Bogyó a bátor mókus

Bogyó a bátor mókus.

Az erdő mélyén, egy hatalmas, öreg tölgyfa odvában élt egy kis mókus, Bogyó. Rőtszín bundája mindig fényesen csillogott a napfényben, és farka olyan volt, mint egy puha pamacsfelhő. Bogyó játékos volt, kíváncsi és egy picit félénk is – főleg, ha új dolgokról volt szó.

Egy tavaszi reggelen különös zaj verte fel az erdő csendjét. A madarak ijedten repkedtek, a sünök összegömbölyödtek, és még a bagoly is nyugtalanul forgatta fejét. Egy idegen állat közeledett az erdőbe. Nagy volt, bozontos, és orra olyan hosszú volt, mint egy kémcső.

– Mi lehet ez? – suttogták az állatok a bokrok mögött.

– Ez biztos valami szörnyeteg! – rémüldözött a nyúl.

– El kéne bújni! – mondta egy cinke.

De Bogyó nem bújt el. Bár szíve hevesen kalapált, és lábai remegtek, úgy döntött, utánajár az igazságnak. Lassan, óvatosan lemászott a fájáról, és a hang irányába settenkedett. Amikor közelebb ért, egy hatalmas, de barátságos szemű állatot pillantott meg. Az idegen egy tapír volt, aki eltévedt, miközben új otthont keresett.

– Szia – szólalt meg Bogyó félénken. – Te ki vagy?

– Én Totó vagyok, és nem akartam megijeszteni senkit… Csak vizet és egy kis ennivalót keresek.

Bogyó először el sem hitte, hogy ez a szokatlan állat ilyen kedves lehet. De Totó beszéde, lassú mozgása és szomorkás tekintete meggyőzte őt.

Visszaszaladt az erdei barátaihoz, és elmesélte, mit látott.

– Totó nem szörnyeteg! Csak egy idegen, aki segítségre szorul.

Az állatok először bizalmatlanok voltak, de Bogyó bátorsága és kedvessége példát mutatott. Lassan előmerészkedtek, és segítettek Totónak vizet találni, majd megmutatták neki a legfinomabb bogyós bokrokat.

Totó végül úgy döntött, marad az erdő szélén, ahol lett egy kis saját kuckója. Az állatok pedig minden nap meglátogatták.

Bogyó pedig azóta is bátor, mert tudja: a félelem csak addig tart, amíg meg nem ismerjük azt, amitől félünk.

Tanulság: Ne ítélj elsőre – néha a legfélelmetesebbnek tűnő dolgok rejtik a legkedvesebb szíveket.