Borzas, a kis mókuslegény

Borzas, a kis mókuslegény.

Borzas, a kis mókuslegény

Valahol, egy üde, zöld erdő mélyén
Élt Borzas, a kis mókuslegény.
Szorgalmas volt, mint a hangya;
Büszke is volt rá az Édesanyja!

Mókusmama szeme fénye:
Könnyeket csalt a szemébe!
Szép szál legény volt a kis Borzas;
Füle, farka is mindig borzas!

A hátán, s a farkacskáján:
Feketecsíkos volt a bundája.
Négy piciny lábacskáján:
Piszkos-fehér volt a csizmája.

Amíg pici volt, sokat segített
Mamájának sürgött eleget;
Kitanulta a gyűjtögetés mesterségét
Édesanyjától, amíg mellette élt.

De egyszer csak meghalt Mókusmama,
S egyedül maradt a pici fia.
Nem volt többé, ki esténként mondjon neki egy mesét,
Kinek oly forrón csókolgathassa a kezét.

Mókusmama kicsi fia
Gondolt egyet: - Hol a Papa?
Égen-földön őt kereste:
Nem találta, s nem értette:

Neki nincsen papikája?
Másnak sincsen? …Nem hiába:
Azt írja a Nagy Mókuskrónika:
A mamák elkergetik a papikat!

Miért tetted ó drága Mama?
- sír fel az ő pici fia -
Most itt maradtam árván,
És senki sem vár rám! –

- Bosszankodott a kis Borzas,
S ekkor megjelent az Ordas.
Uccu neki! Nyomás! Szaladj!
Meg ne ölesd magad!

De Borzas csak állt ott némán,
Mint ahogy most Te vársz énrám…
Várhatsz is: én is vártam,
Nem hittem el, amit láttam!

A rettegett gyilkos elé lassan odalépett Borzas,
S megszólította a meghökkeni Ordast:
- Farkas koma segíts nekem,
A papámat megkeresnem!

Feleszmélt az Ordas végre…
Mindjárt itt a mese vége:
A furfangos farkas koma,
Borzasnak ezt vetette oda:

- Itt van a papád
Közel hozzád!
Csak mássz be a számba,
S rátalálsz a papádra!

Mit tett hát Borzas?
Mit gondoltok megette az Ordas?
Nem…nem hitte el, amit a farkas mondott;
Tudta ő, hogy a farkas mire gondolt.

Megköszönte hát a segítséget,
Majd gyorsan elfutott, mert ehhez nagyon értett.
Eltűnt a zörgő avarban,
Mert ott bizony, igazán otthon van!

Leszállt az est,
S ő sem volt rest:
Megmosakodott két mellső mancsával,
Ahogy anyja tanította: a virágok harmatával!

Aztán lefeküdt, s magára húzta a takarót.
- Nem picim, ő nem ivott kakaót!
Csak a harmatot szerette,
S hozzá a friss makkot eszegette!

Elaludt, s mit gondolsz kiről álmodott?
Hát Mókusmamáról, kiről, másról álmodhatott!
Almában pici fiának azt mondta a mamája,
Keressen egy mókuslányt, kinek majd ő lesz a párja!

Könnyebben elviseli majd az élet fájó dolgait,
Ha lesz kivel megosztani gyötrő kínjait.
Eljött a reggel.
Mosdani Borzas! Gyerünk! Kelj fel!

Szép volt az álom, tudom,
De sok minden vár rád még rád az úton.
Szép mókusleány keresgél az őszi avarban;
Kis hősünk van most nagy zavarban!

Álomszuszék Ő, nem tagadás, nem ámítás,
De ezt a hatalmas ásítást...
…Meghallotta Mérges, a kis mókusleány
S menedéket keresett egy fa ágán!

Előjött Borzas, s gyűjtögető útra indult;
Nem vette észre Mérgest, aki a faágon lapult.
Mérges ekkor egy belső hangot hallott,
S a fejére dobott egy jókora makkot!

Borzast a makk úgy, de úgy eltalálta;
Hogy menten elájult az a szegény pára!
Mérges pedig, mint aki jól végezte dolgát:
Lejött a fáról, és elsomfordált!

Otthagyta a kis mókuslegényt védtelenül,
S én csak álltam a közelben értetlenül!
Nemsokára arra jött egy nyest,
aki a mókusokból készít finom levest!

Úristen, Borzas! Mi lesz most veled?
Pár perc és nem fáj már a kis fejed!
Megtalál az a csúnya nyest,
S hidd el, megölni sem lesz rest!

Majdnem így is lett!
Ejnye Borzas, majdnem megevett!
...de a nyestet hívta a mamája,
S így ugrott a könnyű vacsorája!

Mikor a kis hősünk magához tért:
Este volt, és szép csendben hazatért!
Nem tudta pontosan mi történt vele;
Nem sokra emlékezett a pici feje.

Elaludt szépen csendben,
S azt hitte minden rendben.
Fájó kobakja, sajgott egész éjjel,
Mókuslánnyal beszélt álmában az éjjel!

Nem tudta mire vélni az álmot,
Mígnem Mérges reggel az ajtóban nem állott.
- Szánom, bánom bűnömet,
mit e gonosz két kezem elkövetett!

