Kép forrása: Bodroghalmi Emese
Betűbalett (nem csak diszlexiásoknak).
Hol volt, hol nem volt, bizonyosan csak azt tudom, hogy igazán volt, valamikor hajdanában, nemlétező létidőben: egy hatalmas, csodákkal teli Betűbirodalom. A betűknek e tünékeny birodalmát akkoriban egyetlen titokzatos uralkodó kormányozta különös, szemmel láthatatlan palotájából. Most biztosan azt gondoljátok, micsoda badarság ez, hogy lehet egy palota szemmel láthatatlan…, mégis, mi mással volna látható? De várjatok csak, a dolgok nem mindig azok, aminek (nem) látszanak!
E szemmel láthatatlan palota kristálytiszta ablakain át nagyon is világos és pompás kilátás nyílt a birodalom valamennyi városkájára, utcácskájára, sőt, mi több, innen nézve a betűlakók otthonaiba is minden különösebb erőfeszítés nélkül be lehetett pillantani. Betűbirodalom lakói pedig nem akármilyen olcsó, szokványos betűk voltak ám! Hanem válogatottak. Egyediek. És mindannyian egy sajátos tehetséggel megáldottak, ami azt jelentette, hogy mindegyikük tudott valamit, amit a többiek nem, valamennyiüknek akadt egy olyan tulajdonsága, ami másoktól megkülönböztette őket. Éppen ettől váltak egytől egyig kivételesen értékessé. Mindemellett természetesen számos közös vonással is rendelkeztek: mindannyian elevenek, mozgékonyak voltak, derűsek és kiegyensúlyozottak, ugyanakkor érzékenyek, s talán ezért tudtak olyan kiválóan alkalmazkodni egymáshoz. Szükségük is volt erre a rugalmas alkalmazkodóképességükre, hiszen ezek a különös betűk a létező világok egyik legnehezebb hivatását gyakorolták: a klasszikus balett mozgásművészetét! Mást sem csináltak, mint nap mint nap balettoztak: hogy a balettgyakorlataikkal belevarázsolhassák magukat azoknak a gyerekeknek a fejébe, akik erősen koncentráltak rájuk. Ki-ki a maga speciális gyakorlatának tökéletesítésén fáradozott, alkalomadtán pedig közös koreográfiákat készítettek – titokzatos uralkodójuk titkos örömére, aki varázslatos palotájának szemmel láthatatlan toronyablakából kísérte figyelemmel szorgalmas munkájukat. A balerinák női finomságukkal, kecses és hajlékony mozdulataikkal, míg a férfi táncosok erős izomzatukkal és briliáns ugrásaikkal meg forgásaikkal ejtették ámulatba a nagyérdeműt, amint mindenféle káprázatos alakzatokat rajzoltak a levegőbe. Az egész testükkel, a kislábujjuktól egészen a fejük búbjáig pontosan kiszámított, precíz mozdulatokkal írták bele magukat a térbe.
Micsoda? Eltáncolták saját magukat? Igen! A rövid i betű például a szép íves, harmadik pozíciós kartartást gyakorolta, első lábpozícióban állva (azaz: kifelé fordított lábfejjel). A hosszú magánhangzóknak persze mindig nehezebb dolguk volt, hiszen ők relevében, azaz féltalpra emelkedve kivitelezték rövid párjuk gyakorlatait.
i
í
A mássalhangzóknak jutottak általában a legnehezebb kombinációk. A b és a d betűk például fél lábon álltak, miközben a munkalábukat kifordított lábhelyzetben úgynevezett passéba húzták (tehát a térdük oldalra mutatott). Pontosan az ellenkező lábukon (a súlylábukon) kellett állniuk, hogy a rájuk gondoló gyerekek véletlenül se keverjék össze őket, hiszen ilyen megtévesztéseket az igényes táncosok nem engedhettek meg maguknak. Ha az itt látható alakokkal szembe állva testtartásoddal felveszed a tükörképüket, te magad is kipróbálhatod, hogyan kell a b és a d betűket a balettlépések segítségével elolvasni!
b
d
A legkecsesebb gyakorlat a k betűnek jutott, aki ezért igen büszke is volt magára: az egyik lábával tendut csinált oldalra (azaz: kinyújtotta a lábát, spiccével a talajt érintve), miközben mindkét karját a magasba emelte, kézfejével elegáns allongé pozíciót formálva a két nyújtott kartartásához. Ha a tükörkép-próbát most is elvégzed, neked a jobb lábaddal kell tendut csinálnod oldalra!
