Aranysárga március

Aranysárga március.

Az erdő mélyén, ahol a fák ágai ölelkeztek és a patakok halkan susogtak, élt egy róka, akit Márciusnak hívtak. Nem volt egy szokványos róka bundája aranysárgán, fényesen csillogott és szemeiben ott tükröződött a tavaszi nap melegsége. Március különlegessége az volt, hogy varázserejével ő hozta el minden évben a tavaszt a földre. Varázslata lassan kelt életre, de megérte várni rá.

A róka már rendkívül idős volt, hisz a kezdetek kezdete óta ellátta feladatát, mégsem tűnt öregnek. Oly fiatalosan, oly vidáman bújt elő március elsején rejtekéből, mintha csak szeleburdi kölyök volna, ki kész felfedezni a világ minden zegzugát. Nappal is előmerészkedett, s ébredését már minden apró lélek várta. Nem féltek tőle, hisz mindenkit barátként üdvözölt, mindenkivel jól, szelíden bánt.

Előcsalta a hóvirágot a földből, felkereste a levélkupacok közt alvó süniket, hívogatta haza a költöző madarakat, s lágyan simogatta a fák oldalát, hogy rügyeik ébredezzenek. Mancsai alatt elolvadt a hó, s nyomait követve az erdő egyre színesebb lett, a természet ébredezett, s immáron az emberek is érezhették, hogy a tavasz közeleg.

Március szőrén hordozta a tavaszi eső cseppjeit, a lágy szellőt, a virágok illatát, s evvel együtt a napfény örömét is. Ahogy a róka járt, kelt, az emberek szíve is megtelt az évszakváltás varázsával, a tavasz minden szépsége elérte őket.  A róka nem csak a természetet ébresztette fel, hanem az emberek szívét is.

Feladatát elvégezve, nyugovóra tért, átadva helyét Áprilisnak. Egy kerek esztendőn át aludt ezután, de minden évben márciusában felkelt és megismételte a varázslatot. A tavasz mindig virágokkal, zöldellő fákkal, élettel telt meg annak ellenére, hogy ő maga végig láthatatlan maradt.