BÓBITÁS

BÓBITÁS.

Egy szép napon Rigószigeten, a madarak titkos világában, ahova ember sohasem tehette be a lábát, az legnagyobb fészekben apró rigótojások kezdtek repedezni. Lassan kibújtak a fiókák a tojásokból. A rigópár nagyon büszke volt az újszülött fiókákra, gyönyörűek voltak. Már csak egy tojás volt olyan mozdulatlan, mintha senki sem lakna benne. Telt- múlt az idő, már egy hete várták, hogy kikeljen az utolsó fióka is, és a szülők kezdték feladni a reményt, míg végül a harmadik héten kibújt az utolsó madárka is. Kicsit másképp nézett ki, mint a többiek, a feje tetején egy kis fekete bóbita volt, ami úgy nézett ki, mint egy korona. A szülők akkor már három hete énekórákat adtak a többieknek. Nagyon jól haladtak, már a repülés elméleteit is elsajátították. Csak a mi kis bóbitás rigónk ült szótlanul a fészek szélén, mert az egészből nem értett semmit. Nem értette meg a szülei és a testvérei füttyét, énekelni picit sem tudott, mert le volt maradva a többiektől, így csak ült egész nap egyedül a fészekben, és egyre magányosabb lett. Repülni sem tanult meg, mert már sem akart vele foglalkozni, csak a szülei etették. A többi rigó emiatt hónapokon keresztül piszkálta, csúfolta és csipkedte. Még az esti, közös összebújós alvásból is kitúrták. A kis rigó sokat sírt emiatt. Éjszakánként arról álmodott a fészek legszélén, hogy van egy barátja. Egy nyári napon a szülők elhatározták, hogy elviszik őt a bölcs rigók tanácsához, és ők majd megmondják, hogy mi legyen vele. Rövid tanácskozás után a legöregebb rigó megszólalt:

- Kedves szülők! Arra a döntésre jutottunk, hogy a gyerek felnevelése lehetetlen feladat, túl sok energiát igényel, ezért száműzzük Rigószigetről. Vigyétek el őt Rigószigetről, és hagyjátok magára. Az a rigó, amelyik sem énekelni, sem repülni nem tud, annak sosem lesz barátja és sosem fog tudni magáról gondoskodni, az ilyen kis Bóbitásnak nincs helye köztünk. - mondta.

- Béna Bóbitás, Béna Bóbitás! – csúfolták a rigók, és még jól meg is csipkedték.

Másnap a szülők megfogták a kicsit, elvitték jó messzire, elbúcsúztak tőle és magára hagyták. Éhezett, fázott, szegény kis rigó, már majdnem meghalt, mikor meglátott a földön egy rózsaszín tekergő kukacot. Eszébe jutott, hogy ez pont olyan, mint amivel az anyja etette, ezért elkapta, megette, nagyon ízlett neki. Egy pocsolyából ivott egy kis vizet, és már jól is érezte magát. Elindult, hogy valamilyen menedéket keressen magának. Ám ekkor furcsa neszt hallott a háta mögül. Megfordult és majdnem megállt a szívverése, mert meglátott egy rókát. Ijedtében futni kezdett, és közben gyorsan csapkodott a szárnyaival. Egyszer csak azt érezte, hogy a lábai egyre könnyebbek, már alig érnek le a földre, és pár méter után felemelkedett. Egyre magasabbra emelkedett, már fentről látta a rókát, amikor észrevett egy üres fészket egy fa tetején. Fáradtan rárepült, megpihent, és próbált elaludni, de nem tudott. Hiányoztak neki a testvérei és a szülei. Már leszállt az éjszaka, és ő még mindig csak ült a fészekben és a csillagokat bámulta. Egyszer csak csilingelő, kedves hangot hallott.

- Miért nem alszol Bóbitás?

- Ki beszél? – kérdezte ijedten a rigó.

- Nézz fel az égre, itt vagyok, pont fölötted. Én vagyok a legfényesebb csillag, látsz már? Sarkcsillag vagyok.

- És honnan tudsz te rigónyelven?

- Csillag vagyok, én minden nyelven beszélek. De engem csak az ért, aki magányos, akinek nyitott és tiszta a szíve.

Aznap este Bóbitás és Sarkcsillag sokat beszélgettek, a rigót ébren érte a hajnal.

- Mennem kell, a csillagok csak este vannak fent, de ha lemegy a nap visszatérek, mert szeretnék még veled beszélgetni. Este találkozunk! – búcsúzott Sarkcsillag. Bóbitásnak attól a naptól teljesen megváltozott a napirendje. Reggel aludt, este pedig Sarkcsillaggal beszélgetett. Sokat mesélt neki a világról, az univerzumról, de a legjobban azt szerette, amikor Afrikáról és a költözőmadarakról mesélt. Mióta először hallott róla Sarkcsillagtól, azóta el akart oda menni. Végül megkérdezte:

- Mondd csak Sarkcsillag, Afrika nagyon messze van? Oda el tudnék repülni én is?  

- Neked nagyon messze, oda csak a költözőmadarak jutnak el, de azok sokkal nagyobbak nálad, sokkal többet tudnak repülni. Nagyon sokat kellene gyakorolnod, hogy sikerüljön. Ha akarod, segíthetek.

- Meg tudom csinálni, csak akarni kell! Rengeteget fogok edzeni! – kiáltotta Bóbitás, és dalolni kezdett.

Innentől fogva minden éjszakát repüléssel töltött. Az első napokban csak tíz kilométert, aztán ötvenet, és nyár végére már száz kilométert is le tudott egyvégtében repülni. Sarkcsillag bíztatta, mikor elfogyott a levegője, akkor is, mikor az eső eláztatta a tollait és akkor is, mikor már alig bírta mozgatni a fáradtságtól a szárnyait.

- Azt hiszem, készen állok. -­ mondta egy nap Bóbitás. Kitárta a szárnyait, és az esti szélre bízta magát. Ráfeküdt egy erős széllökésre, és hagyta, hogy az sodorja őt az éjszakában. Egész éjjel repült, és beszélgetett Sarkcsillaggal, csak mikor feljött a nap, akkor állt meg. Bogarászott egy kicsit, és amikor jóllakott, álomra hajtotta a fejét. Repült északi és déli szélben, repült viharban és esőben, és ha már elfáradt, akkor Sarkcsillag biztatta, tartotta benne az erőt. Gyönyörű dolgokat látott útközben. Látta a piramisokat és rengeteg természet és ember alkotta csodát. Egy hónapig megállás nélkül utazott, míg végül elérte Afrikát.

- Megérkeztél, Bóbitás. Teljesült az álmod. - örvendezett Sarkcsillag.

- Igen, és teljesült a legnagyobb álmom is. - mondta Bóbitás. Már van barátom, nem vagyok magányos!