k
Egyes betűk a kargyakorlatokat kombinálták. Ilyen volt például az s betű, aki egyik karját előkészítő, másik karját harmadik pozícióban tartotta, miközben egyenes testtartással, első lábpozícióban állt. Most már bizonyára könnyen ki fogod találni, hogyan kell az ő mozdulatait visszatükrözve a megfelelő balettgyakorlattal elolvasni, hogy s.
s
Voltak, akik csak lábgyakorlatot végeztek. Kivételesnek számított közülük az m betű munkája, aki valójában egy sziámi ikerpár volt: két n betű demi plié gyakorlatának közvetlen találkozása.
m
Már ősidők óta ilyen változatlan mederben, szép rendben zajlott az élet Betűbirodalomban, hiszen a gyerekek – valahol, messze-messze… egy távoli világban – mind rengeteget olvastak, úgyhogy a betűknek nemigen akadt idejük unatkozásra.
Történt aztán, hogy egy napon a szemmel láthatatlan Betűpalota felől különös hírek érkeztek a környékbeli betűlakóktól: észrevették, hogy a palota szemmel hallhatóvá és füllel láthatóvá kezd válni! Egy csapásra erős nyugtalanság telepedett az addig békés és kiegyensúlyozott betűlakók életére. A b és a d betű egyszerre csak összevissza húzkodta a lábait, és olyasmiket táncoltak a többiekkel, mint „dolbogság”, „ladba”, „edébelni” meg „dőrömb”. A g betű is folyton elfelejtette a demi pliét, és helyette a k betű tendu gyakorlatát utánozta. Így jöttek létre olyan furcsaságok, mint a „kalamb” meg a „fokorvos”. De a k betű keze-lába is összekavarodott, így gyakran a kakasból „tatas” lett, a kávéból meg „távé”. Az f és a j betű hirtelen azt sem tudta, merre van az előre meg a hátra, így az előre és hátra tendu gyakorlataikat többször is összecserélték. Senki sem tudta elképzelni, mi a csuda lehet az a „jáf”, a „kijeleft” meg „tefjöl”. A mindig pörgős r betű, akinek általában be nem állt a szája, most úgy ellustult, hogy ilyeneket táncolt: „lépa”, „kölző” meg „ligó”. A koreográfiák szétestek: az egyes betűk folyton helyet cseréltek bennük. A cápából az lett, hogy „páca”, a paprikából „kaprika”, bokra helyett „kobra”. (És szerinted miből lett a „kaprerec”, a „kitegeretés” vagy a „lefelő”?) Mindennek tetejébe a rövid magánhangzók felhúzták a hosszú magánhangzók spicc-cipőit, aztán abból lett ám csak igazán felfordulás! A mindig szóban a második i spiccre állva magasodott a többiek fölé, jókora helyesírási hibát okozva ezzel. A fülből így lett tévesen „fűl”, a királyból meg „kírály”. Akik pedig elfelejtettek relevébe (vagy – megfelelő cipő híján – spiccre) emelkedni, olyan botlásokat követtek el, mint „légy szives”, „husz”, „tüz” és hasonlók.
Elsőként a szóköznek lett elege ebből a nagy felfordulásból. Miután az igekötős igék is elkezdték nyakra-főre igénybe venni a szolgáltatásait, ha kellett, ha nem, teljesen kimerült. Fogta magát és elsasszézott a vesszőhöz, aki meg az utóbbi időben úgyis annyira ráért: úgy tűnt, a vessző jeté gyakorlatára (ami egy láblendítésből állt, nyújtott lábbal előre) senkinek nem volt szüksége. Azon tanakodtak, mi történhetett titokzatos uralkodójukkal, akinek érezhetően kicsúszott a kezei közül birodalmának célszerű és rendes kormányzása. „Érezhetően…” – ez a kifejezés szöget ütött a vessző fejébe. Megvan! Azért van itt ekkora rendetlenség, mert az érzések és érzékelések teljesen összezavarodtak! A betűk nem engedhetik meg maguknak, hogy szemmel halljanak és füllel lássanak! Minden érzékszervnek vissza kell adni rögvest a magáét.
