Bucó, a mosómedve

Bucó, a mosómedve.

Hol volt, hol nem volt, hegyeken-völgyeken túl, állt egy takaros kis falu. A takaros kis falut körülölelte egy nagy erdő, ebben a nagy erdőben pedig mindenféle állatok éltek. A magas fák ágain énekesmadarak dalolásztak, mókusok ugrándoztak ide-oda, alattuk szarvasok, őzek legelésztek, a bokrok között kis nyulak szaladoztak vidáman, vadmalacok túrták a földet. Úgy éldegéltek itt boldogan, mint egy nagy család.

Hanem egyik nap rettentő hírrel repülték körbe az erdőt a rigók: egy nagy ordas farkast láttak az erdőben ólálkodni, s az egyenest az otthonuk felé tart, bizonyosan fel akar falni mindenkit, aki csak a szeme elé kerül. Jaj, volt is nagy riadalom az erdő lakói között, azon nyomban gyűlést tartottak, hogy megtanácskozzák, mi tévők legyenek most, hogyan tudnának a farkas elől megmenekülni.

– Azt mondom, repüljünk fel a fák tetejére! – csivitelték a madarak. – Ott aztán úgysem tudna minket elérni!

– Bújjunk el a fák odvaiban! – javasolták a mókusok. – Oda még farkas koma sem tud utánunk jönni!

A kis nyulak egyszerűen világgá akartak szaladni, a vadmalackák feltúrták volna a földet, hogy bebújjanak alá, a szarvasok agancsaikkal próbálták volna elijeszteni a farkast. Mindenkinek meg volt a maga ötlete, de egyikben sem tudtak megegyezni. Akkor aztán Bucóra, a mosómedvére került a sor, hogy felszólaljon.

– Barátaim, ez így nem lesz jó – cincogta Bucó. – Nem tudunk mindannyian repülni, sem elbújni. De még ha el is tudnánk, egyszer úgyis elő kell jönnünk élelemért, s akkor bizony a farkas egy-kettőre ránk talál. Nem vagyunk mindannyian elég gyorsak, hogy elfussunk előle, de nem ijed meg ő biza a szarvasok agancsaitól sem, mert egyetlen dolog van csak, amitől az ordas farkas fél, ez pedig a vadász. Egyedül úgy tudjuk hát elijeszteni farkas komát az otthonunk közeléből, ha elhitetjük vele, hogy itt van a vadász.

– Úgy ám, úgy ám – helyeselt a többi állat. – Ezt kell tennünk! De hogyan fogjuk idehívni a vadászt? Nem érti ő a mi nyelvünket.

– Arra is meg van a tervem – szólt Bucó. – Bízzátok csak rám. Én most szarvas barátunkkal elmegyek az emberek falujába, de ti se tétlenkedjetek addig. A madarak lessék meg, merre jár a farkas, a leggyorsabb nyulak csalogassák be a sűrű bokrok közé, a vadmalacok pedig túrják fel a bokrok körül a földet, hogy minél lassabban tudjon őkelme haladni. Addigra mi is visszaérünk.

Szétszéledtek hát mindannyian, ki-ki a maga dolgára. A madarak elrepültek megkeresni a farkast, a vadmalacok elkezdték feltúrni a földet a bozótos környékén, Bucó pedig elinalt a szarvassal az emberek falujába.

Farkas koma mindeközben egyre közelebb került az állatok otthonához. Nagyon éhes volt már, napok óta az erdőt járta, szimatolt, kutatott, míg végre megérezte, hogy közel jár már, hamarosan megtömheti a bendőjét.

A madárkák hamar rátaláltak a farkasra, repültek is vissza gyorsan a nyulakhoz, hogy elújságolják nekik, az ordas éppen most fordul be a nagy tölgy melletti kis ösvényre. Akkor a nyulak eliszkoltak, kiszaladtak a farkas elé az ösvényre, de csak annyi időre, hogy az éppen észrevehesse őket, aztán, uccu neki, rohantak is vissza. Farkas komának sem kellett több, amint megpillantotta a nyulakat, uzsgyi, már futott is utánuk. Szorosan a nyomunkban volt, amikor egyszer csak a vadmalacok által feltúrt területre értek. A kis nyulak apró lábaikkal keresztülnyargaltak a földtúráson, de a farkasnak le kellett lassítania, ha nem akarta lábát törni a göröngyös talajon.

– Na, megálljatok csak! – kiáltott a nyulak után. – Úgysem szökhettek meg előlem! Estére felfallak ám mindannyiótokat, utána pedig a többiek következnek – fogadkozott a farkas, amikor hirtelen egy aprócska makk koppant a fején. Az apró makkot követte még sok másik, a mókusok kezdtél el dobálni a farkast a fák ágairól. Az ordas azonban csak kikacagta őket.

– Ha-ha, ezzel aztán nem fogtok megállítani! – kiabálta a mókusoknak, de egyszeriben a torkára fagyott a szó, nagyon megijedt, mert az előtte álló bokrok közül vad csörtetés és kurjongatás hallatszott, egészen olyan, mintha emberek érkeznének, végül még a bokrok tetejénél egy vadászkalap is előbukkant. A sűrű bokroktól nem láthatta a farkas, hogy nem emberek jönnek ott, hanem a szarvas csörtet olyan vadul, utánozva az emberi lépteket. A szarvas fején pedig Bucó ült, aki magára vette a vadász kalapját, amit az emberek falujába beosonva csent el a vadásztól. Bucó vadul kurjongatott a szarvas fején:

– Ott lapul az ordas a bokrok alatt! Kapjuk el gyorsan!

Nosza, a farkasnak sem kellett több! Inába szállt a bátorsága, hátat fordított a bozótosnak, aztán úgy elrohant, hogy addig meg sem állt, amíg ki nem ért az erdőből. Színét sem látták soha többé a környéken.

Az állatok nagyon megörültek, hogy megmenekültek, hamar táncra perdültek, úgy ünnepelték Bucót, aki ravasz tervével megmentette őket. Bucó utána visszavitte a kalapot a vadász házába, mintha soha el sem hozta volna, aztán pedig boldogan éltek tovább, talán még most is élnek.