ARANYHAJÚ KÁLMÁN

ARANYHAJÚ KÁLMÁN.

Egyszer volt, hetedhét országon túl, még az Óperencián is túl, de még azon is túl, egy király. Az a király sokszor olyan törvényeket adott ki, amilyeneknek még csak híre sem volt más országban. Egyszer azt a törvényt találta kiadni nagy büntetés alatt, hogy egy asszony se merjen fonni szombat este. Őröket is rendelt ki a király, hogy azok vigyázzanak mindenfele, s ha meglátják, hogy egy asszony szombat este fon, azt mindjárt jelentsék a királynak.

Éppen abban az időben, mikor kihirdették ezt a parancsolatot, három öregecske leány lakott egy faluban, akik fonásukkal keresték a kenyerüket. Minden este összegyűltek vagy egyiknek, vagy másiknak a házánál, s úgy fonogattak együtt, s azt mondogatták, hogy ha ők szombat este nem fonhatnak, akkor egy héten legalább egy nap nem lesz nekik mit enni. Azért hát a három leány összeült fonni szombaton este is, s nem is gondolták, hogy most valaki leskelődik utánuk. Amint ott fonogatnak hárman, beszélgetés közben azt mondja a legkisebb leány:

- Meg van tiltva, hogy szombat este fonjunk, pedig ha az a király engem az udvarába vinne, én annyit fonnék egy hét alatt, hogy egész táborának kitelne esztendei ruházata belőle.

A másik azt mondja:

- Ha engem a király az udvarába vinne, én annyi kenyeret sütnék három nap alatt, hogy az egész tábora megérné három hónapig vele.

A legnagyobb leány pedig azt mondja:

Ha engem a király elvenne feleséginek én olyan aranyhajú fiút szülnék, akinek párja nem lenne hetedhét országon.

A vigyázó éppen az ablakon leskelődve hallgatta, mit beszélgetett a három leány, s másnap elmondotta a királynak mind egy szóig, amit csak azoktól hallott. A király nyomban el is hívatta a legkisebb leányt, s megparancsolta neki, hogy éppen annyit fonjon egy hét alatt, amennyit a fonóban mondott volt. A leány font, de egész héten nem tudott többet fonni, mint otthon szokott, s ezért a király áristomba tétette, egy puszta kamrába, ott tartotta nehány napig, azután hazabocsájtotta.

Hívatta a király a másik leányt, aki a kenyérsütéssel dicsekedett volt, de az sem tudott több kenyeret sütni három nap alatt, mint máskor, azért azt is áristomba tétette harmadnapig, azután hazaküldötte.

Utoljára elhívatta a király a legnagyobb leányt, aki azt mondotta volt, hogy ő aranyhajú fiút szülne a királynak, s megkérdezte tőle:

- Biztatod magad, hogy aranyhajú fiút szülnél, ha elvennélek feleségül?

Azt felelte a leány:

- Ha nem tudok, azt tehet velem felséged, amit akar. Nem bánom, ha kihajtat is az országból, ha úgy nem lesz.

A király nem sokáig gondolkozott, hanem elvette ezt a leányt feleségül, ki sem igen rút, sem igen vén nem volt még, és ezen sokan igen csodálkoztak. Mikor immár a szülés ideje eljött, a király éppen a táborban volt.

Abban a városban élt egy gonosz boszorkány szüle, s annak volt egy szép leánya. Az öreg szüle sokat mesterkedett volt, hogy valami ravaszsággal a királlyal elvetesse a leányát, s hogy azt végbe nem vihette, mind azon törte a fejét, hogy állhasson bosszút rajta. Most hát addig s addig fortélyoskodott, hogy betetette magát bábának a királyné mellé, s eljött vele a leánya is. A királyné azután tova éjféltájban egy kedves aranyhajú fiút szült. A boszorkány szüle egyszeribe odaadta a leányának a gyermeket, s az elsuhant vele haza. A vén boszorkány fogott egy döglött kopókölyköt, azt belekötötte egy fazékba, a királyné cselédjének azt hazudta, hogy a királynénak meghalt a gyermeke, s maga elment egy inassal, s eltemették a király kertjében a fazekat. Ezen erősen megbúsultak mind, amennyien voltak a király udvarában.

A boszorkány hazament a leányához, s a gonoszok dugdosták a gyermeket harmadnapig, de féltek, hogy világra jön az ő alávalóságuk, s nekik rosszul lesz dolguk, ezért egy kicsiny ládát készítettek nádból, s abba beletették a gyermeket, s belebocsájtották a malomárokba.

