Az öreg diófa meséje

Az öreg diófa meséje.

Csemeteként került egy kicsi diófa a szépen gondozott Balaton parti kertbe. Mindenki örült neki a családban. Gazdája örömmel metszette, öntözte, körül ásta, permetezte, mikor mire volt szüksége. Szeretettel, ápolta és gyönyörködött benne, így a kis diófa mindent megkapott ahhoz, hogy egészséges, szép nagy termőfává fejlődjön.

Mint a gyermek és a gyermeküket szerető család, úgy éltek ők akkor.

Telt-múlt az idő és a diófa, termőre fordult. A gazda és a család is büszke volt rá. A forró nyári napokon a közelébe húzódtak, az évek alatt lassan növekvő, dús lombkorona alá, ősszel pedig örültek gyümölcsének. November tájékán ugyan már egyre több lehullott falevelet kellett alóla eltakarítani, de a karácsonyi diós sütemények finomsága és a jó érzés, hogy a bejgli a saját termésű diójukból készült, feledtette a fáradtságot…

A fa jól érezte magát a kertben, örült az emberi gondoskodásnak. Télen a tavaszról és a nyárról álmodott. A napsugár melegéről, a friss szél táncáról, madarakról, mókusokról.

Az emberek pedig évről évre egyre több és több diót találtak a fa alatt és az ágak között. Már nem csak maguknak volt elég, ajándékoztak is belőle és a piacra is került, hasznot is hozott. Erős, fiatal felnőtté vált.

Mint két jóbarát, úgy élt akkor együtt a fa és a gazdája. A gazda elégedetten nézegette őt, eldicsekedett vele a szomszédoknak, és vitte a sok diót a piacra. A diófa pedig büszkén húzta ki magát és egyre több madárnak, mókusnak adott szállást, rejtekhelyet. Értékesnek érezte magát, mint az ember a legszebb férfikorban, sikere csúcsán, vagy az asszony, amikor felnövekvő gyermekeiben gyönyörködik.

Szépen, barátságosan, kiegyensúlyozottan teltek- múltak a következő évek.

A gazda úgy érezte, bőven megtérült a gondoskodása. A fa pedig örült, hogy adhat: diót, fészekrakó helyet, odút, és mindenkinek hűs árnyékot a forró nyarakon.

Eltelt negyven év.

Akkor a diófát megtámadta a betegség. Először csak a levelein jelentek meg apró fekete pöttyök, valamiféle gombabetegség, aztán a dióit birtokba vette egy élősködő rovar, talán a buroklégy, - és már nem tudott egészséges utódokat hagyni a világra. De koronája még szép volt, hatalmas és erős. Boldog madarak és mókusok lakták.

Ám az ember, aki vele együtt öregedett, már kezdett neheztelni rá. „Termést nem ad, csak munkát” – morogta gyakran az orra alá. Mert bizony egyre több falevelet kellett összegereblyéznie a késő őszi hideg napokon a diófa alól.

Az asszony még mérgesebben méregette. Nem tetszettek neki a lelógó fáradt ágak, a sok levélre úgy nézett, mint a szemétre, az árnyékot sokallta.

A fa most már nem a téltől didergett.

A fagyos légkör ölte meg a szívét.

És a következő tavasszal már nem hajtott ki.

Pitter Györgyné Enikő