Barion Pixel

Brumi kalandja


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Volt egyszer egy kislány, aki nagyon szerette a kiskutyáját. Barna hajú, vékony, kék szemű lányka. Haja rendesen befonva, minden reggel édesanyja készíti el a frizuráját. A kiskutyája teszi boldoggá napjait, nélküle nem tud élni sem. Barna foxi, nagyo...

Kép forrása: pixabay.com

Volt egyszer egy kislány, aki nagyon szerette a kiskutyáját. Barna hajú, vékony, kék szemű lányka. Haja rendesen befonva, minden reggel édesanyja készíti el a frizuráját. A kiskutyája teszi boldoggá napjait, nélküle nem tud élni sem. Barna foxi, nagyon okos, hűséges, játékos állatka. A szomszéd kislánytól kapta egyhetes korában, a Brumi nevet már ő adta neki.

 

Brumi minden reggel csaholva és ugatva, ugrándozva várta, hogy Petra fölébredjen. Nézte, ahogy az édesanyja befonja a kislány haját, aztán együtt reggeliztek. Ezen a napon azonban, mikor Petra felébredt, nem hallotta a megszokott hangokat. Sehol egy ugatás, vakkantás. Néma csönd.

  • Anya! Anya! Nem láttad Brumit? – kérdezte kétségbeesetten.
  • Miért, kislányom? Nem veled van?
  • Velem nincs!

Petra azon nyomban keservesen sírni kezdett. El se akarta hinni, hogy Brumi eltűnt. Arra gondolt, talán átszaladt a szomszédék macskája után. Remélte, hogy nem ütötte el valami jármű. Szerencse, hogy ilyenkor, reggel nincs nagy forgalom. Legjobb lenne megnyugodni, biztos nincs messze, csak kicsit elkóborolt.

  • Nyugodj meg, Petrám, mire megcsinálom a hajadat és megreggelizünk, Brumi itt lesz.

Eltelt a reggeli ideje. Lassan itt az ebédidő. Az is eltelt. Brumi meg sehol sincs! Ahogy múlnak az órák, Petra egyre jobban aggódik. Közben az időjárás is elromlott. Föltámadt a szél, egyre csak gyülekeznek a fekete felhők. Petra százszor kérte anyukáját, hadd induljon a kiskutya keresésére, de az csak nyugtatta. „Ne aggódj, mindjárt hazajön Brumi.”

  • Anyukám! Én nem várok tovább! Ha nem engedsz el, megszököm, nem bírok tovább várni!
  • Na jó, kislányom! Eredj, keresd meg Brumit, de húzz kabátot, vidd az esernyőt, és nagyon vigyázz magadra!

 

Petra kétségbeesetten szaladt az esőben Brumi keresésére. Először a szomszéd kertekbe nézett be, volt, ahol alig érte föl a kerítést, rá kellett állnia valamire. Hamarosan a falu végére ért, az utolsó házhoz. Innen már nincs messze az erdő, túl a patakon. Ilyen messzire még sosem távolodott el hazulról. Közben egyre erősödött a vihar, már a villámok is csapkodtak, nagy dörgések közepette. Eszébe jutottak édesanyja aggódó szavai, „vigyázz magadra”.

 

De Petra csak a kiskutyájára tudott gondolni. Alig látott már a viharban. Az esernyőjét kitépte a kezéből a viharos szél, és messzire repítette. A szíve azt súgta, hogy szaladjon az ernyője után. Már sötétedett, egy villám azonban nappali fénybe varázsolta a tájat. Hatalmasat csattant, Petra egészen összerezzent. Azt vette észre, hogy már az erdő szélén van. Akkor meglátta a kifordult esernyőt egy kidőlt fa mellett. Nem messze volt, odament. Ekkor hallotta meg a nyöszörgést. Ismerős hang volt. Petra szíve nagyot dobbant. Csak nem Brumi? A nyöszörgés erősödött, Petra fejvesztve ment a hang irányába. Közben a nyöszörgés kétségbeesett ugatássá változott. A kutya is felismerte, hogy itt a segítség. Petra most már biztos volt a dolgában: megvan Brumi.

