Az örökkön-örökzöld fenyő

Az örökkön-örökzöld fenyő.

Január első napjaiban szinte mindenhol érezhető volt még az ünnepek közelsége. A fényárban úszó ablakok, a karácsonyi kopogtatók az ajtókon, a kivilágított boltok és házak mesebelivé varázsolták a csendes utcákat.

Misiéknél sem volt ez másképp. A díszes asztalterítő közepén még ott volt az adventi koszorú félig leégett gyertyáival, mellette egy tányéron néhány szelet bejgli, a csillárokon pedig ide-oda himbálóztak a szilveszterről fent maradt lampionok. A nappaliban szanaszét hevertek az ajándékok, amikkel oly nagy lelkesedéssel játszott a hatéves Misi és hároméves kisöccse, Máté.

Misi éppen a fából készült parkolóházon gurította le kedvenc kisautóit, míg Máté egy játékkonyha előtt guggolt. Egészen közel. Az apró tányérokra pakolta a zöldségeket, gyümölcsöket, szerette volna megvendégelni az egész családot.

A konyhában Anya komótosan mosogatta a tányérokat, majd egyszer csak bekiáltott a nappaliba:

   – Apa, este leszedhetnénk a fát!

   – Rendben – hangzott a gyors felelet.

Misi felkapta a fejét, és mindent félredobva odaszaladt Anyához a konyhába.

   – Mit jelent ez? Mi az, hogy leszeditek a fát?

Anya abbahagyta a pakolást, és Misi felé fordult:

   – A karácsonyfáról le kell szednünk a díszeket, hogy kitehessük a fát az utcára.

   – De miért? Miért nem maradhat itt?  

   –  Nem tarthatjuk tovább a nappaliban. Látod a karácsonyfa alatt a tűleveleket? A fenyőfák a meleg lakásban hamar lehullajtják a leveleiket.

   – De akkor sem!  A fának itt kell maradnia! – kiabálta Misi, majd feldúltan beszaladt a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Anya értetlenül Apára nézett.

   – Megyek és beszélek vele! – mondta, ­­­majd sietve fia után ind­­ult.

Misit az ágyán hasalva találta, ahogy az arcát teljesen belefúrta a párnájába.

Anya leült az ágy szélére, és végigsimította kisfia hátát:

   – Mi a baj, kicsikém?

   – Egyszerűen nem vihetitek el a fát! – beszélt továbbra is párnájába fordulva Misi.

   – Már elmondtam, hogy a fenyők a szobában...

Ekkor Misi felugrott az ágyon, és Anya szavába vágott:

   – Nem érted, hogy a fának itt kell maradnia?!

   –  Miért olyan fontos ez neked? – kérdezte Anya. – Minden évben ilyenkor szoktuk kitenni a fát, tudod jól!

   – Mert Máté látja… A fát még látja! – kiáltotta. – Ő mondta tegnap! Amíg itt van a fa, ő látni fog! – És Misi arcán csorogni kezdtek a könnyek.

Máténak ugyanis különleges szemecskéi voltak. Már kisbaba korában észrevették a szülei, hogy túl közelről nézte a mesekönyveket, többször elejtette, amit felé nyújtottak, és a lépcsőn is bizonytalanul lépdelt. Anya és Apa ezért elvitték egy doktor nénihez, aki újra és újra megvizsgálta Máté szemeit. Egy márciusi napon aztán a doktor néni elmondta Anyáéknak, hogy Máté hamarosan el fogja veszíteni a látását.

   – Istenem…  –  ölelte magához Misit, aki olyan erővel kapaszkodott édesanyjába, mintha soha többé nem akarná elengedni.

Amikor Misi kicsit megnyugodott, Anya lepuszilta az utolsó könnycseppeket az arcáról, rámosolygott, és így szólt:

   – Tudod, hogy Nagymama már vár minket. Ne így köszöntsük őt a névnapján!

Misinek nehezére esett felöltözni, de minden erejét összeszedve mégis megtette. Édesanyjáért! Nem szerette volna tovább szomorítani a szívét. Egyre többször hallotta ugyanis, hogy Anya – amikor azt hitte, senki sincs a közelben – a fürdőszobában sírdogál.

Nemsokára elindultak. Nagymamáék közel laktak, a szomszédos utcában. Máté kézen fogva, boldogan beszélgetett Apával, élvezte, ahogy ropog a hó a talpuk alatt. Misi azonban szótlanul sétált Anyukája mellett.

Amikor megérkeztek Mamáékhoz, és kinyílt az ajtó, a fiúk orrát azonnal megcsapta a finom süteményillat.

   – Almás pite! – kurjantott Máté.

   – Bizony, a kedvenceteket sütöttem – mosolyodott el Mama, majd szélesre tárta a bejárati ajtót.

   – Mielőtt megkóstolnátok, azért köszönjetek! – dörgött kedélyesen a fiúkra Apa, és alaposan megölelgette Nagymamát.

   – Szia, Mama! Boldog névnapot kívánunk! – kiáltotta az egész család egyszerre.

   – Köszönöm szépen! Gyertek beljebb, Papa is már nagyon vár benneteket!

Odabent a cserépkályha ropogása, Mama megnyugtató hangja és a meleg almáspite elterelték Misi gondolatait.

Uzsonna után Papa áthívta a fiúkat a dolgozószobájába, amit most is kitörő örömmel fogadtak. Papa szobája ugyanis mindig elvarázsolta őket! A hatalmas faragott íróasztal, a különös festmények a falon, a rengeteg könyv, melyeknek illatától mintha egy másik világba csöppentek volna. No, meg ott volt a sötétzöld bőr karosszék, amin megannyiszor körbeforgatta már őket Nagypapa.

   – Ma egy nagyon érdekes dolgot fogok nektek mutatni! – keltette fel unokái érdeklődését, majd leült, és elővett az íróasztala felső fiókjából egy kulcsot. Máté aprócska kezébe dugta.

   – Milyen kicsi! – mosolygott Máté. – Mit lehet vele kinyitni?

   – Ezt az alsó szekrényt, ahol az érmegyűjteményemet őrzöm.

Nagypapa két díszes dobozt tett az asztalra, amiben különlegesebbnél különlegesebb pénzérmék voltak mappákba rendszerezve. A fiúk tátott szájjal hallgatták, ahogy Papa hosszasan mesélt mindegyikről. Sőt, még azt is megengedte nekik, hogy az érméket kézbe vegyék és jól megtapogassák.

Kis idő múlva Nagymama dugta be a fejét az ajtón:

   – Gyertek hamar, elkészült a vacsora!

A nappaliba lépve Misinek megakadt a szeme a szülein, akik épp kipirosodott arccal bújtak ki a kabátjukból. Egy pillanatra megállt, de ekkor megpillantotta a terített asztal közepén a gőzölgő tálat, és már szaladt is, hogy elsőként foglalhassa el a helyét.

Mama húslevese, a frissen sült kalács és a fahéjas-almás tea mindenkinek mosolyt csalt az arcára. Misi élvezte, hogy ez a szeretetteli hangulat átjárja minden porcikáját.

Búcsúzás után a hazafelé vezető úton már ő is gondtalanul ugrándozott a hókupacokon, és dudorászta a Nagyiék recsegős lemezjátszóján hallott fülbemászó dallamokat.

Hazaérve azonban Anya és Apa furcsán kezdtek viselkedni. Sietősen levetkőztették a fiaikat, majd sejtelmes mosollyal az arcukon a gyerekszoba felé terelgették őket. Misiék megtorpantak az ajtóban. A szobát ismeretlen világosság melegítette át.

   – Mi ez a fény? – nézett körbe Máté.

   – Hiszen ez… – szaladt az ablakukhoz Misi. – Ez a karácsonyfánk! Ideültettétek? – kapta tekintetét a szüleire.

   – Igen! Pont az ablakotok alá! – guggolt le a gyerekekhez Anya. – Velünk marad!

   – De, Anya, hogyan lehetséges ez? Ennek a fának nincs is…

   – Psszt! – Anya Misi füléhez hajolt és belesúgta: – Neki másfajta gyökerekre lesz szüksége…

Misi kérdőn Anyára pillantott, de Máté abban a pillanatban kacagni és ugrándozni kezdett:

   – De jó! Itt van a kajácsonyfánk!

Mindannyian az ablakpárkányra könyököltek. Csak gyönyörködtek a feldíszített fában és a hatalmas világító csillagban, amit Apa a csúcsára tűzött.

Egy kis idő után Misi felpattant:

  – Máté, ott van a piros gomba, az arany gömbök, a hópehely és az ezüst harangok…

Máté tátott szájjal figyelte testvérét, és miközben hallgatta, az arca ragyogott!

Misi látta ezt. Látta, és a szívébe égett!

Teltek a napok, a hetek, ő azonban mit sem veszítve lelkesedéséből mesélt Máténak. Mesélt az égőkről, a színes díszekről és a – valami földöntúli csoda folytán – továbbra is dús fáról.

Nem engedte, hogy kialudjon az a tündöklő csillag!

Mesélt, míg az örökkön-örökzöld fenyő gyökeret eresztett a szívükben!