A víz viddegélte a ládát, s mikor szinte a malomig vitte volna, a molnár meglátta, kifogta s megnyitotta. Hát csak elcsodálkozott, hogy abban egy szép aranyhajú fiút lát. Beviszi a feleségéhez, s azt mondja:

- Na, feleség, te örökké kívántad, hogy bár az isten egy gyermeket adna neked, most látod, itt van ne. Neveljük fel, még kicsi, nem tud a világról, ha felnő, úgy megbecsül minket, mint édesapját s anyját.

El is nevezték a gyermeket Aranyhajú Kálmánnak.

A fiú nőtt, növekedett napról napra, s mikor akkorára felnőtt, molnárlegény helyett szolgált a malomban. Őrléssel töltötte az idejét, de egyéb dologra is reászoktatták.

A király, hogy hazament a táborból, erősen megszomorodott, mikor megmondották, hogy a felesége egy aranyhajú fiút szült, de az meghalt, s el is temették a kertben. Mikor később meglátta az aranyhajú fiút az utcán, mindig azt mondogatta magában:

- Bár nekem is egy ilyen fiam volna! - minthogy a fiú különösen szép volt, a király sokszor felhívatta az udvarába, gyönyörködött benne.

A boszorkány szüle erősen félt, hogy meg találja tudni a király az ő gonoszságát, ezért hát azon fortélyoskodott, hogy ha lehet, azt a fiút elpusztítsa. Egyszer elment hozzá, különhívta, s azt mondotta neki:

- No, te Aranyhajú Kálmán, ideje már, hogy megházasodjál. Minthogy te olyan szép vagy, úgy talál, hogy magadhoz hasonló feleséget végy, és én neked olyan szép leányt szerzek, hogy tudom, megköszönöd nekem. A szerecsen király országában van az a szép leány, kinél szebb egy sincs a világon, annak a neve Világszépe. Addig ne nyugodjál, akármi fáradságba kerül is, amíg el nem hozod magadnak.

Aranyhajú Kálmán kapott a szón, minthogy különben is minden legény kap azon, ha neki szép feleséget ajánlanak, s mindjárt feltette magában, hogy ha törik-szakad, addig meg nem nyugszik, míg el nem hozza azt a leányt. De a boszorkány szüle azt mondotta neki:

- Tudd meg, hogy mielőtt azt a szép leányt elhozhatnád, előbb két nagy próbát kell kiállanod. A szerecsen király ablaka alatt egy olyan csudafa van, hogy mikor a szél fújdogál, annak minden levele szépen muzsikál, hogy annál szebb muzsikaszó nincs az egész földkerekségen. Te abból a fából egy ágat hozz el - ez lesz az első próba -, ültesd el itthon a kertben, az megfogamzik ott, s éppen olyan szépen muzsikáló fa lesz abból is, mint amelyik fáról leszakasztottad volt. Ez lesz a második próba. Ezt tedd meg jó előre, hogy mikor aztán elhozod a feleségedet, hadd legyen, amivel mulassa magát.

Aranyhajú Kálmán elmondotta apjának, anyjának, mi az ő szándéka, hol akar ő szerencsét próbálni. Azok ellenkeztek vele egy darabig, mert féltek, hogy elvész olyan véghetetlen hosszú útban, de mikor látták, hogy olyan nagy kedve van menni, ők is beleegyeztek. A molnárné feltarisznyált neki három szép molnárpogácsát, s avval elbúcsúzott, s megindult egy pálcával Szerecsenország felé.

Mikor immár egy hónapig utazott volna, igen megszomorodott, mert hét mérföldre sem látott egy falut is, még csak egy házat is, de azután megörvendett, mikor elhagyta a nagy pusztaságot, s egy szép erdő alatt meglátott egy épületet. Mikor odaérkezett, kijött a házból egy görbe öregasszony. Azt az asszonyt Világlátó asszonynak hívták. Megállította az utazót, s füliről-farkáról mindent elkérdezett tőle, hogy ki fia, honnan jön, hova megy, s miért megy. Aranyhajú Kálmán el is mondotta, hogy mi dologba indult útnak, s miért megy Szerecsenországba. Erre azt mondotta az öregasszony:

- Hej, fiam, téged most el akar valaki veszíteni, azért küld oda, mert azt a muzsikáló fát, amelyet te emlegetsz, olyan tizenkét vasfogú bába őrzi, hogy aki ahhoz a fához közelít, egyszeribe úgy összeszaggatják, mint az ölyv a kicsi madarat, s ha te úgy mész oda, ahogy most látlak, onnan vissza nem jössz többé. Már sokan próbálkoztak, de mind odavesztek. De ne ijedj meg, én a fiammal sok utazónak használtam, mióta itt lakunk, neked is szolgálni akarok. Sajnálnám, ha egy ilyen szép ifjú, mint te vagy, odaveszne, s azok az átkozott vasfogú bábák széjjelszaggatnák. A fiamnak van egy paripája, azt Szivárvány paripának hívják, ő odaadja neked erre az útra, ülj fel reá, s úgy menj. Az a paripa a felhőkig is felszökik veled, ha a szükség úgy kívánja. Különben hiába mész, mert nem boldogulsz. A vasfogú bábáknak az a szokásuk, hogy mihelyt meglátják, hogy valaki közelít a csodafa felé, sorba állnak az út hosszában, húsz-harminc lépésre egymástól, s ott várnak rá, hogy összeszaggassák.

Odaadott az öregasszony tizenkét csomó szurkot Aranyhajú Kálmánnak, s azt mondotta:

- Ezeket a szuroklabdákat vidd el magaddal, s mikor az első vasfogú bábához érkezel, az, tudom, mindjárt kitátja a száját, mint egy oroszlán, hogy téged elnyeljen. Te akkor a szuroklabdát dobd be a torkába, ahogy tudod, s azután a többinek is, s így aztán egy sem árthat neked. Azután ugrass a fa mellé, szakíts le egy ágat, de akkor aztán ugyan rugaszkodjál visszafele.

Aranyhajú Kálmán megköszönte a jó tanácsot s a jóakaratot, felugrott a Szivárvány paripára, felrakta a szuroklabdákat, elbúcsúzott s továbbindult.

Mikor hosszas utazás után közelített a muzsikáló fához, hát látja, hogy az út mellett ott állnak sorba a vasfogú bábák.

Mikor az elsőhöz ért, az egyszeribe csikorgatni kezdette a fogát, s azon nyomban kitátotta a száját. Az ifjú úgy beledobta az egyik csomó szurkot a torkába, hogy a vasfogú bába mindjárt hanyatt esett, s csak úgy kákogott a földön. Azután rendre éppen így bánt el a többivel is, s azok a tátott szájukat nem tudták befogni, s mind úgy maradtak a földön elnyúlva. Akkor Aranyhajú Kálmán, ahogy a Világlátó asszony mondotta, a muzsikáló fához vágtatott a lóval, nagyot szökött a Szivárvány paripa, s ő nagy hirtelen leszakított egy jókora ágat a csodafáról, s avval, mint a sebes szél, megrugaszkodott visszafele.

Mikor egy erdőhöz közelített volna, visszanéz, hát látja, hogy a tizenkét vasfogú bába úgy fut utána, mint a veszedelem. Szólni nem tudtak, se kiáltani, mert a szurok beleragadt a torkukba, csak a karjukkal fenyegették, s idétlenül nyekegtek. De Aranyhajú Kálmán úgy elhaladott az erdőben, hogy utol nem érhették.

Hogy szerencsésen elért a Világlátó öregasszonyhoz, otthagyta a Szivárvány lovat, s avval elment haza a malomba, apjához, anyjához, s a zöld ágat felszúrta a virágoskertben a földbe. Az az ág még azon a napon estig s egész éjjel olyan szépen muzsikált, hogy a király maga is elment hallgatására.

Ez immár így történt, de a boszorkány szülét ette a méreg, hogy nem pusztíthatta el Aranyhajú Kálmánt. Néhány nap múlva elment hozzá, s azt mondotta neki, hogy abban a kertben, ahonnan a zöld ágat elhozta, egy olyan tükör van, hogy aki abba belenéz, mind meglátja, hogy ki mit csinál a világon, akár jót, akár rosszat. Hozza ő el azt a tükröt a házukba, hadd legyen a feleségének egy olyan tükre is, amilyen még nem volt abban az országban a legesleggazdagabb királynénak sem.

Elindult hát Aranyhajú Kálmán másodszor is, elmegy a Világlátó vénasszonyhoz, s annak elmondja, hogy miért utazik. Az öregasszony ismét odaadta neki a Szivárvány lovat, s adott neki tizenkét csomó szurkot, s megtanította, hogy mit kell azokkal cselekedni.

Elment az ifjú azon az úton, amelyen azelőtt ment volt, s mikor ahhoz a helyhez közelített, ahol az a híres csodatükör volt, egyszer csak eleibe ugrik egy tátott szájú bába. Gondolja magában Aranyhajú Kálmán: "Ez most biztosan szurkot ehetnék, úgy látom " - s úgy bevágta a torkába a csomó szurkot hogy mindjárt csak tikogni kezdett. A többivel is éppen így esett a dolog. Akkor szólt a paripának, az általugrott a kerten, Aranyhajú Kálmán elkapta a tükröt, s lódult visszafelé. De a bábák csak nyekegtek, utolérni nem tudták, úgy fulladtak a szuroktól, s ő kacagott magában, hogy hogy megvendégelte őket.

Most nem ment a Világlátó öregasszony felé, hanem más úton, egyenesen hazament a tükörrel, felakasztotta az anyjáé mellé, aztán ebédelt egyet s lefeküdt, úgy megfáradott volt.

A vén boszorkány szüle most még inkább csikorgatta a fogát mérgében, hogy ezen az úton is el nem tudta veszíteni Aranyhajú Kálmánt, s mondotta magában: "No, jól van, én most olyan helyre küldlek, hogy tudom, soha többször meg nem látod a malmot." Azért azt mondotta neki:

- Na, te aranyhajú szép legény, ember vagy a talpadon, a két próbát kiállottad dicséretesen, már nincs egyéb hátra, hozd el a szép leányt feleségnek. Menj el vissza abba a kertbe, ahonnan elhoztad a zöld ágat s a tükröt, attól egy mérföldnyire van egy citromfa-erdő, azalatt van egy szép forráskút, te állj meg mellette, s kiáltsd el magad háromszor egymás után: "Jöjj ki, te Világszépe" - s ott lesz a szép leány abban a szempillantásban, s egynehány hónap alatt itthon is lehetsz véle.

Aranyhajú Kálmán elindult hát harmadszor is, s az öregasszony felé vette útját a Szivárvány paripán. Mikor megmondotta, hogy ő most feleségért megy a Világszépe után, azt mondotta neki a Világlátó öregasszony:

- Azt a forráskutat, ahova a leányért akarsz. menni, nem tizenkét, hanem negyvenkét vasfogú bába őrzi. Hétszer gonoszabbak a többinél, akiket megtréfáltál. Én szuroklabdákat nem adok neked, mert affélékkel velük hiába labdázol, hanem mikor a forráshoz érkezel, csak egyszer kiálts, ne háromszor, arra kilövelkedik egy aranyskatulya a víz színére, te kapd fel hirtelen, s mint a sebes villámlás, úgy lódulj visszafelé onnan. De ne azon az úton, amelyen elmentél, hanem keresztül az erdőn. Ott az erdőben van egy feneketlen mély árok, a nagy földinduláskor ott hasadott meg a föld, s mikor ahhoz a feneketlen árokhoz érkezel, szorítsd meg a lovat, s szöktess át vele az árkon, s ha utánad ered a negyvenkét vasfogú bába, akkor meglátod, hogy nem érnek utol téged.

"Ez jó tanács" - gondolta magában Aranyhajú Kálmán, mindent akképpen cselekedett, ahogy az öregasszony mondotta neki. Addig ment, míg eljutott a híres forráskúthoz, ott meg sem állott, hanem így szólott:

- Jöjj ki, Világszépe! - de nem háromszor, mint a boszorkány szüle otthon kitanította, csak egyszer, s arra kilövellkedett a víz fenekéről egy cifra aranyskatulya. Felkapta a nyeregkápába, s megrugaszkodott vele visszafelé. Hát látja, hogy egy sereg vasfogú bába, mint megannyi veszett állat, úgy fut utána, s azt kiáltozza:

- Hiába futsz, ha hét ördögöd van is, mitőlünk meg nem menekszel, miénk vagy mindenestől!

Aranyhajú Kálmán fut egyenesen az erdő felé, eléri a feneketlen árkot, átugrat a lovával, s azt mondja:

- No, ördögadták, jöhettek immár!

