappali elsőre mozdulatlannak tűnt, de minél tovább nézte a Fejhallgató, annál több kütyüt pillantott meg, ahogy villogtak, mocorogtak és rezegtek a Hangszóró bejelentésére. A Tévé aztán nagy fénnyel felkapcsolódott, a Számítógép pedig apró LED-jeinek hunyorgásával jelezte, hogy mennyire boldog.

A Fejhallgató napokon át izgult, hogy őt is elviszik-e a nyaralásra. Félreértés ne essék: azt szerette volna, ha otthon maradhat. Örömét lelte abban, hogy az embereket szolgálta, de még a szórakozásba is bele lehet fáradni. Ahogy a Hangszóró mondogatta, „kell egy kis lazítás a lazítás után is”.

Amikor tehát a távozó emberek – anya, apa, öcsi, hugi – úgy döntöttek, hogy nem lesz szükség őrá, legszívesebben táncra perdült volna a boldogságtól. A háztartási eszközök – a mikrótól az okosredőnyig – igazi zsúrt tartottak ilyenkor, kinyújtóztatták elgémberedett alkatrészeiket, összeröffentek a barátaikkal, akiket jó ideje nem láttak, mert például a hálószobában laktak. Ez a reggel jelezte a vakáció kezdetét, éppúgy a kütyük, mint az emberek számára.

Estig minden jól ment: a Fejhallgató kedélyeset csevegett a fürdőszobai kuzinjaival, a Fogkefével és a Szappanadagolóval, kimerészkedett a napfényes teraszra, oldalán a Hangszóróval, és üveggolyókat kergetett a kanapé alatt. Amikor elfáradt, a töltőjéhez araszolt, és csak nézte, ahogy a kütyük élvezték a vakációt.

Odakint tintafeketévé ért az égbolt, amikor elment az áram. Csak úgy huss, volt-nincs. Sötétség borult a nappalira, a Tévé még utoljára megvillant, elhallgatott a Számítógép jóleső zúgása is. A Fejhallgató moccanni se mert, ott maradt a töltőjénél, a kanapé mellett.

– Hahó? – hallotta a Hangszórót, valahonnan balról, a szoba belseje felől. – Mi történt?

– Szerinted mégis mi? – nyögte a Légtisztító, egy aggodalmaskodó, kényes kis darab. – Tudtam, hogy a sok rosszalkodásnak meglesz a böjtje. Így el fog tömődni a szűrőm, mielőtt annyit mondhatnék, hogy „áramszünet”.

– Nincs ok a pánikra, ifjak – csitította őket az ütött-kopott Webkamera. Ifjúkorában igencsak virgonc volt, gyakran eljátszotta, hogy elromlott, csak hogy megtréfálja az embereket – de azóta elmúltak fölötte az évek, és minden mozdulatnál nyikorgott. – A legtöbb áramszünet jön-megy. Seperc alatt újra világos lesz a szobában.

De ahogy teltek a percek, csak nem akart visszajönni az áram. A Fejhallgató már kezdett igazán izgulni, mire a Hangszóró újra megszólalt:

– Nos, barátaim, azt hiszem, ennek a mulatságnak befellegzett.

– Ne mondj ilyet – pirított rá a Légtisztító.

– Márpedig megoldást kell találnunk – mondta a Fogkefe. – A tétlenkedés nem segít rajtunk. Félek, hogy lemerülök, és akkor az emberek itt találnak, a nappali padlóján heverve. Alig pár százalékom maradt!

– Mit mondana most a Tévé? – tanakodott a Fejhallgató. Mivel az emberek a Tévét foglalkoztatták a legtöbbet, ők, kütyük ösztönösen felnéztek rá.

– Hogy ne pánikoljunk – felelte a Webkamera.

– Nem. – A Hangszóró a görgő, ropogó hangokból ítélve a szoba közepére gurult, hogy mindenki biztosan hallja, amit mond. – Azt mondaná, hogy vegyük a kezünkbe a sorsunkat, még ha nincs is kezünk. Irány tehát a főbiztosíték!

– Csak ne olyan sietősen – szólt közbe a Légtisztító. – Mi lesz, ha eltévedünk a sötétben?

– Jogos – ismerte el a Hangszóró. – A mobilokat nyilván magukkal vitték az emberek… Ha jól rémlik, ott hever az öreg Zseblámpa valahol a konyhaszekrényben. Ő világít majd, az első utunk tehát hozzá vezet.

– Kizárt, hogy az a Zseblámpa még működik – kételkedett a Fejhallgató, igaz, félve tette ezt, mert a Hangszóró a jóbarátja volt hangeszköz lévén, és nem akarta meghazudtolni a szavát.

– Csak azért, mert öreg? – dünnyögte a Webkamera, aki maga se volt új darab.

– Azért, mert olyan rég nem találkozott velünk, hogy talán el is felejtett minket. – A Fejhallgató közelebb tipegett a többiekhez. Finoman megbökte a Hangszórót. – Képzeljétek el, évekig ilyen sötétben, hasztalan, egyedül!

Hiába hangzott jogosnak ez a feltételezés, más esélyük nemigen maradt. Kitapogatták egymást a sötétben, és együtt, botladozva indultak el a konyha felé: a Fejhallgató az élen, mögötte szorosan a csacsogó Hangszóró, majd kicsit lemaradva a hümmögő Webkamera és az aggodalmaskodó Légtisztító. A Fogkefe inkább a nappaliban maradt, mert félt, hogy az akksija már nem bírna egy ekkora utat.