  • Kiskutyám, kiskutyám! Végre megvagy! Hogy kóborolhattál el ilyen messzire ebben a csúnya viharban?

Magához akarta ölelni, de sehogy sem tudta felemelni. Megrémült a felismeréstől: a kiskutya két hátsó lába a kidőlt farönk alá szorult. Remélte, hogy nem sérült meg súlyosan. Gondolta, felemeli a farönköt, hogy kiszabadítsa Brumit. Minden erejét összeszedte, a farönk meg se moccant. De Petra nem adta fel. Újra és újra nekirugaszkodott. Közben a vihar egyre tombolt. A farönk csak nem mozdult. A kiskutya egyre hevesebben nyüszített. Petra csak sírt. Érezte, hogy nagyon szenvedhet a kis kedvence. Mi lesz most? Nem tudlak kiszabadítani! Ha most hazaszaladok, mire visszaérnék … Senki nincs, aki segíthetne!

 

Közben a vihar kicsit enyhült. Egyre távolabbról fénylettek a cikázó villámok, a dörgés is halkult. Az eső csendesedett. Ekkor egy halvány fénysugár megvilágította az ösvényt. Először csak a szempárt látta meg. Alig akart hinni a szemének. Egy őzike állt nem messze tőle. Majd ahogy az őzike előrébb lépett, Petrának feltűnt, hogy ez az állat nem fut el előle, sőt, az őzike is megtett egy bizonytalan lépést a leány felé. Egymás szemébe néztek. Az őzike észrevette Petra szemében a félelmet és az aggodalom csillogását. „Te hogyhogy nem futsz el előlem?” Kérdezte alig hallhatóan az őzikét. „Miért félnék? Nem akarsz bántani. Hiszen nagy bajban vagy. A kiskutyádra ráesett egy farönk a viharban, és nem tudod kiszabadítani.”

 

Petra megijedt. Azt hitte, nincs is ébren, csak álmodik. De annyira valóságos volt minden, a csuromvizes ruhája, a szél, a falevelekről lecsorgó hideg esővíz, a kifordult esernyő… Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. Az őzike szelíden rámosolygott Petrára, majd lassan megfordult. Szép lassan, nyugodtan elindult az ösvényen, be a sűrű erdőbe.

  • Miért hagysz magamra? – kiabált utána Petra, de az őzike vissza se fordult.

Nesztelenül eltűnt a fák között. – Most mi lesz velem? Megint egyedül maradtam a bajommal.

Közben Brumi egyre csak csaholt, nyüszített a farönk súlya alatt. Petra még egyszer megpróbálta kihúzni Brumit a fa alól, összeszedve minden erejét. A kutya feladta a küzdelmet, nem csaholt, nem ugatott, csak feküdt és aléltan nézte Petrát. A kislány elszomorodott, azt hitte, hamarosan elveszíti Brumit. Már feladták mindketten a reményt.

 

Egyszer csak recsegés-ropogás hallatszott az erdőből, az ösvény irányából. Egyre hangosabban. A szél elmúlt közben, a felhők mögül előbújó telihold fényében Petra meglátta a csodát. Elöl az őzike, mögötte az erdő minden állata. Kicsik és nagyok, négylábúak, kétlábúak, csúszók, mászók, repülők, mindenféle. Lassan közeledtek. Petra megint azt hitte, hogy álmodik. De valóság volt. Még a lehelete is meglátszott a hűvös levegőben. Megérkezett a segítség. Az őzike mögött az erdő összes állata készen állt, hogy megmentse a kiskutyát. Egy olyan társukat, akinek a fajtája már nagyon régen az emberek mellé szegődött, hűtlen lett a vadvilághoz.

