Bodrogközi mese

Bodrogközi mese.

                                                                    Bodrogközi mese

          Egyszer volt, hol nem volt, de még most is van , egy vadregényes folyó a Bodrog. Csendesen hömpölygött, nagy össze - visszaságban, de néha, egy kiadós esőzés után, megvadulva száguldott, magával ragadva ami útjába került.

           A folyó menti településekben élő emberek többnyire halászatból és kertecskéjükben megtermelt zöldség és gyümölcs termeléséből éltek nádfedeles kis házikókban. Egy ilyen kis házikóban élt Gergő, egy 6-7 éves forma szőke fürtös hajú kisfiú özvegy édesanyával. Kertecskéjük végében egy öreg tölgyfa gyökereit nyaldosta habos tajtékával a folyó vize. Gergő édesanyja kifogyhatatlan volt a bodrogközi dalok és mesék birodalmában. Gergő csodaként hallgatta az esti meséket. Édesanyja megtanította írni, olvasni, jóra és tisztességes életre készítette. A fiúcska éles eszű volt és mint a szivacs szívta magába  édesanyja kedves szavait. Látta, hogy édesanyja mennyit dolgozik, hogy meglegyen a mindennapi betevő falatjuk. Szerette volna ő is valahogy hasznossá tenni magát. Az öreg fűzfa árnyékában ülve elnézte a folyóban úszkáló, fel – fel bukkanó halakat. Ekkor jött  az az ötlete, hogy megpróbál kifogni egyet és haza viszi a vacsorára valót. Mivel úszni is tudott már képzeletben együtt úszott egy jókora hallal a kezében, de eszébe jutott édesanyja intelme, hogy egyedül soha ne menjen a folyóba, mert kiszámíthatatlan veszélyekkel van tele. Az öreg fűzfa ága a víz felett ringatózott, ami újabb ötletet adott Gergőnek. Az ágba kapaszkodva próbált a vízpartról elkapni egy halacskát, ami majdnem sikerült is neki. Ám amire nem számított és nem tudott, hogy árad a folyó  az éjszakai eső után. Már tele volt az víz mindenféle uszadékkal , amit feléje sodort a víz. Épp egy korhadt fatörzs úszott felé, amikor megcsúszott és elvesztette az egyensúlyát. Ösztönösen belekapaszkodott és segítségért kiáltozott, de senki nem hallotta. Pár perc múlva a sodrás magával ragadta ismeretlen tájak felé. Édesanyjára gondolt és sírva imádkozott, miközben erősen kapaszkodott. Az éjszaka sötétsége is riasztotta. Fázott, erőtlen volt és álmos. Tehetetlenül himbálódzott, minden elmosódott körülötte, egyszer csak úgy érezte, mintha valamiben megakadt volna. Egy kéz kiemelte őt, de elvesztette az eszméletét. Mintha egy álomkép úszott volna a tudatában, hangokat is hallott és parancsszavakat.  – ,,Hozzatok takarót, száraz ruhát! Vigyétek a szobába, fektessétek le és hívjátok az orvost!  ˝Egy kedves női hang intézkedett. Csönd lett , újra elájult. Csak jóval később tudta meg, hogy napokig feküdt így. Egyszer csak egy meleg simogató kéz érintését érezte, mintha édesanyja keze lett volna.  ,,Édesanyám! ˝– akarta kiáltani, de csak suttogás hallatszott. ,, Felébredt! ˝ – kiáltotta valaki. Hívták az orvost, aki megvizsgálta, majd közölte, hogy túl van az életveszélyen. Próbálta kinyitni a szemét és homályosan már látta, hogy egy kedves arcú fiatal nő kérdezgette.  Arról érdeklődött, hogy hogy hívják, honnan és hogyan került oda. Gergő elmondta a történetét. Szólt arról is,hogy édesanyja azóta már égen – földön keresheti. Megnyugtatták, hogy tudatják vele, hogy hol van. Finom meleg levest hoztak neki, amit ő jólesően meg is evett. Mély álom kerítette hatalmába. Ébredés után egy idős néni ült a szobában bóbiskolva. Gergő körülnézett és meglepődve vette észre, hogy egy selyem paplanos baldahimos ágyban fekszik. Édesanyja meséjében hallott ilyesmiket. Az ő kis házukban szalmazsák volt az ágyban, és vászon ruhákban jártak. Erőt vett rajta a gyermeki  kíváncsiság. Kikelt az ágyból és kiosont a szobából. Legnagyobb meglepetésére egy hatalmas helység tárult a szeme elé. A falakon ember nagyságú festmények, drága fényes bútorok és hatalmas csillogó csillár ontotta a fényt. Észrevette, hogy több ajtó is nyílik ebbe a helységbe. Az egyik ajtó mögül baba sírást hallott, a kíváncsiság oda vonzotta, benyitott. Egy újabb csodás szoba közepén egy kézzel faragott bölcsőben selyembe és csipkébe öltöztetett baba sírdogált. Odalépett hozzá és egy altatót énekelve ringatni kezdte a bölcsőt. A baba elcsendesedett. Gergő ámulatában nem vette észre, hogy a baba anyukája is a szobában van és hallgatja a csengő hangú éneklést. Megtapsolta a megszeppent gyereket, majd átölelte. Elmesélte neki,hogy a lovász fiú talált rá, és emelte ki a megáradt folyóból, és a kastélyban ápolták több napon keresztül.  ,, -  Megtaláltuk édesanyádat, rövidesen láthatod is. Sajnos a házatokat elvitte a megáradt Bodrog. Ezentúl velünk maradtok. Most itt vagyunk a Bodrog menti Borsiban, ez a Rákóczi kastély. Én Zrínyi Ilona vagyok, I. Rákóczi Ferenc fejedelem felesége. A  pár napos baba akit ringatsz II. Rákóczi Ferenc. Te leszel majd a játszó társa és együtt tanulsz majd vele. Édesanyád énekel, mesél és vigyáz majd rátok. ˝ Gergő és édesanyja hálásan köszönték a befogadást és igyekeztek méltók lenni a fejedelem asszonyhoz. Hűséges követői lettek a Rákóczi családnak. Ha valaki nem tetszését halotta Zrínyi Ilona, hogy a pór népet magához vette, mindig nagybátyja Zrínyi Miklós szavait idézte : -,, - Néha többet tud a nép, mert annyit tud, amennyire szüksége van!˝

        Így volt-e vagy sem, mindenki járjon utána!

                                                                                                                                      Tótok Erzsébet