Az ördög leánya

Az ördög leánya.

Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom mikor, de úgy hallottam, hogy a régi világban, volt egyszer egy király. Ennek a királynak menni kellett a Szentföldre, hadakozni Krisztus urunk kínszenvedésiért. Hanem mielébb elment volna, úgy gondolta, hogy ő leltárt veszen fel királyi holmijáról, le egy hammas fazakáig, hogy tudhassa, mije maradt itthon, s mit kap még meg, ha hazajön az életben valaha.

A felesége éppen várandós állapotjában volt, csakhogy ezt a király nem tudta, hát leltárba sem vette fel.

Elindult a király, s ment-mendegélt kitűzött célja felé erdőn, hegyeken át, nagy nehéz szívvel.

Egyszercsak eléje áll az ördög, s azt mondja: na te király, most véres csatákra mész, hanem ha nekem adod azt, amit otthon nem vettél leltárba, én kisegítlek téged minden veszedelemből, ami csak érhetne.

Végignézi a király a leltárt, s azt mondja rá: itt a kezem, ördög koma! eb, aki megbánja: Avval kezet adtak.

Odavolt a király s hadakozott éjjel-nappal hét álló esztendeig. Hanem nem történt annak az egész hosszú idő alatt még egy makula mákszemnyi baja se, úgy kimentette az a pokolfajzat ördöge minden bajból, veszedelemből.

Egyszer híre fut az országban, s jelenti a staféta is, hogy jön haza a király a hadakozásból.

A király fia már ekkor nagy volt, egész hét esztendős. Mondja neki a királyné: szaladj fiam, nyiss kaput apádnak, hogy lássa mekkorát nőttél már.

Meglátja a király a fiát, s tüstént az eszébe jut, hogy hiszen ő az édes gyermekét nem vette leltárba, tehát ő a fiát ígérte oda az ördögnek.

Haj, megbúsulja magát a király. Bément a palotába, de szomorkodott úgy, hogy nem lehetett istenes lelket verni belé. A királyné-felesége édesgette, kedvesgette: csak nem vidult fel sehogy. Utóljára is csak megkérdi: miért búsul, mi bánthatja olyan nagyon most, amikor inkább örvendeni kellene.

Elbeszéli nagy búsan a király, hogy ő hogyan járt az ördöggel, miért s mire adott kezet.

- Ó, - elkezdi a királyné - azért ugyan sohase főjön úgy a feje, édes királyi férjem uram, hiszen ha csak annyi a baj, van itt elég gyermek a királyi udvarban: tyúkásznak, kertésznek, kulcsárnak s majd csak odaadják valamelyiket. De még össze is szedték a fiúkat, hogy ha jön majd az ördög, kéznél legyenek.

Telt, múlt az idő, de az ördög csak nem jött, hogy már el is felejtettek leltárt, ígéretet, ördögöt, mindent, amikor egy nehány esztendő mulva hát koppantanak a király ajtóján egy éjjel, s bészól az ördög, hogy adja meg a király az ígéretet, mert eddig nagyra nőtt.

Jól van, kinyujtja a király az ablakon át: a tyúkász fiát. Viszi az ördög.

Amint mennének el a királyi tyúkketrecek felett, búcsúzni kezd a gyermek: Isten veletek tyúkjaim, récéim, lúdjaim, én már többet nem étetlek titeket!

- Mit, hát te nem a király fia vagy? - kérdezi az ördög.

- Nem biz én, mert én a királyi tyúkász édesapámé, - felelte a gyermek.

Visszamegy az ördög izibe, s bekiált a királyhoz, hogy itt a tyúkász fia, adja most az övét.

Jól van, kinyujtja ekkor a király a kertész fiát. Elviszi az ördög.

Amikor a kert felett mennének, búcsúzni kezd a fiú: Isten veletek szép virágaim, füveim, én többet öntözni nem foglak!

- Mit, hát te nem a király fia vagy? - kérdezi az ördög.

- Nem biz én, mert én a királyi kertész édesapámé, - feleli a gyermek.

Abban a helyben visszafordul az ördög, beteszi a fiút a király ablakán, s azt mondja: adjad a tiédet s ne a kertészét.

Odaadja a király a kulcsár fiát.

Amint a királyi pince felett vinné el az ördög, ez is búcsúzni kezd pincétől, boroktól.

Kérdezi az ördög: hát még te sem a király fia vagy?

- Nem én biza, mert én a kulcsár édesapámé, - felelte a gyermek.

Vissza nagy méreggel az ördög, belöki a fiút, hogy csak úgy megpuffant, s azt kiáltja mérgesen: ha nem adod a te fiad, amíg élsz, megkeserülöd.

Mit volt mit tenni a királynak, oda kellett adnia a saját édes gyermekét.