 

Petra mozdulni sem tudott meglepetésében. Csak állt és meghatottan bámulta az állatseregletet. Őzike nem szólt. Végtelen nyugalommal, mozdulataival és szelíd tekintetével irányította az eseményeket. A barnamedve és egy hatalmas szarvas előre léptek. Lassan közeledtek a farönk felé. Petra kicsit hátrébb húzódott, de semmilyen félelmet nem érzett a szívében. Őzike nyugalma átragadt minden élőre. Meg még a csillagokra és a teliholdra is, amely gyönyörűen beragyogta az erdő szélét. A kis Brumi sem csaholt és nyüszített már. A szarvas lehajolt. Erős agancsával a farönk alá nyúlt. Lábán megfeszültek az inak. Nekirugaszkodott. Egyszer csak a hatalmas farönk megmozdult. Ekkor a barnamedve lehajolt, átölelte a farönk végét, fölemelte fejét, és hatalmas mancsaival, minden erejét összeszedve elkezdte fölemelni. Petra földbe gyökerezett lábbal kísérte figyelemmel a csodát. A kiskutya lábacskái kiszabadultak a farönk alól, de mozdulni nem tudott. A kislány ösztönösen odaszaladt, kihúzta és magához emelte.

 

Ahogy Petra ölelte Brumit, a kiskutyába lassan, fokozatosan költözött vissza az életkedv. Közben őzike és társai körbeállták Petrát. Életerőt sugároztak. Mindkettőjüknek szüksége volt megnyugvásra. Egyszer csak Petra meghallotta édesanyja hangját. „Végre megtaláltalak benneteket!” Mikor az asszony meglátta az állatsereget, meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Petra nem kezdett el magyarázkodni, a tekintetével nyugalomra intette anyukáját.

  • Nagyon fázom – szólalt meg Petra és a csurdig ázott Brumi is remegett az ölében.

Az őzike erre hármat dobbantott első lábával, rögtön egy hatalmas tábortűz nőtt ki a földből. Körbeállták. A tűz meleg fényében jól látszott az arcukon az öröm.

  • Nem vagytok éhesek? – kérdezte Petra anyukája. Csapjunk lakomát erre a nagy eseményre!

Az édesanya leterített egy fatuskót, és ennivalót pakolt rá. Mindannyian lekuporodtak az erdei asztal köré.

 

És ebben a pillanatban elkezdett valami fény derengeni az erdő szélén a horizonton. A felkelő nap még nem látszott, csak egyre színesebb, fényesebb lett a táj. A leveleken megcsillantak az esőcseppek. A szivárvány minden színében fénylett a táj. Fénykoszorú vonta be az erdőt.

  • Mi az a fénysugár az égen, anyu? – kérdezte Petra.
  • Már reggel van, kislányom. Az ott a nap az égen. Ideje összepakolni és elbúcsúzni az erdei barátainktól, és hazaindulni. Te is meg Brumi is biztos nagyon elfáradtatok. Szeretnétek pihenni egy kicsit.

Petra odament az állatokhoz, szépen megköszönte, hogy megmentették kedvence életét.

  • És ezt a csodás kalandot is köszönöm nektek!

Egyenként megölelte az állatokat.

  • Nagyon szívesen tettük!
  • Ha erre jártok, látogassatok meg minket!

 

Petra kinyitotta a szemét. Frissen ébredt, mosollyal az arcán. Az ablak redőnyén beszűrődő napfény ébresztette. Az ágya mellett ült a kiskutyája, Brumi. Mint minden reggel, most is várta, hogy gazdája megmoccanjon és kinyissa a szemét.

  • Kész a reggeli! – hallatszott a konyhából édesanyja hangja.
  • Gyere csak ide, kiskutyám! – szólt Petra Brumihoz.

Végigsimította a hátát, és egy bogáncsot vett ki a szőréből. 

  • Hát te meg merre kóboroltál? – kérdezte mosolyogva.

És akkor egy csodálatos nap kezdődött.

 

Dénes Gábor, amatőr író

Ezt a mesét írta: Dénes Gábor amatőr író

44 éve tanár vagyok. Magyar és történelem szakos bölcsész. Tanítottam Vajszlón, Pécsen, Niklán, jelenleg Buzsákon dolgozom és Balatonkeresztúron élek.


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások