Bukfenc Tódor orvossága

Bukfenc Tódor orvossága.

Élt az erdőben egy csíkos vadmalacka. Bökken Tódor volt a becsületes neve, de mindenki csak Bukfenc Tódornak hívta. Hiszen míg a barátai a sárban dagonyáztak, Tódi egész nap tornázott, szaltózott, ugrabugrált. A csodájára is jártak, hiszen ki látott még fára mászó vadmalacot?!

Egyedül a családja nézte rossz szemmel ezt a sok testmozgást. A mama folyton aggódott, hogy baja esik, a papát zavarta, hogy még vécére is cigánykerekezve megy, a kistestvérei pedig nem tudtak tőle aludni, hiszen még az ágyban is jártak a csülkei.

Ráadásul Tódor mindig ilyeneket kérdezett:

• Vajon mi lehet a fákon túl?

Mire a mama azt felelte:

• Kit érdekel, ha itt a legfinomabb a makk?!

Meg olyanokat is:

• Hová futhat ez a patakocska?

Mire a papa azt felelte:

• Kit érdekel, ha itt a legpuhábbak a sártócsák!

Meg amolyanokat is:

• Szerintetek mi van a hegyek tetején?

Mire a kistestvérei azt felelték:

• Kit érdekel, hagyjál minket aludni!

Tódi erre sóhajtott egy nagyot, és elugrált. Szeretett volna világot látni, de még ennél is jobban szerette a családját, és biztos volt benne, hogy soha nem akar távol kerülni tőlük. A szíve viszont nagyon fájt.

A sok ugrálástól és sóhajtozástól pedig egyre vékonyabb lett. A mama még inkább aggódott, így az egész család felkerekedett, hogy tanácsot kérjen az erdő legbölcsebb lakójától, a szarvastól. A fején olyan ágas-bogas agancs ékeskedett, hogy messziről nézve fának is beillett volna. Állán pedig hosszú szakáll lengett - innen is kapta a nevét: Dérszakáll.

Dérszakáll sorban meghallgatta mindenki panaszát. A mama beszámolt arról, hogy Tódor lassan már olyan vékony, mint egy gyík, a kistestvérek azt, hogy nem tudnak aludni, a papa meg azt, hogy az állandó aggódástól, vitatkozástól, kérdezősködéstől nincs egy perc nyugta sem, és ő csak azt szeretné, hogy Tódi elégedett legyen, pont úgy, mint a többi vaddisznó. Tódi pedig azt szerette volna elmondani, hogy azért izeg-mozog annyit, mert mindent szeretne tudni és mindent szeretne látni. De ő csak egy kis vadmalacka volt, így csak némán, feszengve izgett-mozgott a székén.

Aztán pedig az egész család aggódva leste, egymás csülkeit fogva, mint javasol Dérszakáll szeretett Tódorjuk bajára.

Dérszakáll kicsit dünnyögött, hümmögött, azután odaintette segédeit, a mókusokat, harkályokat, szarvasbogarakat. Az egyik borókabogyót hozott, a másik őzlábbocskort, a harmadik gyantacseppet, a negyedik patakvizet. Napestig hordták a hozzávalókat Dérszakáll elé, aki csodálatos, aranyfényű italt kavart belőlük az agancsával.

• Ezt igyátok meg - mutatta Bökken mamának, papának és a kistestvéreknek.
• De hiszen Tódi a beteg! - tiltakoztak, de nem volt mit tenni, szépen sorra megitták a keveréket.
• Egészen finom - mondta a papa, de elakadt a szava, amikor hirtelen cigánykerekezni kezdett.
• Így még soha nem éreztem magam - mondta a mama, de ez nem is csoda, hiszen már a harmadik bukfencet hányta.

A kistestvérek nem mondtak semmit, mert már a magasba ugrálva eszegettek a közeli vadalmafáról.

Dérszakáll mosolyogva elballagott. A Bökken család pedig nem tudott megállni többé! Táncoltak, bucskáztak, és közben megszakadtak a nevetéstől. Meg sem álltak a szomszéd erdőig, aztán az azt követőig, és aztán még tovább, egészen a hegyek tetejéig. Lehet, hogy a makk az ő erdejükben volt a legfinomabb, de a mama úgy vélte, hogy a szeder így nyáridőn talán még ízletesebb. A papa sokat gondolt a sártócsájára, de a folyóparti fövenyen elnyújtózni sem volt éppen rossz mulatság. A kistestvérek pedig rájöttek, hogy a világot járni, kalandozni sokkal izgalmasabb, mint aludni.

Bukfenc Tódor pedig? Nála boldogabb nem is lehetett senki, hiszen végre együtt ugrándozhatott a családjával!

Így, ha erdőben jársz, csendesen lépkedj. Fülelj jól, hátha hallasz a fák sűrűjéből avarcsörgést, gallyreccsenést. Talán a Bökken család tornázik éppen.