Vagy kétszer hosszabbnak érződött a konyhába vezető folyosó. A Fejhallgató a falat kocogtatva bandukolt előre, ő keltette az egyedüli hangot a házban. Olyan csönd volt, mint még soha.

Miután átverekedték magukat a konyhai küszöbön, pihentek picit.

– Tudjuk egyáltalán, mit kell csinálni azzal a főbiztosítékkal? – tette fel a nyilvánvaló kérdést a Légtisztító.

A Webkamera köhécselt. – Egymás hegyére-hátára mászunk, és aki eléri, visszakapcsolja. Nagyon rég, évekkel ezelőtt láttam ilyesmit. Aznap, amikor a Tévé és DVD-lejátszó olyan csúnyán összevesztek. Az áramszünet miatt lecsapódott a kapcsoló.

– Vagy úgy. – A Légtisztító sóhajtott. – Bárcsak itt lenne a Tévé!

– Itt vagyok helyette én – hangoskodott a Hangszóró. – Na, eleget pihentünk, nézzünk körül!

Ekkor vakító fénysugár ömlött szét a konyhában. A Fejhallgató hátratándorodott, és elkiáltotta magát:

– Miféle varázslat ez?

A Hűtő volt az. Szélesre tárta az ajtaját, onnan áradt a fény.

– Hát te? – kérdezte a Fejhallgató. – Hiszen nem is akksival üzemelsz.

A Hűtő kuncogott. Mély, zümmögő hangja volt, a Fejhallgató idén még nem is hallotta.

– Tartalék generátorról futok – válaszolta. – Jó ideig bírom így. Az emberek nem akarták, hogy áramszünet esetén megromoljanak az ételeik. – Derűsen sóhajtott. – Na és ti mi járatban, apróságok? Ijesztgetőset játszotok a sötétben?

– A Zseblámpát keressük – morogta a Webkamera, akinek nem tetszett ez a viccelődés. – Igaz a pletyka, hogy valahol itt lapul szegény?

A Hűtő csak horkantott. Jóbarátja, a Fagyasztó válaszolt inkább a maga krákogós, rekedt hangján:

– Bizony. Nézzétek meg a legalsó konyhafiókban. Lehet, hogy nem találjátok meg rögtön, mert még pár törlőkendőt is rápakoltak.

A kütyük azonnal a fiókhoz sereglettek. A Fejhallgató ki tudta nyitni a pántjával, a Webkamera pedig bemászott, és dörmögve kutakodott.

– Nincs itt… Semmi nyoma… Várjunk csak… Mi ez…

– Au!

Újabb fénysugár ragyogott fel: sárgább, tompább, mint a Hűtőé, de a látvány így is jólesett a Fejhallgatónak. Ez bizony a Zseblámpa volt, nem vitás.

– Mit akartok tőlem? – nyögdécselt a Zseblámpa. – Olyan mélyen aludtam itt bent a sötétben…

– Hát pedig most jó lenne, ha kimásznál abból a fiókból – mondta a Hangszóró. – Vészhelyzet van, a többiek számítanak rád.

– Jól van, jól van, nem kell annyira felkapni a vizet. De öreg vagyok, nem fog csak úgy csettintésre menni a dolog.

Ezért hát a Webkamera segített a Zseblámpának kimászni a fiókból. A Fejhallgató szemügyre vette újdonsült társukat: a festés foltokban kopott le róla, fényes lencséjét repedés szelte ketté.

– Megvagy? – kérdezte tőle.

– Naná! – A Zseblámpa ügyetlenül megpördült előttük. – Csak még kótyagosnak érzem magam. Tudjátok, odabent, egyedül sok dolgom nem akadt, csak az alvás.

Így, hogy a Zseblámpa fénye kalauzolta őket, játszva megtalálták a főbiztosítékot. Az előszobában várt rájuk, magasan az ajtó mellett. Éppcsak elérték, úgy egyensúlyoztak egymáson, mint kavicsok az erdőben: a Légtisztító szorongott legalul, lévén neki volt a legnagyobb talpa; őrajta a Hangszóró hevert; aztán szép sorban jött a Webkamera, a Zseblámpa és végül a Fejhallgató.

A Fejhallgató egész testében megfeszült. Ha előre tudta volna, hogy ennyire meg kell erőltetnie magát, biztosan hamarabb csatlakozott volna a töltőjéhez. Érezte, hogy merül, ahogy a kapcsoló felé nyújtózkodott.

– Ééés… Sikerült!

Rácsapott a kapcsolóra, mire a kütyük alkotta torony feldőlt: úgy pattogtak-kopogtak egymáson, hogy rossz volt hallgatni.

De fény szivárgott messziről, a nappali felől. És mintha a Tévé mély hangja zengett volna, igen, ez határozottan ő!

– Azt hiszem, megrepedt valamim – motyogta a Webkamera. – De legalább újra van áram.

Egymást támogatva, ráérősen vándoroltak vissza a folyosón. Ahogy a nappaliba léptek, hősként ünnepelték őket, a Fogkefe lelkesen ugrándozott, puha sörtéi csiklandozták a Fejhallgatót.

– Gratulálok! – nyikorogta a Nyomtató, aki legtöbbször csendesen szemlélődött, de most csak úgy ontotta magából az üres papírokat izgalmában. – És ki ez az új jövevény? Csak nem…?

– De! – A Fejhallgató a Zseblámpa felé biccentett. – Akadt egy új barátunk!

A kütyük annyira hálásak voltak, hogy egy pillanatba se telt nekik befogadni a Zseblámpát. Jó sokáig mulatoztak ott, a nappaliban, a fényes padlón, sőt, még másnap is tartott az ünnepség, amíg el nem fáradtak.