Betűbalett (nem csak diszlexiásoknak)

Betűbalett (nem csak diszlexiásoknak).

Hol volt, hol nem volt, bizonyosan csak azt tudom, hogy igazán volt, valamikor hajdanában, nemlétező létidőben: egy hatalmas, csodákkal teli Betűbirodalom. A betűknek e tünékeny birodalmát akkoriban egyetlen titokzatos uralkodó kormányozta különös, szemmel láthatatlan palotájából. Most biztosan azt gondoljátok, micsoda badarság ez, hogy lehet egy palota szemmel láthatatlan…, mégis, mi mással volna látható? De várjatok csak, a dolgok nem mindig azok, aminek (nem) látszanak!

E szemmel láthatatlan palota kristálytiszta ablakain át nagyon is világos és pompás kilátás nyílt a birodalom valamennyi városkájára, utcácskájára, sőt, mi több, innen nézve a betűlakók otthonaiba is minden különösebb erőfeszítés nélkül be lehetett pillantani. Betűbirodalom lakói pedig nem akármilyen olcsó, szokványos betűk voltak ám! Hanem válogatottak. Egyediek. És mindannyian egy sajátos tehetséggel megáldottak, ami azt jelentette, hogy mindegyikük tudott valamit, amit a többiek nem, valamennyiüknek akadt egy olyan tulajdonsága, ami másoktól megkülönböztette őket. Éppen ettől váltak egytől egyig kivételesen értékessé. Mindemellett természetesen számos közös vonással is rendelkeztek: mindannyian elevenek, mozgékonyak voltak, derűsek és kiegyensúlyozottak, ugyanakkor érzékenyek, s talán ezért tudtak olyan kiválóan alkalmazkodni egymáshoz. Szükségük is volt erre a rugalmas alkalmazkodóképességükre, hiszen ezek a különös betűk a létező világok egyik legnehezebb hivatását gyakorolták: a klasszikus balett mozgásművészetét! Mást sem csináltak, mint nap mint nap balettoztak: hogy a balettgyakorlataikkal belevarázsolhassák magukat azoknak a gyerekeknek a fejébe, akik erősen koncentráltak rájuk. Ki-ki a maga speciális gyakorlatának tökéletesítésén fáradozott, alkalomadtán pedig közös koreográfiákat készítettek – titokzatos uralkodójuk titkos örömére, aki varázslatos palotájának szemmel láthatatlan toronyablakából kísérte figyelemmel szorgalmas munkájukat. A balerinák női finomságukkal, kecses és hajlékony mozdulataikkal, míg a férfi táncosok erős izomzatukkal és briliáns ugrásaikkal meg forgásaikkal ejtették ámulatba a nagyérdeműt, amint mindenféle káprázatos alakzatokat rajzoltak a levegőbe. Az egész testükkel, a kislábujjuktól egészen a fejük búbjáig pontosan kiszámított, precíz mozdulatokkal írták bele magukat a térbe.

Micsoda? Eltáncolták saját magukat? Igen! A rövid i betű például a szép íves, harmadik pozíciós kartartást gyakorolta, első lábpozícióban állva (azaz: kifelé fordított lábfejjel). A hosszú magánhangzóknak persze mindig nehezebb dolguk volt, hiszen ők relevében, azaz féltalpra emelkedve kivitelezték rövid párjuk gyakorlatait.

               i 

              í

A mássalhangzóknak jutottak általában a legnehezebb kombinációk. A b és a d betűk például fél lábon álltak, miközben a munkalábukat kifordított lábhelyzetben úgynevezett passéba húzták (tehát a térdük oldalra mutatott). Pontosan az ellenkező lábukon (a súlylábukon) kellett állniuk, hogy a rájuk gondoló gyerekek véletlenül se keverjék össze őket, hiszen ilyen megtévesztéseket az igényes táncosok nem engedhettek meg maguknak. Ha az itt látható alakokkal szembe állva testtartásoddal felveszed a tükörképüket, te magad is kipróbálhatod, hogyan kell a b és a d betűket a balettlépések segítségével elolvasni!

Ezt a mesét megtalálod a Varázslatos mesketék 1. - MeseErdő mesekönyvünkben »