Az öreg kalap

Az öreg kalap.

Valahol egy pusztán volt egy öreg házikó, kicsi volt az ablaka, nyekergő az ajtaja és a fogasán, ott ült egy kalap magában. Belepte a finom pór, és még a pókhálói is olyan porosak voltak, hogy a pók is elköltözött onnan. Mivel egyedül volt a kalap – még egy kósza egér se járt arra – nem beszélt senkivel, néha csak magában dünnyögött.

- Elfelejtettek és magam maradtam, egykoron hasznos fejfedőként, most hasztalan. – mormogott és sóhajtozva nézett ki a szemközti ablakon. Odakint melegen mosolygott a nap, a világoskék égen, fehér bárányfelhők sorakoztak. Csak a nyughatatlan tavaszi szél cikázott ide-oda, borzolta a tájat, mozgatta a zsenge lombokat. Játék közben észrevette a rozoga házikót

– Nosza, milyen jó kis móka lesz. – gondolta és gyorsan be is suhant az ablakon. Sebesen körbefutott a ház minden apró zugát-sarkát bejárta még a padlásra is bepillantott, de nem talált senkit, csak a nyikorgó ajtón az öreg kalapot. Megtorpant egy pillanatra – szélcsend lett – úgy meglepődött, talán ekkor hallotta meg a kalap nehéz sóhaját. Sec-perc alatt odakapott és egy fordulattal már le is akasztotta, vitte ki a házból, fel a magasba. Szegény öreg kalap, nem tudta mit tegyen, olyan gyorsan történt minden, már fentről nézte a házat.

 - Viszlát ház. Viszlát ajtó. Hű társaim voltatok. - és intett némán, búcsút nekik. De mit is gondolt a kalap, hogy bármit is tehetett volna, hiszen ő csak egy kalap, a tavaszi szél legújabb játéka. És bizony játszott vele a szél, csak úgy dobálta, fel és le, ide-oda, lengette jobbra meg balra, de annyira, hogy az öreg kalap teljesen beleszédült. Amikor megunta cipelni, letette a földre és elkezdte gurítani. Görgette mint egy kereket, dombra fel, völgybe le át a mezőn keresztbe amíg egy szántás közepére nem érkezett. Ott a föld barázdáin kívül, egy deka semmisem volt, de még a messzi falu tornya is csak egy kurta centike. Pontosabban csak egy odvas fatörzs volt ott, meg némi száraz kákacsomó, meg egy pacsirta, aki fészkének helyet keresett. A szél meglátta, és mivel már megunta a kalapot, egy nekifutással odalökte a tönk tövéhez a sutba. Pont be is fért a kalap, mintha csak oda öntötték volna. A kis pacsirta meglátta és jól körbe ugrálta. Megnézte alaposan, karimája magasvolt, szélvédett a belseje, mély és puha.

 - Ez pont jó nekem. – csipogta, és azonnal bele is költözött. Az öreg kalap megnyugodott, már nem forgott vele a világ és itt egy dalos pacsirta, aki fészket épít benne, megint hasznosnak érezte magát. Ekkor eszébe jutott a tavaszi szél.

 - Meg kellene köszönni neki. De mire ezt kigondolta a tavaszi szél már tova sietett, mivel fontos dolga akadt, egy lepkét kergetett.

Ha legközelebb egy szántás mellett elhaladsz, odvas fatönk tövében, kákacsomó közepén megláthatod a kalapot, csak figyeld a pacsirta énekét.