Ráülteti az ördög egy csipkebokorra. Elől kék láng, hátul piros lánggal égett, s azt mondja a királyfinak, hogy onnan le ne szálljon, amíg az ő kapujáig nem ér, ott majd megáll a csipkebokor magától is.

Amint megyen a csipkebokor nagyszorgosan, egy házból egy öregasszony kiáll elejébe s odaszól: állj meg te királyfi, úgyis tudom, hova mész.

- Jaj, lelkem öreganyó, megállnák én jó szívvel, de nem lehet az ördög kapujáig! - felelte a királyfi.

- Állj meg bátran, hogyha mondom, ne félj semmit, úgyis elmehetsz még, s ha kérdi az ördög, hogy miért érkeztél olyan későn, mondjad, hogy rossz út volt. Tudd meg, hogy én rajtad és apádon akarok segíteni, amiért Istenért és Isten nevében a pogány lelkek ellen hadakozott.

Na jó. Megáll s leszáll a fiú a csipkebokorról.

Azt mondja akkor az öregasszony: menj fel arra a dombtetőre tova. Ott vagyon egy té-tócsa, húzódj meg mellette egy bokorban, odaszáll három réce fürdeni, de jól ügyelj, mert azok nem récék, hanem az ördög leányai. Amint a tóba beúsztak, kapd fel az öltözetüket, hanem jól vigyázz, hogy a két nagyobbikét az egyik hónod alá együtt, a kisebbikét pedig a másik kezedbe külön vegyed, s nehogy lelked legyen valahogy összetéveszteni, - akkor fussál velök. Amikor egy jó darabot elfutottál, tedd le a két nagyobbnak a ruháját. Később, mikor gondolod, hogy most már igazában nem érhetnek utól, leteheted a kisebbikét is. Akkor aztán visszaülhetsz a csipkebokorra, s mehetsz tovább bátorsággal, ne félj többet, hogy az ördögnél bajod lesz, mert a kisebbik leány e perctől kezdve ki fog segíteni minden helyzetedből.

A királyfi mindenekben eljárt az öregasszony meghagyása szerint, akkor visszaült a csipkebokorra s meg sem állt többet az ördög kapujáig.

Kérdezi az ördög: miért jött olyan későn. Azt mondja a királyfi: rossz volt az út, hát nem lehetett hamarább.

Másnapra kerekedik az idő. Eléáll az ördög s azt mondja: na királyfi, legelőbb is három próbára teszlek, s ha azoknak mind emberül megfelelsz, én visszaengedlek apádhoz, hogy ne mondhasd, hogy igazságtalan voltam. De ha nem tudsz eleget tenni, itt maradj örökös szolgámul!... Látod tova azt a kősziklát? - Holnap reggelre a helyén szőlőskert legyen, hogy a szőlőjéből is egyem, de még a borából is igyam.

Megbúsul, de erőst a királyfi, mert hogy lehessen olyan igazi istent-megkísértéshez fogni, de még csak meg is gondolni.

Hanem alighogy kifordult a szobából, kérdi az ördög kisebbik leánya: miért búsulsz te királyfi olyan nagyon?

Elbeszéli a maga nagy búját-baját a leánynak.

Ó, ha egyéb baj nincsen, sose bánkódj, mind meglesz reggelre, - vígasztalja az ördögleány. - Eridj, feküdj le s egyet se gondolj reá. - De ő maga kiment a sziklához, beléfujt egy ezüst sípba, de omlott egyszeribe annyi ördög elé minden likból, szakadékból, hogy annak aztán nem volt se szere, se száma.

- Mit parancsolsz, lelkem kisasszonykám?

- Egy részetek hányja el azt a kősziklát, a más a helyét trágyázza meg, a harmadik részetek szőlőt ültessen belé, megnövelje, megérlelje, hogy reggelre érett szőlő legyen a kőszikla helyén!

Reggelre kelve vitte el a királyfi a jó édes mustot, a jó érett félkéz kosár szőlőt.

Azt mondja ekkor az ördög: ezt valami erővel, de jól megcselekedted. Hanem látod-e tova azt a másik kősziklát? - Holnap reggelre álljon annak helyén 300 boglya széna felgyüjtve, 300 csorda ökör pedig térdig érő fűben legelészve bömböljön!

Kérdezi az ördög kisebbik leánya, amint jön ki az apja szobájából nagy lelógó, szomorodott fővel a királyfi: mi bajod van ismét?

Elmondja a királyfi, hogy mi istenkísértést kéne neki végeznie, ha tudná.