A szóköz és a vessző nagy izgalommal sissone-ban siettek összehívni a birodalom betűlakóit egy létmegmentő, akarommondani: olvasásmegmentő tárgyalásra (ez a gyakorlat kb. a sasszénak és a jetének a kombinációja volt, oldalirányban). Merthogy a jelenlegi nagy zűrzavar a gyerekek iskolai előmenetelét is egyre botrányosabban befolyásolta. Néhány tanuló gyűlölni kezdte a könyveket, mások iskolába se akartak menni. Egyesek verekedősek és kiállhatatlanok lettek, mások csendesek, visszahúzódóak. Utóbbiaknak többet fájt a hasuk meg a fejük. És olyan is előfordult, hogy ha kérdeztek tőlük valamit, egyszerűen nem voltak képesek megszólalni, még akkor sem, ha tudták a választ. Ami szinte mindannyiukra igaz volt: elképesztő erőfeszítéssel kellett nógatni őket az olvasásgyakorlásra. Megutálták. Így azonban tökéletesen elzárták magukat mindenféle tudomány és információ elől. Semmit sem tudtak a világról, csak azt, amit innen-onnan hallottak. De amit hallottak, arról sohasem lehetett tudni, hogy valóban igaz-e, vagy csak egy jól kitalált hazugság. Mivel saját maguk nem voltak képesek utánaolvasni egy-egy ismeretnek, nem ellenőrizhették őket. Ez az egész problémakör a családokban is nagy galibát okozott: a gyerekek veszekedtek a szüleikkel, a szülők a gyerekekkel, apa és anya egymással, és gyakorlatilag bármikor bárki bárkivel. Miközben igazából mindenki utálta a kiabálást. Amikor nagy nyűggel-bajjal mégiscsak elolvastak valamit, az sem hozott semmilyen sikerélményt nekik, hiszen a szavak és mondatok kapcsolatába csomagolt jelentést már nem értették.
Betűbirodalom lakói mostanra már egyáltalán nem bánták, hogy a szóköz és a vessző egy kis megálljt parancsolt nekik: olyan fáradtak és kimerültek voltak, hogy bármilyen segítséget szívesen elfogadtak volna. Állhatatosan láttak neki a közös gondolkodásnak, majd gyakorlásnak. Először is mindenki megkereste és visszavette magára a saját holmiját, legfőképpen a saját balettcipőjét! Kezdetben párokban gyakoroltak, hogy lássák egymás mozdulatait, ugyanakkor mindig hangosan ki is mondták, amit táncoltak, hogy a szemmel látható mozdulat füllel hallhatóvá is váljék. Nagyon erősen kellett koncentrálniuk, de minél többször csinálták ugyanazt a mozdulatot, annál könnyebben és gördülékenyebben sikerült kivitelezniük azt. Megfigyelték azonban, hogy amint hosszabb pihenőidőt tartanak, újra és újra kezdenek összezavarodni… Ez persze bosszantotta őket, hiszen a megfelelő mennyiségű és minőségű pihenésre mindenkinek szüksége volt ahhoz, hogy aztán fáradhatatlanul és maximálisan tudjon a munkájában teljesíteni. Mígnem egy szép, napsütéses tavaszi délutánon valaki kitalálta, hogy menjenek ki a szabadba, és a kertben meg a ligetben folytassák a gyakorlást. Ez a kivonulás a természetbe valami bámulatos áttörést hozott: a betűk nem győzték magukba szívni a változatosabbnál változatosabb színeket, illatokat és hangokat, érezni a bőrükön a napsugarak melegét vagy a szellő simogatását… Egységnyi idő alatt sokkal több szókapcsolatnyi koreográfiát végigtáncoltak, mint azelőtt odabent. Mi több: észrevették, hogy Betűbirodalom titokzatos uralkodójának palotája ismét szemmel láthatatlanná kezd válni!
Így volt ez rendjén. Ekkor tért vissza Betűbirodalomba a nyugalom és a béke. És a gyerekek valahol messze-messze… egy idegen világban újra egyre több könyvbe lapoztak bele. Sőt, nemcsak belelapoztak, hanem el is olvasták azokat. Méghozzá ügyesen. És egyre lelkesebben. Mert amit a betűk táncában felfedeztek, egészen csodálatos világokba varázsolta el őket, ahol képzeletük szárnyán annyi izgalmat élhettek át, értelmükkel pedig annyi ismeretet szerezhettek, amennyit csak kívántak. Hiszen mégiscsak úgy van az jól, ha valami, ami igazán lényeges, szemmel bizony láthatatlan…
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Dr. Schéder Veronika amatőr
Dr. Schéder Veronika vagyok, nyelvész. Húsz évig dolgoztam egyetemi oktatóként, ahol gyors- és gépírás, illetve magyar szakos tanárjelölteket, valamint logopédusjelölteket tanítottam. Az egyetemi oktatói lét velejárója a tudományos kutatás és a kutatási eredmények rendszeres publikálása, így gyermekkori mese-, vers- és novellaírói vénámban időközben egyre inkább a tudományos nyelvezet kezdett csörgedezni és te...