Búzavirágtündér

Búzavirágtündér.

Búzavirágtündér

A nagyerdő szélén tündérek laknak. Vannak nagyok, akik mindenre tudnak egy varázsigét. Vannak kicsik, akik egész korán elkezdenek varázsolni tanulni. S vannak a serdülő tündérifjncok, akik már gyakorló bűbájosok, mint a mi tündérünk. Ő azt a feladatot kapta, hogy minden reggel köszöntse a mező összes búzavirágát. Végig is járja őket minden reggel szorgalmasan, de aztán egyszer csak elunta.

• Mi haszna ennek? Ezek a búzavirágok akkor is halványkékek, mikor hajnalban megjövök. Akkor is halványkékek, mikor ’jó reggelt’ köszöntöttem nekik. S akkor sem virágzanak szebben, mikor végeztem! – mérgelődött. – Semmi haszna! Észre sem vennék, ha egyszer nem jönnék! Hisz sosem válaszolnak!

Másnap reggel aztán gondolt egyet s a hajnali nap sugarainál a búzatábla mellett osonva a falu felé indult. A reggeli napsugarakkal nem ment köszönteni a búzavirágokat. Ugyanis a búzatábla túloldalán egy emberfalu feküdt a hajnali derengésben. Mindig is szívesen figyelte az embereket, a mindennapi bolondságaikat. Ahogy a falu szélén lakó öregasszony az udvaron sepregetett. Vagy aki időnként a búzatáblába vetődött. Volt egy, akit kitettek a búzatábla közepébe s többet meg sem mozdult. A varjak szidták is neki, hogy mindig ott áll s őket nézi! De leginkább a pékmester üzlete tetszett neki! Azok a habos fehér, krémes csoda-torták, amiket ott látott! Egyszer be is osont. A pékmester majdnem meglátta. Esküdni mert volna, hogy valaki belenyalt a krémbe! De csak megrázta a fejét s újra elsimította a krémet a torta tetején.

Tündérünk úgy döntött, nem foglalkozik a búzavirágokkal. Meglesznek őnélküle is! Biztos nem fogják hiányolni! Fel sem tűnik nekik, ha ma reggel nem köszönti őket! Egész nap a pékség körül legyeskedett s figyelte az ablakon keresztül az egyre nyugtalanabb pékmestert. Az sűrűn tekintgetett az ajtó felé, majdnem észre is vette. Egy kóbor macska bundájában tudott csak elrejtőzni a szeme elől. A nap vége felé a pékmester kiült a lépcsőre, tenyerébe támasztotta homlokát s elkezdett motyogni magában. No még ilyen furát! Hogy miket nem csinálnak az emberek! Közelebb osont, hogy hallja, mit beszél.

• Lassan elfogy a liszt. Nem hoztak a malomból. Nem érik a búza! Mi lesz velem, ha nem érik be a búza!? Nem fog a malom lisztet őrölni. Akkor nem tudok több tortát sütni! Lassan elfogy az utolsó szem liszt. Ha nem virítanak a búzavirágok, nem érik be a búza.
• De hát a búzavirágok virítanak! Hát úgy hagytam ott őket ma reggel! Hát nem lehetett azóta semmi bajuk! – ijedt meg a tündérünk. Igen ám, de ma reggel nem is láttad őket. – piszkálta a lelkiismerete. – Honnan tudod, hogy virágzanak-e, ha nem is köszöntötted őket ma reggel?

Tündérünk villámgyorsan repülni kezdett a búzatábla irányába. Bizony a feladatát nem teljesítette. S a búzavirágok mind elkókadtak.

• Szép napot, búzavirágok! Szép napot!
• Nőljetek nagyra, búzavirágok! Nőljetek nagyra!
• Virítsatok szépen, búzavirágok! Virítsatok szépen! – így köszöntötte őket mind egy szálig.

A búzavirágok hozzá fordultak, rámosolyogtak, s kékségesen virágzani kezdtek.

A búza beérett s a faluban élők learatták, a malomba hordták mindet. Nagy ünnepséget tartottak, amire a pékmester hatalmas csoda-fehér, habos krémes tortát sütött. Csak azt nem vette észre, hogy az ünnepség közepén pöttöm lábnyomokkal valaki végiggyalogolt a torta tetején.

Kis tündérünk megállapította, miközben az ujjairól nyalogatta a selymes krémet, hogy bármily jelentéktelennek is gondoljuk a feladatunkat, ha ránk bízták, fontos, hogy teljesítsük.