Elmondta Borzasnak,
Mit tett vele tegnap...
S a mókuslegény megbocsátott:
Mi az hogy, hiszen szerinte nem is hibázott!

Megtetszett neki Mérges:
Ez a dolog sajnos nem kétséges!
Hősünk ezentúl mindig követte őt,
Mert úgy érezte: meglelte a nagy Őt!

Megérezhetett volna mást is:
Azt, hogy Mérges vele csak játszik!
Hiszen, amint elkezdett nőni a pocakja,
Elkergette Borzast, mondván: nem ez az otthona!

Borzas teljesen összetört,
Járta az erdőt a meggyötört.
Nem hitte el, hogy az, kit az ölében tartott
Most egyszerre elhajítja, mint egy lyukas makkot.

Napokig bolyongott, napokig éhezett
S nem talált mást, csak egy kis szemetet.
Gondolataiban mindig ott járt Mérges;
Szerette Őt, ez nem kétséges (kérdéses)!

Szerette Őt, jobban, mint az anyukáját;
Hiszen míg vele volt, elfeledte a tragédiáját.
Addig volt élete, s látott szivárványt...
Most meg elhagyta a családját?

Nemsokára gyerekei lesznek,
S ha ő nem segít, akkor éhen vesznek.
Az anyjuk sem bír el annyi éhes szájat;
S ki épít majd nekik biztonságos házat?

Elszánta hát magát:
Kijavítja azt a hibát,
Melyet az ősök írtak hibásan
a Nagy Mókuskrónikában!

Mérgeshez vette az utat,
S hazafelé egy kis makkért kutat.
Amint így kutat, egyszerre nagy sikítást hall,
S füleli, vajon honnan jöhet (jön) a zaj.

Nem hisz a fülének:
Mérges az, s üvölt, mint a fába szorult féreg.
Ekkor pillantja meg Borzas a Nyestet,
Melytől Mérges oly nagyon retteg!

Retteghet is, hisz nem egyedül van,
Pocakja már, mint egy nagyobb szilva, akkora van.
Magát nemfélti,
Hiszen a kicsinyeit védi…

Illetve védené, ha tudná,
De ebben a pillanatban / (Most éppen) a csúf halál vár rá.
Borzas most mit teszel?
Kidobott! Nem emlékszel?

Hagyd sorsára! Állj tovább!
Van még időd! Élj tovább!
Mókuslányok is vannak még...
De Borzasnak Ő vette el az eszét!

Tudta, hogy nagy a tét:
Elvesztheti az életét!
De kiért halljon, ha nem másért,
Mint Mérgesért, s a családért?!

Rávetette hát magát az ellenségre,
S beleharapott a fejébe.
Lovagolt rajta, harapdálta,
A Nyest meg egyre csak dobálta.

Végül is lesett a Nyest elé a földre,
De a Nyest nem ment ölre,
Odafordult a mókuslányhoz,
S megnyalta a száját a vacsorához.

Ekkor Borzas a Nyest farkába harapott,
Mire az egy hatalmasat ordított.
Kitátott pofával mégis Mérges felé száguldott,
Aki ekkor végre egy nevet visított:

Annak a nevét, ki most a Nyest elé lépett,
S kit a Nyest apró darabokra tépett…
Azé volt a név, ki öt oly nagyon szerette,
Hogy az életét áldozta érette!

Érte és a családjáért,
Mit más mókuslegény nem tett volna meg ilyen árért!
De benne megmarad az a tudat,
Mi megmutatta neki a végső utat:

Tudja, hogy szerették,
Hisz az ő nevét emlegették;
Mi az, hogy emlegették:
Visították, üvöltötték!

Mire Mérges, a Borzas név végére ér:
Elcsöndesül minden, üres a csatatér!
Illetve dehogy üres:
Rogy térde Mérges!

Ott hever előtte szanaszét,
Kinek már nem foghatja meg a kezét!
Belemarkol a nyirkos avarba,
S most jön csak igazán zavarba:

Mi ez az illat, amit érez: talán szamóca?
Ez az íz, mit érez... igen, szamóca!
De akkor hol van Borzas?
E gondolattól meg a füle töve lett borzas!

Míg Mérges a haláltusáját vívta,
Addig Borzas segítségül a pocakját hívta:
Körülnézett: vajon mivel győzhetné le a Nyestet,
S ekkor a „Sors melléje, egy szamócaágat festett,

Kis hősünk az ággal a Nyest nyelvére csapott:
Egyet, kettőt, hármat; üres helyet nemigen hagyott!
Majd az orrába, egy szép szem szamócát döngölt,
Hogy a Nyest a fájdalomtól csak úgy bömbölt!

Toporzékolt, jajgatott,
Majd a legközelebbi patakig futott.
Mire jól megmosakodott:
Beesteledett és dagadt nyelvvel hazabaktatott!

Mit gondoltok a mókuslegény hol lehetett?
Talán Mérgestől félvén gyorsan elsietett?
Nem! Nem hagyta magára többé a családját,
Hanem örökre átírta az Ősök „Mókuskrónikáját"!

Írta: Mátés Tamás, Pécs, 1999. december