Chester karácsonya

Chester karácsonya.

Chester az aprócska, barna jószág, egy kóbor kutya volt, aki Szentmárton utcáit járta. Olyan régen élt ott, hogy már arra sem lehet emlékezni, hogyan került oda, kirakták, vagy megszökött egy semmirekellő gazdától. Minden reggel a pékség előtt várakozott, hátha megsajnálja egy járókelő és megajándékozza egy kifli csücskével. Legszívesebben a húsbolt ajtajában nézelődött, de onnan mindig korgó gyomorral tért vissza vackába.

Chester bizony magányosan élt egy bokor aljában. A tél közeledtével az esték hidegebbek lettek, és csak egy vékony kihajított pokrócdarabot talált, amin éjszakánként megpihenhetett. Bár a falubeliek néha vittek neki ételt, mégis sokszor érezte magát egyedül. Minden este az égre nézett, és titokban remélte, hogy egyszer talán mégis családra talál.

Ahogy közeledett a karácsony, a falu főtere egyre díszesebb lett. A fákon fények csillogtak, és a házak ablakaiban gyertyák égtek, melegséget árasztva a sötét éjszakában. Mindenki sürgött-forgott, készülődött az ünnepre, és minden házból érezni lehetett a friss mézeskalács illatát. Chester is szeretett volna ünnepelni valakivel, de tudta, hogy a következő karácsonyt is egyedül kell töltenie.

Mikor eljött a szenteste magányosan üldögélt a bokor alján, kis darabka száraz kenyérrel. Ez volt az utolsó falat, amit egy öreg néni adott neki, és halkan sóhajtott. Épp le akarta hunyni a szemét, hogy az álmok világába meneküljön, amikor hirtelen halk lépteket hallott a járda felől.

Kicsit félve, de kíváncsian kinyitotta a szemét, és egy ember állt előtte, szakállal, kabátja havas volt, és kedvesen mosolygott. Chester még sosem látta őt azelőtt, de mégis valami furcsa melegséget érzett a szívében, ahogy ránézett.

– Jó estét, Chester! – mondta. Az éj hideg, és az utam hosszú volt. Megengednéd, hogy egy kis időre megpihenjek a pokrócodon?

A kutya csodálkozott nagyon, de odébb húzódott és még a kenyerével is megkínálta az idegent.

A férfi melegséggel a hangjában mesélni kezdett neki a csillagokról, a szeretetről és arról, hogy a legnagyobb ajándék az, ha megosztjuk, amink van, még ha az kevés is.

Miközben beszélgettek, Chesternek úgy tűnt, mintha már nem is fázna, csodálatos, ünnepi érzés járta át. Az öregember végül elővett a zsebéből egy kis aranycsengőt, és Chester nyakába kötötte.

– Ezt a csengőt neked adom emlékbe. Minden karácsony estéjén megszólal majd, hogy emlékeztessen arra, milyen fontos a szeretet és az önzetlenség. Azzal halkan felállt, Chester pedig hálásan elköszönt tőle. Sokáig nézte, ahogy a férfi eltűnik a hóesésben, mintha csak egy álom lett volna.

Aznap éjszaka olyan békével aludt el, mint talán még soha azelőtt. Gyorsan álomba szenderült, és azt álmodta, hogy egy meleg szobában van, ahol egy család éppen az ünnepi asztal körül beszélget. Az anyuka feltálalta a gőzölgő finomságot, az apuka pedig imára kulcsolta kezét. Egy kisfiú és egy kislány pedig izgatottan kérdezősködött:

- Édesapám, itt járt már az angyalka?

- A szobából mintha csengettyű hangját hallottam volna. Bizonyára az angyal lehetett – mondta az apjuk.

- Hamar nézzük meg – örvendeztek a gyerekek, és kacagva bontogatták a dobozokat.

- Jé… hiszen ez egy kiskutya – tapsoltak örömükben.

Chester ekkor hirtelen kinyitotta a szemét. Meglepődve vette észre, hogy egy meleg szobában van, és két kisgyermek ujjongva tapsol örömében.

„Boldog karácsonyt, Chester! Emlékezz, hogy sosem vagy egyedül, a szeretet mindig megtalál.” – hallotta messziről egy ősz öreg ember hangját.

A falubeliek azt beszélik, hogy aznap éjjel maga a jóságos Szent Miklós látogatta meg Chestert. Az aranycsengőt pedig Chester minden karácsonykor megszólaltatta, és ilyenkor nemcsak az egész család, de még a szomszédok is összegyűlnek, hogy együtt ünnepeljenek.

Így telik azóta minden karácsony Szentmártonban, ahol az emberek soha nem felejtették el, hogy a szeretet és az együttlét az ünnep legnagyobb ajándéka.