Árulkodós

Árulkodós.

                                     Böjtelő hava volt. Dermesztő hideg terült szét a tájon, szél cibálta a száraz bokrokat. Feketerigó fuvolája hangzott fel a messzeségben, s egy cinege mintha csak erre várt volna, azonnal rákezdte: nyitni kék, nyitni kék!  

„Dorottya még szorította” az időjárást, de Nagymama már rég körbesöpörte a házat, meg az ólakat, nehogy a férgek megtelepedjenek itt-ott.

A lány és a fiúcska kora reggel indultak útnak, hogy időben az iskolába érjenek. Nagymama egy darabka kenyeret dugott mindkettejük zsebébe. Puha tenyerével megsimította a fiú orcáját, aztán szorosabbra kötötte fején a kendőt. Haját megigazította, s egy darabig a kapuban állva figyelte őket. Ahogy integetett utánuk eszébe jutott a veje, a jóképű fiatalember, akit az első pillanattól kezdve kedveltek. Már több mint egy hónapja nem volt közöttük. Lassú mozdulattal törölte le a könnycseppet, amit a szél erőszakolt ki szeméből.

A kicsi házak között ott magasodott a templomtorony.  Az iskola éppen mellette volt.  A távoli szántáson még fehérlett a hó, az utat vastag sár borította. Egy csapatnyi csóka röppent föl hirtelen a száraz vadmeggyre, miközben bukdácsolva haladtak a hepehupás úton.

• Mi az, hogy árva? - szólalt meg hirtelen a kicsi.
• Nem tudom! - válaszolta kelletlenül a lány. Honnan jutott ez most az eszedbe?

Tudta ő azt nagyon is jól, mert az utóbbi időben sokszor hallotta ezt a szót. A felnőttek mondogatták fejüket csóválva, ahogy szánakozva rájuk pillantottak. Látta tekintetükben a gondolataikat: az élet olyan igazságtalan… Utálta ezt a pillantást. És utálta a szót is. Keserű volt ez az érzés, szívet tépő, és félelemmel töltötte el.

A faluban nem volt sok utca. Az emberek hazafelé tartottak a reggeli miséről. Végre a járdás részhez értek. Büszke járású gazdaember jött szembe párjával, messziről látszott rajtuk a jómód. Az asszonyon a gyüvő-menő csakúgy ringott. Vastag berliner kendőjét derekán igencsak szorosra kötötte.  Az ember fekete posztókabátjában, meleg kucsmájában, szemmel láthatóan nem fázott. A fiúcska irigykedve nézte a csizmát. Úgy csillogott annak az orra, mint a szen’mártoni templom keresztje.

Apuka is ragyogóra pucolta a cipőket a konyha közepén. Eszébe jutott, ahogy ezt mondta egyszer viccesen:

• Addig fényesítsd azt a csizmát, míg fokhagymaszagú nem lesz!

Dörzsölgette ő is, és szagolgatta közben nagy szorgalommal, de valahogy mégsem érezte rajta a fokhagyma illatot.

Az önérzetes gazda asszonyával jobbján, egyre gyorsabban közeledett. Ahogy melléje értek szánakozó hangot hallott:

• Árva…

Rémülten nézett a lábbeli gazdájára, s a deszkakerítéshez lapulva egyre hevesebben vert a szíve. Egy pillanatig azt hitte, hogy gazduram csúfolódik ilyen gonoszkodva, de aztán rájött, hogy a csizma hangját hallja. A csizma pedig gúnyosan azt nyikorogta, amíg nagy dölyfösen elhaladt mellette:

• Ár-va… ár-va… ár-va…

Lélegzetvisszafojtva hallgatta a csúfolódást, majd hirtelen testvére hangja törte meg, a csendet:

• Ne bámészkodj annyit, mert elkésünk!

Miska bácsi, a pedellus, már éppen az iskolakaput csukta, amikor ismét csak ezt hallotta:

• Ár…va… ár…va… csikorogta szemtelenül a kapu rozsdás vasalatja.

Ideje sem volt széjjel nézni, honnan jött a hang, mert ekkor megszólalt a kolomp. Addigramár minden gyermek hátratett kézzel ült a padban és várta, hogy elkezdődjék a számtan óra.  Még a Takács Pista is - aki kétszer járta az első osztályt - behuppant az utolsó padba, úgy ült ott szótlanul. Pedig nem tudott az bizony soha nyugton maradni, megállás nélkül járt a keze és a lába. No meg a szája! Hosszú, nyurga lábaival alig fért a padban. A füzet lapjából apró papírgalacsinokat sodort és tollszárával jó messzire lőtte őket. Az új fiú érkezését nem nézte jó szemmel, ezért megpróbált mindenáron belekötni. Alig várta, hogy vége legyen az órának és kicsengessenek. Néhány nagyszájút maga köré gyűjtve, hangosan nevetve körbefogták az idegent. A fiúcska éppen a zsíros kenyeret bontogatta a csomagolópapírból, amit Nagymama dugott a zsebébe, amikor egy erős kéz hirtelen a vállára csapott:

• Egyél kiskomám, mert soha nem nősz nagyra! – és gonosz kacagásba kezdett. Arcát gúnyos vigyor torzította, és közben harsogva, kiabálva ütögette a térdét.

A kenyér fejjel lefelé esett az olajos padlóra. Ijedten nézett utána, majd lassan, nagyon lassan lehajolt és felvette. A fiúk egyre hangosabban nevettek, ő pedig sírásra görbülő szájjal, elcsukló hangon suttogta:

• El is mondom apukámnak!

A rendbontást a tanító bácsi erős hangja szakította félbe:

-  Mars a helyetekre! Mert különben kiültetem valamelyikőtöket a szamárpadba! Vegyétek elő az írás füzetet! Lássuk, csak hogy mit tudtok!

A tanító szavára gyorsan helyre kotródtak, de később sem hagyták abba a gúnyolódást. Minden szünet úgy telt el, hogy a fiúk kötözködtek:

• Hová jártál eddig iskolába? És miért vándorolsz, mint egy költöző madár? – és közben nagyokat kacagtak.

A következő napon is kedvetlenül indult az iskolába, pedig szeretett tanulni. Az udvaron még nem lehetett fogócskázni, és szaladgálni. Csak lassacskán múlt a sár.

Távolabbról figyelte a fiúkat, pedig jó lett volna velük együtt hancúrozni. Azok pedig minden áldott nap megbántották valamilyen indokkal. Egyszerre csak a hosszú, magas lépett oda hozzá:

• Osztán azt mondd, hová is költöztetek?

Körbefogták és csúfolni kezdték. Csípőre tett kézzel állták el az útját, megrángatták a kabátját, úgy, hogy hirtelen a földre esett. Sírva tápászkodott fel a sárból, s fogai között mormolta:

• Megmondalak benneteket apukámnak!
• Nincs is neki apja! – visította az egyik nevetve!

Egy gonosz, kalácsképű ujjával rámutatva újból megismételte:

• Ángyikám azt mondta, hogy nincs ennek apja, mert árva!– és még hangosabban nevettek.

-Árva! Árva!

-„Árva, árva…”, visszhangozták a többiek.

• De igenis van! És el is mondom neki, hogy milyenek vagytok! – súgta zokogva, és saras kézzel törölgette arcáról a könnyeket. A csúfolódók hirtelen elcsendesedtek, zavartan ácsorogtak egy kis ideig, majd ismét a hosszú szólalt meg fölényesen:
• Na, fuss el gyorsan! Fuss haza, te gyáva féreg! Nyomás…te kis árulkodós…

A fiú felvette a földről táskáját és sietősre fogta lépteit. A többiek vihogva néztek utána.

                           Az egyik hirtelen ötlettől vezérelve csendre intette őket. Mutató ujját szája elé téve, integetve jelzett a többieknek, és lassú léptekkel követni kezdték. Messziről, kíváncsian figyelték mi történik ez után.

A fiúcska pedig, futni kezdett a temető felé. Bekanyarodott az örökké nyitott kapun, és megállt egy friss sír mellett. Csendesen szipogva, törögette maszatos orrát, majd kicsiny ujjait összefonva táskájára térdepelt.  A többiek lélegzet visszafojtva figyelték minden szavát:

-Apuka! Itt a fiúk engem minden nap bántanak…