Az erdő lakói készülnek a télre

Az erdő lakói készülnek a télre.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerek erdő. Ebben az erdőben nagyon sokféle állat lakott. Nyuszi, pocok, róka, őzike, szarvas, süni, és sokféle madárka, meg mókuska. Egyik reggelen, amikor az őzike kinyitotta a szemét, észrevette, hogy az egyik fának az egyik levele sárga lett.

- Húha! - gondolta. - Lassan vége lesz a nyárnak, jön az ősz! Nagyon sok dolgunk lesz addig.

Bizony, a levelek egyre csak sárgultak, barnultak, majd hullottak lefelé.

A sünike szorgalmasan kereste a legjobb, legnagyobb levélkupacot, amit a szél nem tud elhordani, és jó meleg lesz majd télen. Gyűjtögette a lehulló gyümölcsöket, rovarokat eszegetett jó sokat, hogy nőjön a hájacskája, téli kabátkája.

A nyuszika is sokat keresgélt. Evett mindent, amit csak talált a mezőn. Készítették a föld alatti üreget, vitték bele a levélkét, hogy legyen ágyuk, takarójuk.

A mókuska is szorgalmasan gyűjtögette a diót, mogyorót, vitte-vitte a kis pofazacskójában a magocskákat az odúba. Alig bírt felmászni a fára, akkora terhet cipelt. Ami már nem fért az üregbe, azt elásta szorgalmasan a fa tövébe, és ott is felejtette.

Az őzikék, szarvasok is sokat ettek, hogy jó erősek legyenek, és majd bírják a téli hideget.

Aztán elmúlt az ősz. Egyik reggel az őzike, amikor kinyitotta a szemét, meglepődve tapasztalta, hogy minden hófehér lett. Még neki is csak a füle, meg az orrocskája látszott ki a hóból. Bizony, innentől kezdve nehezen találtak élelmet az erdő lakói. A kis mókuska már javában aludt az odújában, amikor valaki kopogtatott a fa derekán. Kipp-kopp, kipp-kopp…

A mókuska álmosan nézett ki az odú ablakán. Hát a harkályt látta kopácsolni, aki kereste a fa kérge alatt elbújt hernyót, legyet, kukacot. A mókuska evett pár mogyorót, aztán visszagömbölyödött az ágyikójába, bojtos farkincájával betakarta a pofiját, és már aludta is tovább a téli álmát. Lent, a nagy hó tetején, csendben lépegetett a róka. Aztán hirtelen megállt, mert neszt hallott. Bizony a hó alatti járatokban szaladgált egy pocok élet mentő magvakat keresve. A róka fülelt, szaglálódott, ugrott egy nagyot, és az orrát bele fúrta a hóba, hogy elkapja a pockot. Majdnem sikerült is, a farkincája vége pont kicsúszott a fogai közül.

Egyik reggel aztán, egy kedves vadász bácsi befogta a csengettyűs lovacskát a nagy szánba, felpakolt egy nagy rakás szénát, két zsák kukoricát, és még felültetett jó néhány beöltözött gyereket is a szánra. Szőrmés sapka, kesztyű, sál, nagy kabát volt a gyerekeken, csak a szemük látszott ki. Csengettyű szóval elindultak az erdőbe.

Az egyik szarvas-etető helyen megálltak, a vadász bácsi lepakolta a széna felét, meg egy zsák kukoricát is öntött az etetőbe.

- Így majd az éhes állatoknak lesz mit enniük. - mondta, és egy másik helyre mentek tovább. Itt is feltöltötték az etetőt. Majd vártak kicsit, nagyon csendben, meg sem mukkantak. A gyerekek a szánról kukucskáltak ki, csak a szemük, és a piros orruk látszott. Egyszer csak előlépett egy óvatos őzike, megszaglálta az illatos szénát, és már ette is. Aztán jött a szarvas, ami akkora volt mint egy tehén, ő meg a kukoricát röcsögtette.

Később a gyerekek még feltöltötték a madár etetőket is, napraforgóval, kölessel. Jöttek is vidáman a lakomára cinkék, zöldikék, erdei pintyek, tengelicek, meggyvágók. Egész nap ment a törögetés. Így aztán az erdő lakói jól belakmároztak, és boldogan szundikáltak a téli pihenő helyeiken.

Itt a vége fuss el véle.