- Menj csak a szobádba, - biztatja a leány - feküdj le s aludjál, ne is gondolj reá. Hanem ő maga kiment a sziklához, beléfujt az ezüst sípjába, jött egy percre annyi ördög mindenfelől, hogy nem volt annak se széle, se hossza, se eleje, se utólja.

- Mit parancsolsz lelkem kisasszonykám?

- Én azt - elkezdi az ördög leánya - hogy ennek a kősziklának a helyén reggelre 300 boglya széna rakódjék össze, 300 csorda ökör pedig térdig érő fűben legelve bömböljön!

Hát ördögteremtette - hallák-é, - még jóformán ki se ejté a száján, s hiszik-é, nem-é: teljesítve volt a parancsolat.

Azt mondja reggel az ördög: na királyfi, még egy próbád vagyon, ha annak is megfelelsz, bizony én hazabocsátlak. - Van nekem három kabalám, s azt úgy megjártasd, hogy az izzadsága nyomán libák s récék fürödjenek, ha nem, holtig szolgám leszel.

Kérdezi a leány, amint kijött a királyfi az apjától: mit adott fel apám harmadik próbának? - Mondja a királyfi.

- Na, - elkezdi a leány, - az a három kabala mi leszünk, én s a két néném. A kabalák meghordoznak téged földön, égen, szárazon s vizen, és fenn az ájerben is: te azonban ne azon légy, hogy őket kiizzaszd, hanem abban járj, hogy le ne essél valahogy, mert ha leesel, abban a percben véged van. - Közbül hagyj engem, s amíg engem jártatsz, kipihened magad.

Jól van. A királyfi ezt a próbát is ugyancsak emberül kiállá.

Akkor azt mondja az ördög: valamiféle paraktikával, de kifogtál rajtam, de ha már megígértem, a szavamnak állok.

Mondja a királyfi, hogy már ő ma - ha meg lenne engedve, - nem megy el innen. Kipihenné magát, mert szörnyen kifáradott.

De hogy szavamat ehelyt egymásba ne keverjem, nem a fáradtságért, hanem azért nem akart aznap elmenni, mert összebeszéltek előre a leánnyal, hogy az éjjel együtt szökjenek meg, mert igen megszerették egymást, annyira, hogy nem akartak egymás nélkül élni.

Észreveszi reggel az ördög a szökést. Aj, nagyszakállú Durumó! - milyen dühös méregbe jött. Egy áldott szempercre sasmadár lett belőle, s avval utána a leányának, mint a sebes szélvész.

Látja a lány, hogy baj van. Mondja a királyfinak: jön apám utánunk sasmadár képében. Én köles leszek, te meg gatyás fiú, s ha majd kérdez apám, mondd, hogy nem láttál te semmit.

Egy pillanat alatt át is változának. Hanem nyomban érkezett az ördög is, s kérdi a fiútól: nem látott-é egy királyfit egy leányt szöktetni.

- Nem én, semmit a világon, pedig már rég, hogy itt vagyok.

Az ördög avval visszatért nagy dérrel-dúrral. Kérdi otthon a felesége, hogy nem érte utól őket?

- Nem én, sehol a nagy világon. Egy fiú őrizte a kölest, még attól is megkérdeztem, de ő se tudott nyomra igazítani.

- Ó, te ügyetlenség bogara, te... - kárpál az ördög felesége, - hiszen ők voltak azok! Szaladj vissza izibe, hátha még beéred.

Erre újból csak utánuk szökött az ördög nagy méreggel, saskeselyű képében. Észreveszi a leány s mondja a királyfinak: ismét itt van apám! Hamar, én leszek egy ütött-kopott, mohos kápolna, te pedig egy abban imádkozó barát. S hogyha kérdez újra, felelj imádkozva, hogy nem láttál semmit. - Éppen úgy is lett.

Megy haza az ördög. Kérdi a felesége: hát most sem érhette el?

- Nem láttam én egyebet, - feleli az ördög, - egy mohos kis kápolnánál s egy abban imádkozó barátnál.

- Ó, te tátottszájú málé, te, hiszen ők voltak azok, - pattog az ördögné. - Elmegyek én, hogy lám lesz-e annyi istenes lelkök, hogy rajtam is ki tudjanak fogni.

Lett belőle ülümadár. Hanem azért észrevette a leánya. Azt mondja a királyfinak: most már aztán úgy ügyelj, hogy édesanyám jön, s ő apámnál sokkal ravaszabb. Én hát té-tócsa leszek, te meg réce abban. De ki ne jöjj, amíg én nem hívlak, ha kedves az életed.

Ezenközben érkezik az ördög felesége is. Leszállt a tópartra, kerülgette, hívta a leányát mindenféle kérő, édesgető szóval, de nem tudott semmire menni.

Addig istenkedik, hogy így, meg úgy, szívemtől szakadt szerelmes gyermekem, nézd ez életforrást, téged ez táplált, s te most már elhagynád, - hogy egészen kimerült belé. Leült azért a tó partjára kipihenni magát.

A királyfi, hogy nem hallott több beszédet, azt hitte, hogy elment az ördögné. Kiüti az egyik szeme sarkát, hogy utána nézzen, mi van a dologban. - Hanem az asszony egy villanat alatt odacsapott, s kikapá a szemét. Amikor azonban látta, hogy mégsem ért célt, megátkozta a leányát, hogy úgy elfelejtkezzék róla is a királyfi, mint ahogy ő elfeledkezett az anyjáról, s avval visszaindult haza.

Mikor aztán a királyfi s az ördögleány összeszedhették magukat, mutatja a királyfi a lánynak, hogy az anyja elvitte a félszemét.

- Ejha - rikkant fel a leány - s kapja magát, sólyommadárrá változik. Felrepült a magasba, az anyján is felül, s olyan meleget árasztott, hogy az anyja a melegtől s szomjúságtól egészen eltikkadt. Akkor nagyhamar előre vágott, leszállott egy hegy tövébe s olyan szép csurgó forrásvízzé változott, hogy az anyja nem állhatta meg, hogy ne igyék abból, s mert bágyadt is volt a tikkadt levegőtől: hát elnyomta az álom. Akkor az ördögleány ügyesen kivette a királyfi szemét az anyja zsebéből, avval visszasurrant a királyfihoz, megnyálazta, visszatette a helyére, s hát hétszerte külömbül látott vele a királyfi, mint annak előtte.

Végre aztán útnak indultak ők is, s úgy elmentek, hogy estére éppen a királyfi városába értek. - Azt mondja a királyfi az ördögleánynak: te most maradj itt ebben a fogadóban, mert nem vihetlek egyenesen s éppen ilyen alkalmatossággal az apám udvarába. Hanem eljövök én érted királyi pompával, hat lovas hintóval, s úgy szállítlak haza.

Hej, volt öröm a királyi udvarban, amint a királyfi hazaérkezett, olyan, hogy ilyent osztán ne láss!

Egyszeribe csorda tulkot öletett le a király a fia örömére. Híre is ment hamar, hogy a nem várt királyfiú hazaérkezett.

Jött a sok gróf, herceg, s hercegkisasszony s folyt a vígság, a dáridó éjjel-nappal egyaránt.

A királynak s a királynénak meg is tetszett egy hétszépség vendég hercegkisasszony, - mondják a királyfinak is, hogy annak a fele sem volna tréfa, ha azt a szép hercegkisasszonyt feleségül venné.

A királyfi sem sokat tette, vette magát, hanem ahajt ő is beléegyezik nagyhamar, hogy hát legyen úgy, ha úgy kell lenni, mert neki is tetszik a szépséges hercegkisasszony. De még mindjárt lakodalmat is hirdettek.

Hallja az ördög leánya a dolgot, rögtön tudta, hogy ez az anyja átka lesz. Kerít magának hamarosan egy szarkát. Odaadja annak a királyfi gyűrűjét, amelyiken az apja neve is rajta állt, s mondja a szarkának, hogy a lakodalom napján, amikor a királyfi az első kanál levest vinné a szájához, ejtse azt a gyűrűt belé a kanálba.

A szarka szakasztott úgy is tett, ahogy neki parancsolták.

Hej, megdöbbent a királyfi, amint meglátta a gyűrűt, mert eszébe jutott az ördög leánya, s elgondolta magában, hogy őt mégiscsak ez a leány szabadította meg az örökös szolgaságból, ez a leány hagyta oda érette apját, anyját, ez a leány gyógyította meg az ő félszemét, ez a leány az, akit ő még most is szeret, és elgondolta, hogy mégsem istenes dolog, meg háládatlan is, hogy ő most ezt az ő szerelmes jótevőjét otthagyja támasz nélkül ezer idegenben egyedül senyvedni.

Csak felszökött az asztaltól, befogat hat hintóba hat-hat lovat, ráülteti a nászvendégeket, el a fogadóba, egy szempillantás alatt elhozta a leányt, s avval mondott hitet.

De csaptak is olyan lakodalmat reá, hogy hét álló hétig örökös örökké szólott a banda, zengett a hegedű, pengett a cimbalom. Lett jókedv, öröm olyan, hogy még a cserbenhagyott szép hercegkisasszony is elfelejtett bút-bánatot; evett-ivott, táncolt s nagy kanállal kanalazta a jó forró, édes kávét!

A királyfi azután boldogul élt az ördögleánnyal, s még ma is él, ha az ördög eddig ismét el nem vitte.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Forrás: https://mek.oszk.hu/