Mikor ő ezt kimondotta, már ott is voltak az ördögadták, s a nagy dühösség miatt a szemük világa is úgy elveszett, hogy nem látták meg az árkot sebes futtukban, s egytől egyig nyakra-főre bele kecskebukáztak.

Hogy Aranyhajú Kálmán ilyen szerencsésen megszabadult a vasfogú bábáktól, bement a Világlátó öregasszonyhoz, átadta a lovat, s megköszönte a jó tanácsot.

Azt mondja az öregasszony:

- Jó szívvel, fiam, máskor is, ha még szükséged lesz valamiben, csak folyamodj hozzám, s én segítek rajtad, amiben csak segíthetek tehetségem szerint.

Aranyhajú Kálmán felkötözte az öregasszony fia segítségével a skatulyát a hátára s elindult. Mikor hazaérkezett a malomba elfáradva, abban a szempillantásban ott termett a boszorkány vén szüle, aki őt mindenképpen el akarta veszíteni, s azt mondotta neki, hogy ki ne bontsa a skatulyát reggelig. De tudta ám Aranyhajú Kálmán, hogy azzal is csak veszedelmet forral ellene, s amint kitette a lábát a házból, nyomban kibontották apjával s anyjával a skatulyát. Hát egy olyan gyönyörű szép leány pattant ki belőle, hogy az egész ház megfényesült annak ritka szépségétől. A leány, hogy megvacsorált; álom nélkül töltötte el az éjszakát, virradatig mindig csak beszélgetett a molnárral s a fiával, aki elhozta őt. Nem is jött álom a szemükre a háziaknak, úgy elfogta őket a szertelen nagy ámulat a leány szépsége miatt.

Másnap aztán úgy volt kicsinálva, hogy Aranyhajú Kálmán esküdjék össze a szép leánnyal. El is készültek a főzéssel meg a lakodalmi vendégséggel. De a leány azt mondotta, hogy az ő országukban az a szokás, hogy a házasulandók előbb megtartják a lakodalmi vendégséget, s csak azután esketik őket össze. Nem bánná, ha most ez alkalommal neki kedvét töltenék, s otthoni szokás szerint tartanák meg a lakodalmat. Reá is állottak mind az ő kívánságára.

Nemsokára asztalhoz ültek a hivatalosok, a király is meg volt híva, s meg is jelent az asztalnál feleségestül, mivelhogy igen kedvelte Aranyhajú Kálmánt. Mikor az ebéd immár vége fele járt, felállott az asztaltól a szép idegen leány, s azt mondotta:

- Tisztelt asztal-vendégek, meg ne botránkozzanak azon, amit beszélek. Én eljöttem messze földről erre az idegen helyre, hogy egy igazságot világosságra hozzak. Nekem van otthon egy olyan tükröm, amely mindent kimutat, ami jó vagy rossz történik a világon. Abból a tükörből néztem én ki, s tudom is, hogy ezt az Aranyhajú Kálmánt az itt jelenvaló királyné szülte a világra. De a boszorkány vén szüle, hogy a király itthon nem volt, befurakodott a királyné mellé bábának, a fiút, mikor megszületett, elsikkasztotta, s az udvarbelieknek azt hazudta, hogy a királynénak a fia halva született. Ez olyan igaz, mint a fényes nap, ha nem hiszik, menjenek, ássák ki a fazekat a kertben, s meglátják, hogy egy kopókölyök van abban eltemetve. Ezt pedig azért cselekedte, hogy bosszút állhasson a királyon, hogy nem az ő leányát, hanem mást vett el feleségül. A fiút pedig eleresztette a malomárokban. Onnan fogta ki a molnár, ez, aki feltartotta, s felnevelte ekkoráig.

Elbámult ezen a beszéden az egész vendégsereg. Még el sem végezték jól az ebédet, a király futtatott a kertbe, kiásatta a fazekat, s egy kopókölyköt talált abban. Tüstént elfogatta az ördöngős vén boszorkány szülét a leányával együtt, s mind a kettőt borsószalmán megégette. A molnárt s a molnárnét a fia felneveléséért olyan gazdagon megajándékozta, hogy azok holtuk napjáig szükséget nem láttak. A maga saját fiát, Aranyhajú Kálmánt a szép leánnyal, akit maga hozott magának, összepárosította, magához vette, beültette őket egy szép palotába, máig is ott élnek, ha meg nem haltak.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: Az álomlátó fiú
Válogatta és szerkesztette: Kriza János
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu